8. fejezet ~ Fordulópont

Sziasztok!
A türelmetekért cserébe egy igazán hosszú fejezetet írtunk nektek. Mivel sok a szöveg, előfordulhat, hogy találtok benne elírást, mivel a vége eléggé kapkodva lett összehozva. Mindenesetre a következőt már igyekszünk hamar elkezdeni, hogy ne az utolsó pillanatra hozzuk (megint).
Jó olvasást kívánunk! :)


Ibrahim szemszöge:


Napról-napra csak szenvedek. Érzelmileg. Jól érezném magam, hiszen az álmom teljesült: pasa lettem. Nagyvezír. Egyszerű halászfiúból egy egész világ második urává váltam, és hiába jó barátom a szultán, ha nem lennék jó katona, ha nem lennék jó ember, nem nevezett volna ki.
Mindent egybevetve, boldognak kéne lennem, de a szívem nem engedi. Nem engedi, hiszen szerelmes. Azonban ez egy tiltott, lehetetlen szerelem. Egy olyan szerelem, ami soha az életben nem valósulhat meg. Testünk, sőt még ajkunk sem válhat eggyé halál nélkül. Selyemzsinór lenne érte a jutalom. Kedvesemmel pedig... Allah tudja, mi történne.

~*~

Két hónap. Ennyi telt el azóta, hogy az édes kis Helena megmentette az életem. Végtelenül hálás vagyok neki, ám tette csupán olaj volt szerelmem lángoló tüzére.
Már magasan járt a nap az égen, dél is elmúlt. Éppen a piacra készülődtem, amikor az említett szépségbe botlottam a palota folyosóján. Amikor észrevett a lány, elsápadt, majd karjait maga elé tartva meghajolt előttem.
- Mi járatban erre? – kérdeztem tőle közömbösen, bár szívverésem felgyorsult a látványára.
Mióta ráébredtem, hogy bizonyosan nem lehet köztünk semmi - de ha lehetne, akkor sem teljesedhetne be szerelmem, hiszen ő semmit nem érez irántam -, nagyon nehéz szívvel ugyan, de ridegen kezdtem viselkedni vele. Oly’ komolyan elhatároztam ezt, hogy néha még a beképzeltséget is megjátszom előtte. Ilyennek hisz, hát ilyet kap. Nem fogok én neki csalódást okozni!
- A szultán hívatja Önt, Ibrahim pasa – egyenesedett fel, továbbra is leszegett fejjel.
- Köszönöm – bólintottam, majd nagy ívben kikerülve őt, elindultam az uralkodóhoz.
Sajnálatos módon a legelső saroknál már egy kellemetlen személybe botlottam.
- Ibrahim pasa, mily’ csodás meglepetés – köszöntött Hürrem asszony.
- Elég ebből a negédes hangnemből, asszony. Senki sem hall – viszonoztam az „üdvözlést” unott hangnemben. – Csak nem a szultánhoz indultál?
- De igen – mosolyodott el szélesen. – Talán van valami ellenvetésed?
- Igen, de még milyen – bólintottam. - Én járulok most elé. Engem hivatott, míg téged nem. S ha jól emlékszem, már elmagyaráztam neked párszor, hogy hívás nélkül nem mehetsz oda, amikor csak kedved tartja – tettem felé egy lépést, majd gonosz vigyor telepedett a számra, amit már sehogyan sem tudtam visszafojtani. – Kellemes utat visszafelé.
Azzal magára hagytam, hadd fortyogjon. Lépteim a szultán lakrésze felé vezettek, ahol az agák kérdés nélkül engedtek be.

– Nagyuram. Hívattál – hajoltam meg, amint beléptem. Az uralkodó éppen az íróasztalánál ült, s valamiféle ékszerrel foglalatoskodott.
- Igen, Ibrahim – bólintott, majd felpillantott rám. – A spanyol hercegnő ismét udvaromban tartózkodik. S noha már pasa vagy, továbbra is csak benned bízok meg annyira, hogy gondjaidra bízzam. Amíg itt van, segítségre van szüksége, hogy kiismerje magát. Már szóltam Szümbülnek, hogy kerítsen egy spanyolul beszélő lányt, de ez még eltarthat egy darabig.
Ez nem lesz így jó. Rengeteg a teendőm, ha még Felicitát is a nyakamba akasztja, megszakadok.
- Ez remek, nagyuram, de van egy kis probléma – fontam keresztbe magam előtt a karjaimat. - Holnap Edirnébe kell mennem, jó néhány ügy vár ott rendezésre. – Ám alig mondtam ezt ki, hirtelen ötletem támadt. - De engedelmével, az jutott az eszembe, hogy a hercegnőt is magammal vihetném. A palotában bőven találunk megbízható szolgát, és innen is magunkkal vihetnénk egy lányt, hogy a hercegnő az úton se szenvedjen semmiben hiányt. Ma indulnánk, elszállásolnánk őt az edirnei palotában, s pár nap múltán már vissza is térnénk – tanácsoltam finoman.
A szultán összevonta sűrű szemöldökét.
- Remélem, tudod, hogyha másról lenne szó, már az ötletért is feje hullana... – mondta szigorúan. - De mint mondtam, benned megbízok, Pargali. Ami a szolgát illeti, mindjárt kettőt is kapsz. Két rodoszi szépséget.
Jaj, ne. Allahra!
- Elküldöm veled a drága Helenát az útra. Életed köszönheted neki, így gondolom, nem fogod bánni társaságát. – Még hogy nem fogom... - És hogy ő se érezze magát kellemetlenül, Bahar barátnője is veletek tart.
- Engedelmével, uram… - apelláltam.
- Semmi de, Ibrahim. Helena megmentette az életed, és Hürremnek is megbízható szolgája. Mióta ő és Bahar a palotába kerültek, mindketten rengeteget fejlődtek, így csalódni nem fogtok bennük, ezt én állítom.
- Igen, ám ők… - próbáltam tiltakozni. Csak Helenát ne… Fényességes, miért büntetsz?
- Pargali! – szólt rám a szultán. Rögtön egyenesbe vágtam magam.
- Elnézést, uram. Köszönöm. Engedelmével akkor távoznék, hogy intézkedhessek az úttal kapcsolatban.
- Ezt már szeretem – mosolyodott el a nagyúr. – Aztán vigyázz a hercegnőre. Fontos, hogy csupa jókat mondjon vendégeskedéséről odahaza.
- Igenis, nagyuram – hajoltam meg ismét.
- Menj hát, nem tartalak fel.
Rámosolyogtam, majd udvariasan kihátráltam a lakrészből. Mosolyom a folyosón mint egy maszk, úgy pattogzott le rólam.

A pokolba! Miért pont Helena? Miért ver engem a sors?
- Ibrahim! – csapódott nekem hirtelen egy test, mely aztán átölelt hátulról. Meglepetésemben a levegő is belém rekedt.
- Felicita? – fordultam hátra még mindig ledöbbenve, mire a hercegnő felpipiskedett, s egy csókkal hintette a számat. – Nagy szerencséd van, hogy ezt nem látta senki, ugye tudod?
- Igen – felelte törökül.
- Olyan édes az akcentusod, te lány – mosolyogtam rá, majd megsimogattam az arcát. Rögtön ezután el is engedtem, s hátrébb léptem tőle, hiszen komornája már jött is utána.

~*~

Másnap reggel még a nap sem kelt fel, de mi már úton voltunk Edirnébe. Mikor a két szolgalány elaludt, a hercegnő a combomat kezdte simogatni a hintóban.
- Na de hercegnő... – suttogtam halkan, tettetett megrovással a hangomban, miközben rápillantottam.
- Talán nem vagyok a kedvedre? – kérdezte pimaszul.
- Ó, dehogyisnem. Nagyon is – leheltem szájára egy apró csókot. – Mondd csak... elháltad már a nászt? – mélyült el a hangom.
- El, sajnos. Szörnyű volt. De az első és utolsó is egyben. Ám, javított a helyzeten, hogy végig rád gondoltam közben. Pasám... – ízlelgette a pasa szót.
- Olyan édes vagy, hercegnőm – simítottam meg az arcát, majd lágyan megcsókoltam.
Beismerem, egy féreg vagyok. De hát mégis mit mondhatnék erre? Azért vagyok vele ilyen bűbájos, mert hasonlít Helenára, és amúgy is kell valaki, aki kicsit csillapítja a vágyakat, melyeket a rodoszi szépség kelt bennem.
- Miért kérdezted, pasám? – incselkedett tovább a spanyol hölgy.
- Azért mert… - Haboztam. Mondjam ki? Végül is, nem egy szende tündérke a nő, nem fog megijedni. – Így, senkinek sem tűnne fel egy együtt hálás…
- Egy? – pillantott rám meglepetten. – Ki sem akarok bújni mellőled egész éjszaka, uram. Sőt, míg itt vagyok a héten… Éjjel, nappal, reggel, este s délben. Napközben és délután. Csakis veled szeretném időmet tölteni...
Tud a lány. Tudja, hogy mit érzek én Helena iránt.
Győzedelmes vigyorba torzult arcom, úgy loptam tőle még egy csókot.

~*~

Az út, mi nem volt hosszú, ilyen szavak után eléggé lassan telt, főleg, hogy gondolataim csak egy dolog felé kanyarodtak vissza mindig.
Miután megérkeztünk a palotába, elszállásoltam a hercegnőt az egyik üresen álló, fényűző lakrészbe, majd magára hagytam. Elő kellett készíteni a holnapi ügyeket, hívatni a megfelelő embereket.
Már jócskán késő lett, mire mindennel végeztem.
Úgy gondoltam, ránézek még Felicitára lefekvés előtt, ellenőrizni hogy nem szenved-e semmiben hiányt. Legalábbis ezt az ürügyet találtam ki.
Lakrésze felé menet Helenával futottam össze.
- Pasám – hajolt meg előttem. – Hamarabb számítottam visszatérésedre.
- Köszönöm, hogy megvártál. A hercegnő evett már? – kérdeztem tőle ridegen. Allahra, miért pont őt kellett a szultánnak elküldenie? Azok után, aminek a múltkor a tanúja volt...
- Nem evett, önre várt – felelte monotonon, bár a hangjában gúny és valamiféle sértettség érződött.
- Vacsoránkat tálaltad?
- Bahar elintézte, pasám – bólintott.
- Rendben. Úgy nyugovóra térhettek – küldtem őt el, mire meghajolt és elvonult. A lakrész előtt szemrebbenés nélkül közöltem látogatásom „célját” az agákkal, majd elküldtem őket is. Az engedélyem nélkül ide úgysem jön be senki, a palotát pedig tucatnyi őr vigyázza.
Amikor beléptem a lakosztályba, a pompás vacsora mellett egy kissé hiányos öltözetű hercegnő fogadott.
– Mily’ szépség. Hát kiérdemeltem én ezt? – közelítettem meg mosolyogva, az ajtót bezárva magam mögött.
- Ki mondta, hogy ez a te érdemed? Ez kérlek szépen az én jutalmam, amiért túléltem a nászéjszakámat azzal a szörnyű férjemmel – pillantott rám kacéran. Leültem mellé, majd magamhoz húztam őt, s finoman megcsókoltam.
- Remélem, engem élvezni fogsz – simogattam meg arcát, majd kezem a vállára vándorolt, ahonnan egy mozdulattal seperte le a vörös selyemköntöst.
- Biztos vagyok benne. Csak rajtad múlik, pasám - nyitotta szét Felicita is a kaftánomat.
Újabb mohó csókot loptam tőle, majd azzal a kínzó gondolattal adtam át magam a bűnös gyönyörnek, hogy ezt mind csakis egyetlen nővel szeretném megtenni. Azzal, aki alig pár méterre innen, a szolgálók lakrészében hajtja álomra a fejét.

~*~

Már jócskán aludtunk, amikor egy észvesztően hangos női sikoly riasztott fel álmomból. Rögtön készenlétben ugrottam ki az ágyból, és egy köntöst magamra kapva már nyúltam is a párnám alá rejtett tőrért.
- Mi történik? – riadt meg Felicita.
- Maradj itt – intettem őt le, majd hangtalanul kilopództam a szobából.
Két lépést alig tettem, amikor egy halálra rémült Bahar rohant előre a folyosóról.
- Pasám! – kapaszkodott sírva a karomba. – Ránk támadtak. Az őrök kint... végeztek valamennyivel, s bejutottak!
Miről beszél?!
- Bahar, nyugodj meg. Menj a hercegnőhöz, és vigyázz rá. Helena hol van? És a támadók?
Erre a kérdés-áradatomra hüppögni kezdett.
- Beszélj már! – dörrentem rá.
- Az egyikkel... Helena végzett... – A fülem majd’ kettéállt. – Olyan gyorsan történt minden, nem is tudom, honnan volt neki tőre... Engem kiküldött, hogy riasszalak téged...
- Hol van a többi? - Kezdtem begurulni. A düh forró lávaként ömlött rajtam végig.
- Még odabent. Pasám, kérlek, segíts neki!
- Menj a hercegnőhöz. Eredj! - parancsoltam rá, majd a szolgálók lakrésze felé kezdtem rohanni. Ahogy beléptem, az a látvány tárult a szemem elé, hogy az egyik támadó kést szegez szívem asszonyának a nyakához, míg a másik pedig a bontogatta.
- Eresszetek el, engedjetek!
- Csend legyen, szajha!
Ahogy berontottam, az utóbbit egy határozott mozdulattal s egy dühödt kiáltással szúrtam hátba. Vér fröccsent a kezemre s a ruhámra, a férfi pedig felüvöltött. A tőröm a tüdejét szúrhatta át, mivel nem sokkal azután, hogy kirántottam belőle, rángatózva zuhant a földre.

Gyilkos indulattal pillantottam a másikra.
- A te életed meghagyom, ha most eltűnsz - sziszegtem rá.
A támadó mérlegelte a lehetőségeket. Nyilván a hercegnő vagy én voltam a célpontjuk, az ő birtokában pedig csak egy szolga van, ráadásul egyedül maradt. Persze azt nem tudhatja, hogy nekem az a lány a kezei közt mindenkinél kedvesebb ebben a palotában.
Végül elemelte a nyakától a kést, és elrohant. Hagytam neki. A megmaradt őrök úgyis elkapják.
- Jól vagy, Helena? – léptem nyomban a rémült szépséghez, aki hullasápadtan, még mindig rémülten pillantott rám. – Nem esett bajod?
- Hála neked, nem. Köszönöm! – hálálkodott, hangja néhány helyen még elcsuklott a nagy ijedtségtől.
- Nyugtass meg, hogy nincs negyedik – sóhajtottam egy nagyot.
Ő csak a fejét rázta.
- Bahar jól van? És... a hercegnő?
- Bahar csupán megrémült. Hozzánk pedig nem ért el egyik sem, így jól vagyunk – fújtam ki magam. – Hogyha tényleg nincs semmi bajod, akkor fölmérem a kárt, amit az őrökben tettek.
A lány igencsak meglepődött erre, de végül is beleegyezően bólintott.
- Ezt pedig – mutattam az időközben kimúlt támadóra. – Mindjárt eltakaríttatom valakivel – vetettem hátra, majd sietve távoztam a szobából.
Ó, Allah! Legszívesebben odamennék és megölelném... Agyon csókolnám, de hát nem akar engem. Egy ilyen eset után meg biztos nem. Hiszen a szeme láttára öltem, ráadásul úgy tettem, mint akinek az ő élete mit sem jelent... Miért vagyok ilyen reménytelen?

~*~

A történtek után nem is nagyon bírtam aludni az este hátralevő részében. Aggódtam, hogy esetleg erősítés jön. Nem lenne nehéz dolguk, ha már így megritkították az őrséget. De végül nem jöttek, így úgy döntöttem, reggeli után térünk vissza a palotába. Kora reggel már elküldtem egy futárt, hogy értesítse a szultánt a történtekről, s hogy mielőbb megerősíthesse az őrséget.


A reggeli után előkészítettem a lovaskocsit. Felsegítettem Felicitát, a két szolgálólányt pedig előreengedtem, majd magam is felszálltam rá, s elindultunk.
- Rendesen reggeliztetek, ugye? - kérdeztem a két lányt.
Bahar bólintott, Helena viszont csak kifelé bámult a kocsi ablakán, láthatóan lélekben messze járt.
- Helena - szólítottam meg.
Mint aki álomból ébredt, úgy pillantott rám meghökkenve.
- I-igen?
- Jól vagy? Sápadtnak tűnsz! – jegyeztem meg aggódva.
- Jól vagyok, uram - bólintott, majd feszélyezetten pillantott a mellettem ülő hercegnőre, végül ismét ki az ablakon.
- Mi baja van? - kérdezte Felicita spanyolul.
- Ha én azt tudnám... - sóhajtottam.
Az út ezután csendben telt. Visszatérésünkkor Nigar és Daye asszony fogadott minket. Az utóbbi a hercegnőt, az előbbi a két lányt vitte el. Vagyis hát vitte volna, ugyanis Helena a fülébe suttogott valamit, mire Nigar ugyan bólintott, de a szemében rosszallás tükröződött. Végül karon ragadta Bahart, és Daye asszonynak is szólt, hogy induljanak. Kérdőn meredtem a lányra, amikor már csak ketten maradtunk.
- Igen...?
- Haragszol rám, pasám? - bukott ki belőle a feldúlt kérdés. - Vagy talán tettem valami rosszat ellened?
Az eszem megáll.
Értetlenül és döbbenten pillantottam rá.
- Nem. Miért haragudnék rád? Nem tettél semmi rosszat, sőt. Megmentetted az életünket, ezért hálás vagyok. Hogy jutott ez eszedbe?
Nem értem, mivégre gondol ilyeneket.
- Már megbocsáss... de úgy bánsz velem, mint a pokróccal - pillantott rám idegesen. - Tudom, nincs jogom panaszra, de ez eddig sem tartott vissza.
- Hogy másképp kéne bánnom egy szolgával? - húztam ki magam, s próbáltam az elmúlt hónapok szerepéhez tartani magam. Nehezen ment. - És mégis mi rosszat tettem ellened, Helena? – kérdeztem dühösen.
- Öröm látni, hogy a vezírség nem tette tönkre szerénységedet, pasám - ironizált. - És ami azt illeti, tegnap az én életemre törtek rá a kis hercegnőd miatt! Életemben először... embert öltem, fel tudod ezt fogni? - emelte meg a hangját. - Másrészről pedig... azt hittem, hogy többre tekinted azt egy szolgánál, aki megmentett. Legalább annyira, hogy... nem is tudom... megöleld, miután elhárult a veszély? - hajtotta le a fejét. - Szükségem lett volna az ölelésedre...
Szívem összefacsarta a bűntudat, de a gőg nem engedte meg, hogy megérezzem.
- Szultánunk bizonyosan megölel majd, ha elmondod nemes cselekedeted - Nehéz szavak, nehéz percekben. Nehéz volt nem megölelni, nem megcsókolni. S ma talán még nehezebb ezeket meg nem tenni, mint tegnap volt. - Mellesleg, tegnap a hercegnô nevében is köszönetet mondtam, s ez a tisztelet szívem mélyéről jôtt - léptem hozzá, s kezeimet álla alá fontam, így elértem, hogy a szemembe nézzen. - Nincs jogod panaszkodni. Te csak egy szolga vagy, ki, ha kell tegnap meghal - mondtam komolyan, mélyen tekintetébe égetve a pillantásomat.

Helena szemszöge:

Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan az sem érdekelné, ha a szultántól kapnám meg azt az ölelést, amit csak tőle akarok megkapni? Mi lett ezzel az emberrel? Mi történt vele két hónap alatt, amitől ilyen lekicsinylő és rideg lett velem szemben?
A lelkem mélyén tudtam a választ, csupán nem tetszett. „Már nem érdekled. Nem fog olyan szekér után futni, amire sosem ülhet fel.”
- Nincs jogod panaszkodni. Te csak egy szolga vagy, ki ha kell, tegnap meghal – nézett mélyen a szemembe. Elöntött a harag és az elkeseredés.
- Bár úgy történt volna – sziszegtem indulatosan. – Téged az sem érdekelt volna.
- Önsajnálattal nem mész semmire. És ne tégy úgy, mintha jelentenék neked valamit, a rangomat leszámítva. Szolga – szűrte a fogai közül.
És ez betett.
Úgy elöntötte az agyam a düh forró mérge, hogy a zárlatból már csak akkor tértem magamhoz, amikor a tenyerem egy pofon kíséretében találkozott a „méltóságos pasa” arcával.
- Ezt jelenti számomra a rangod. Mocsok... – ziháltam dühösen.
Ibrahim arckifejezései egyik pillanatról a másikra tűntek el az arcáról.
- Álnok kígyó – ragadta meg a két csuklóm. Megszorította őket, és a palota falának vágott, lendületből, el nem eresztve. Döbbenetem az egekbe szárnyallt. - Ezt még a vörös ringyónak sem engedtem meg, nemhogy neked, te kis senki! – kiabált rám. - Mit képzelsz te magadról? Mit ártottam neked? Vertelek tán? Nem, de megkaphatod - pofozott fel hirtelen, majd a faltól elrántva a földre lökött. - Most már van okod gyűlölni!

Hitetlenkedve meredtem rá, miközben fél arcomat a tenyerembe temettem. A fülem még zúgott az ütés erejétől, a bőröm zsizsegett, s fájdalom hullámzott végig rajtam. Bár a testi szenvedés vajmi kevés volt a lelki nyavalyához képest.

Bántott. Megmentettem az életét, és ő így bánik velem. Szolgaként, senkiként, és most már nem átall megütni sem.

Csak ültem ott a fűben, remegve, mert még ahhoz is túl szerencsétlen voltam, hogy felálljak.
- Nem vagyok normális – suttogtam magam elé, majd lassan felpillantottam arra az idegbetegre. – Hagynom kellett volna, hogy kínok között halj meg, te utolsó... – Ekkor tett felém egy lépést, ez pedig hihetetlen erőt adott ahhoz, felálljak és elhátráljak. Ó, igen. Ezt hívják félelemnek. – Ha tudnád, min mentem keresztül, amikor meglőttek azzal az átkozott nyíllal. Sírtam, mint egy idióta, megjártam a poklot, imádkoztam érted! Talán te nem emlékszel ezekre a lázad miatt, de konkrétan... szerelmet vallottam neked!
Erre a mondatomra az eddig dühös arcán végre döbbenet jelent meg.
- Tényleg ezt akartad elérni? Hogy gyűlöljelek? – nyeltem le a könnyeimet. – Akkor gratulálok, pasám. Sikerült.
- Persze, ez jellemző – nevetett fel gúnyosan. - Én hatódjak meg attól, hogy „elvileg” szerelmet vallottál nekem, de te semmibe veszed az enyémet? – lépett hirtelen elém, majd újból nekinyomott a falhoz. Rémülten pillantottam a szemeibe. - Mikor a folyosón testem-lelkem összes szerelmével csókoltalak, hogyha meghalok, hát boldogan tegyem. Boldogan veled. De te csak ott hagytál, mint akinek közömbös vagyok... - Leheletét ajkaimon éreztem.
- Mert nem akartalak bajba sodorni! - förmedtem rá. Hangom félelemtől és dühtől csengett, de a közelségétől összerándult a gyomrom. - Neked már az is baj, hogy óvni akartalak? Többé nem teszem, ne aggódj! - vágtam a képébe sértetten, majd zihálni kezdtem a nagy zaklatottságtól, le-fel emelkedő melleim izmainak nyomultak.
Válasz helyett viszont csak égető, vad csókot kaptak ajkaim.

Én is így gondoltam! – harsogott a fejemben egy győzedelmes hang.
Kezeim közrefogták arcát, majd lassan a nyaka köré tekeredtek, és könnyezve szorítottam őt magamhoz. A csókunkba robbant minden fortyogó érzelmem: a szerelmem, a félelmem és a dühöm is. Nem érdekelt semmi és senki. Meg is ölhettek volna abban a pillanatban, csak a karjaiban lehessek a halálom után is.
Ajkaim lágy sóhaj hagyta el, ahogy azok a kezek a derekamra simultak, majd csókunk elmélyülésével lejjebb is.
- Haragszol még? - zihálta, s fenekemet tenyerébe simította. Forróság öntött el tetőtől talpig.
- Igen. Nagyon... - súgtam az ajkaira, majd a kaftánjába markolva rántottan vissza magamhoz, s kezeim a mellkasán simítottak végig, míg az ő ujjai a hajamba túrtak.
- Érzed már azt, amit én anno? Hogyha kell, a csókunk lesz a végzetünk?
Bólintottam, ő pedig tenyerébe simította az arcomat, majd ajkával lágy csókot lehelt arra az oldalra, ahol megütött.
- Ne haragudj bántásomért. Sértett férfi büszkeségem felülkerekedett rajtam... Számomra te nem egy senki vagy, hanem a mindenem.
- Te is a számomra – vágtam rá rögtön. – Talán nem emlékszel, de ezt is elmondtam. Te vagy számomra a támasz, az egyetlen biztos pont az életemben. Nélküled... már nem is vagyok egyáltalán.
- Olyan édes vagy - simogatta és puszilgatta meg az arcomat a pofon helyén. - Úgy sajnálom, de ideges voltam – piszézete meg gyengéden az orromat.
Lehunyt szemmel élveztem a lágy érintéseit. A lelkem teljesen feltöltődött a gyengédségtől, már-már elmosta a nagy ijedelmemet.
Én is megsimogattam a férfi arcát, majd még egy puszit leheltem rá.
- Én is sajnálom, de feldühítettél - szabadkoztam. Ekkor az idillt hirtelen Nigar asszony hangja törte meg, ami úgy ért minket, mint derült égből villámcsapás.
- Helena! - szólongatott a távolból.
- Átkozott Nigar asszony! – sziszegte dühösen Ibrahim, majd elhátrált tőlem tisztes távolságba.
Lemondóan sóhajtottam. Úgy maradtam még volna itt vele... legalább egy kicsit...
- Ne haragudj - pillantottam rá szomorúan. - Nem váratom meg, így is meg fog ölni.
- Menj csak. Nekem is dolgom van - csókolt meg búcsúzólag, azzal el is tűnt.
Szomorkás mosollyal az arcomon botorkáltam oda az ideges felügyelőnő elé.
- Mit csináltál, te lány? Hol voltál? – fogadott aggódással kevert dühvel.
- Ne haragudj, Nigar asszony - hajoltam meg előtte. - Mindenképpen beszélnem kellett a pasával. Sajnálom, egy kicsit elhúzódott... - Szerencsére.
- Allahra, nagyon dühös voltál. Mondd, hogy nem bősszítetted fel, különben az én fejem is repül.
Hát, igen is felbőszítettem, de azt hiszem sikerült kiengesztelnem...
- Nincs semmi, ami miatt aggódnod kéne - mosolyogtam rá. - Minden rendben.
A nő gyanúsan vonta össze a szemöldökét.
- Szemeid csillognak. Titkolsz tán’ valamit?
- A világon semmit, Nigar asszony - mosolyogtam rá szélesen. - Egyszerűen csak sikerült mindent tisztáznunk. De most már ideje lenne visszamennünk, lehet hogy Hürremnek szüksége van rám.
- Menj hát dolgodra. Itt vagy még? – hajtott el.
Még szélesebb lett a mosolyom.
- Itt sem vagyok - hajoltam meg, majd elindultam a hárembe.

~*~

Asszonyom meglehetősen idegesen fogadott a lakrészében.
- Helena, nem akartál volna még maradni?
Én is imádlak, tényleg.
- Elnézést asszonyom, az út nem ment minden nehézség nélkül - füllentettem. - Miben állhatok szolgálatodra?
- Nem is tudom... – túrt bele a hajába unottan. - Mondjuk abban, hogy elhagyod a palotát - kopogtatta a körmeit az ablakpárkányon idegesen.
Na jó, ennek meg mi baja?
- Tettem valami rosszat, asszonyom? - érdeklődtem udvariasan, bár gondolatban leköptem ezt a hárpiát.
- Igen. Nő vagy - grimaszolta. – Menj, készülődj. Szultánom hivat.
Ledermedtem.
A szultán? Már megint? Óh, édes Istenem. Az elmúlt két hónapban már legalább háromszor hivatott estére, de szerencsére valami mindig közbejött. Ha nem Hürrem, akkor a kis Mustafa herceg, vagy valaki más. Persze én ennek nagyon örültem, de a padisah már kevésbé. Azt mondta, hogy a továbbiakban nem fogja ilyen szertartásosra venni a dolgot, hátha úgy „sikerrel jár”. Hát ha rajtam múlik, nem fog!
- Asszonyom... - motyogtam kissé idegesen, majd elvonultam készülődni.
Miután kész lettem a fürdőben, visszamentem felrakni magamra pár ékszert. A belső kis helyiségben tisztán lehetett hallani Hürrem asszony siránkozását.
- Allah, miért büntetsz? Szulejmánom, miárt vágysz másra rajtam kívül?

A nő hisztijére csak a szemem forgattam.
- Úrnőm, nem fog történni semmi – nyugtatgattam, amikor kiléptem a szobából. - Eddig sem történt. És ha már itt tartunk, szerintem az edirneii palotában történtekről szeretne csak beszélni.
- Remélem, csak arról. Ő az enyém és senki mássé, felfogtad? – gorombult be.
- Fel... - suttogtam kelletlenül. Amúgy is, kell a fenének.
Meghajoltam előtte, majd elindultam a szultán lakosztálya felé. Az agák engedelmesen nyitották ki az ajtót, melynek túloldalán a szultán már izgatottan várt.
- Gyönyörűséges Helenám - húzott be magához. Jaj, ez nem beszélgetni akar.
- Szultánom - hajoltam meg, amennyire tudtam a karjai között. Fenébe, ez így nem jó. Nem akarom bemocskolni az ajkaimat Ibrahim csókjai után.
- Hallom, egy hős voltál – mosolyodott el a férfi.
Jó gyorsan terjednek a hírek.
- Csak önvédelem volt... és szerencse. De ha utána Ibrahim pasa nem ment meg, akkor most nem állhatnék itt – hebegtem.
- Életedre törtek, s Ibrahim meg téged mentett meg?
- Igen, nagyuram. A pasa egy hős volt - mosolyodtam el ösztönösen, és éreztem, hogy az arcom is kipirul. Eh, nem kéne... A végén még azt hiszi, hogy mindez neki szól.
- Igen, a barátom egy hős - ült le az ágyra, engem is magával húzva. - Mondd, éhes vagy?
Még szép, húzzuk csak az időt.
- Egy kicsit - bólintottam.
Az úr elmosolyodott, majd ételt és serbetet rendelt.
- Ugye, tudod, hogy mától nem szolgáló vagy? – kérdezte hirtelen, s a szőlőszem, amit a számba akartam rakni, kiesett a kezemből.
- Miért, mi vagyok, nagyuram? – döbbentem le teljesen.
- Egy hercegnő, egy pasa és egy barát életét mentetted meg hősiességeddel. Mától egyenrangú vagy a hárem többi tagjával. A felső hárembe tartozol, a kedvenceim közé. Hürrem asszonynak mától nem szolgája vagy, hanem vele egyenrangú.
Nem hittem a fülemnek. Kedvenc lettem! Anélkül, hogy széttettem volna neki a lábam!
- Nagyuram - pattantam fel az ágyról, majd térdre borultam előtte. - Kegyességed határtalan.
- Tudok róla - nevetett fel, majd az állam alá nyúlt, és felhúzott magához. Fel egészen az ajkaihoz.
Jaj ne. Most mi legyen? Hogy legyen?
- Nagyuram - hallottam meg kintről Szümbül hangját. – Az ebéd tálalva.
Óh, Szümbül aga! Felejts el minden rosszat, amit valaha rólad mondtam! Imádlak!
A szultán lehunyta a szemeit, és csalódottan sóhajtott fel, lehelete megcsiklandozta arcomat.
- Miért történik ez, valahányszor velem vagy? - Nem tudom, de örök hálám érte.
Nem válaszoltam, csak mosolyogva nyomtam egy apró puszit az arcára, már csak a kinevezésemet is megköszönendő.
Az aga befáradt, és letette a tálcákat az alacsony kis asztalra, majd egy meghajlással távozott.
- Éhen halok - mosolyodtam el, majd odakucorodtam a lerakott tálakhoz.
A szultán mosolyogva ült mellém, majd enni kezdtünk, és hát néha egy vigyorral a képén engem is etetni kezdett. Beszélgettünk is. Igazából jó társaság, és kedvelném is, ha nem akarna az ágyába vinni. Nem tudom, meddig menekülhetek még meg tőle.
A vacsora végeztével magához húzott, majd homlokon csókolt.
- Most menned kell, szépségem. Meg kell beszélnem néhány dolgot Ibrahimmal, és amilyen szerencsém van, ha most mást kezdenék el veled tenni, ismételten félbeszakítanának.
A mondatából nagyjából két dolog jutott el a tudatomig: Az egyik az volt, hogy távozhatok, a másik pedig Ibrahim. Az utóbbitól szerelmes mosoly ült ki az arcomra.
- Tedd, amit tenned kell, nagyuram – sóhajtottam, mire ő maga felé fordította a fejem. Kellemetlenül hunytam be a szemeimet. Ne haragudj, Ibrahim. Ennyit muszáj eltűrnöm.
A csók rövid volt, és semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Semmi heves szívverés vagy remegés. Azt csak egyvalaki ajkai tudják belőlem kiváltani...
- További szép napot, szultánom – simogattam meg az arcát, majd felálltam, és az ajtóhoz lépve kikopogtam rajta. Az agák kiengedtek, én pedig boldogan vettem Nigar lakrésze felé az irányt, hogy elmeséljem neki a híreket.