7. fejezet ~ A halál árnyékában

Sziasztok!
Ígéretünkhöz híven itt az új fejezet! Bocsánat, hogy csak így estére kaptátok meg, de hát most tudtunk géphez kerülni.
Ez a mostani teljesen Helena szemszög, de a következőkben ismét vegyesen lesznek. :)
Jó olvasást!

Helena szemszöge:

Komolyan azt hittem, hogy soha nem lesz vége ennek az ünnepségnek. De hála az égnek, egyszer ez is bekövetkezett.
A hercegnőtől Ibrahim segítségével elbúcsúztak az úrnők, én pedig Szümbülhöz és Nigarhoz csapódtam, akik az üres tálcákat kapdosták össze.
- Most mondd meg, drága Nigar asszony. A mi főbizalmas urunkból pasa lett! – örvendezett az eunuch. Nagyot sóhajtottam. Lecsaphatom?
- Várható volt, hogy hamarosan egy komolyabb címet kap, bár ezen még én is meglepődtem – szólt hozzá a témához a felügyelőnő is. – Már csak egy asszony hiányzik az oldaláról, és itt is hagyja ezt a palotát, mint a huzat.
- Talán már meg is találta? – gúnyolódtam. – A kis hercegnővel nagyon jól elütötték az időt.
Egymás nyelvével a torkukban.
- Miket beszélsz te, az a nőszemély már el van jegyezve! – dorombolt le Szümbül. Meghökkentem.
- Nem tudhattam... Nem úgy viselkedett, mint egy elkötelezett nő. – A hangomból csak úgy áradt a sértettség, pedig próbáltam elrejteni.
- Mit tudsz te arról, milyen egy elkötelezett nő? – kötekedett ismét az eunuch. Ennek meg mi baja?
- Szümbül agám, feszült vagy? – mosolygott rá Nigar asszony.
- Már hogy ne lennék, amikor ez a minden bajom átka – mutatott rám. – egész délután ide-oda sürgölődött, tört-zúzott és pityergett, te meg még babusgattad is őt!
- Én is imádlak, Szümbül aga – forgattam meg a szemeimet.
- Még szájalsz, te szemtelen?
- Higgadj már le! – védett meg Nigar. – Neki sem könnyű.
- Mert nekem talán az? Ha bármi rosszul sül el, mindig én vagyok az, akin elverik a port, és... – És csak mondta és mondta, nekem pedig viszketni kezdett a tenyerem.
- Visszatérve Ibrahim pasához, remélem a közeljövőben számolhatunk némi előreléptetéssel... – ábrándozott Szümbül. Nigar elkuncogta magát.
- Ne kapaszkodjunk elérhetetlen dolgokba.
- Bölcs tanács... – sóhajtottam. A nő mosolyogva felém fordult.
- Inkább szenteljünk figyelmet arra, ami elérhető. – Azzal a kezembe nyomott egy kancsó serbetet. – Még van az alján, kár lenne kiönteni. Kínáld meg a szultánt.

Hát hogyne. Majd ha havazik a pokolban.

- Inkább menj te, Nigar asszony. Én inkább itt tevékenykedek.
- Komolyan nem értelek. Hürremtől félsz? Ne aggódj miatta, az én fejemet fogja leszedni érte, nem a tiédet – sóhajtott fel a nő. Megköszörültem a torkom.
- Csakhogy nem tetszene az egyetlen pártfogóm látványa a feje nélkül – kacagtam fel.
- Jaj, vidd már ki azt az átkozott serbetet, addig se lássalak! – hessegetett el az aga, akit nyilvánvalóan még meg kell csapkodnom a jövőben. Eszembe jutott, hogy csak azért sem viszem ki, de amikor megpillantottam az újdonsült pasát azzal a spanyol nőcskével enyelegni, bosszúvágy nyelte el a lelkemet.
- Elérhető dolgok... – suttogtam csak magamnak, majd odaléptem az uralkodóhoz, aki a Validével beszélgetett.
- Elnézést kérek – hajoltam meg előttük. – Nigar asszony felfedezte, hogy maradt még egy kis serbet. Óhajtanak egy-egy pohárral? – nyújtottam feléjük a tálcát.
- Ez igazán kedves, köszönjük – vett el egy poharat a szultán nagyasszony. Tétován felpillantottam az uralkodóra, de utána nyomban lesütöttem a tekintetem, hiszen nem illik őt bámulni.
- Köszönöm, Helena – tett ő is az anyjához hasonlóan. Meghajoltam előttük, majd visszalépkedtem Nigarhoz.
- Elégedett vagy?
- Elégedett – mosolygott. – Kezded megtanulni a dolgokat.
Más választás híján...

~*~

Aznap este a „földszinti” háremben hajtottam nyugovóra a fejem, hiszen a szultán Hürremnél töltötte az éjszakát. Ahogy az elkövetkezendő két este is.
- Ébredj már, te lusta nőszemély! – rázott fel valami elmebeteg a legmélyebb álmomból. Ijedtemben majdnem leütöttem az illetőt. Amikor pedig megláttam, hogy a kedvenc agám az, már bántam, hogy csak majdnem.
- Jó ég, Szümbül aga! – dörzsöltem a szemeimet. Alig láttam valamit, és nem csak a kótyagosság miatt. Még sötét volt. – Mi a baj, ég a ház?
- Vicceske – rántotta le rólam a takarót. Hirtelen, egy pillanat erejéig bevillant az elrablásom reggelje és anyám ébresztője. Fájóan szorult össze a szívem az emlékre. – Inkább eredj, szedd rendbe magad! Hürrem asszony hivat.
- Ilyenkor? Rosszul van? – pattantam fel.
- Nem kötötte az orromra – morogta az eunuch. – De öt perce még semmi baja nem volt. Na, lódulj!
- Jól van már! – feleseltem vissza. Kiakasztó ez a férfi!

Olyan gyorsan készültem el, amilyen gyorsan csak tudtam. Feltrappoltam a lakrészbe, ahová az őrök már kérdés nélkül engedtek be.
- Asszonyom – hajtottam fejet a még hálóruhában lévő nő előtt. – Kérettél.
- Igen – felelte könnyedén a vörös hajú nőszemély, mintha hajnali négykor ez evidens lenne. – Ne haragudj az embertelen időpont miatt.
Legalább elnézést kér...
- Miben állhatok szolgálatodra?
- Érdekes és riasztó dolgok történtek tegnap este. A szultán vadászni ment Ibrahim pasával a közeli erdőbe, de útközben támadás érte őket.
Ledermedtem.
- Tessék? – tátottam el a számat. – Odalent erről semmit sem hallottunk!
- Mivel a szultánnak nem lett baja – nyomta meg jól a szultán szót. De ha nem neki, akkor... – A merénylő Ibrahim pasát lőtte meg a nyíllal.
Bumm.
Ezen szavak hallatára én éreztem úgy, mint akit mellbe lőnek eggyel.
- Na már most, egész este sürgölődtek az orvosok annál a szerencsétlennél, úgyhogy nem volt alkalmam beküldeni hozzá senkit. De mivel még korán van, biztosan magára hagyták már – mosolyodott el, miközben közelebb lépett. – És téged bízlak meg vele, hogy tájékoztass az állapotáról.
Nagyot nyeltem. Legalább láthatom...
De a fenébe, miért ütött így szíven ez a hír? Ez az ember... átvágott engem és megalázott! Nem kellene aggódnom érte, sokkal inkább örvendeni ennek az igazságszolgáltatásnak.
Nem mintha annak tekinteném... Ó, a jó életbe. Miért törődök olyasvalakivel, aki meg sem érdemli?
- Rendben van, úrnőm. És ha megengeded, az aggodalmad igazán szívmelengető – válaszoltam ezt egy meghajlás kíséretében.
Hürrem hirtelen éles hangon felkacagott.
- Aggodalmam?! – És tovább nevetett. Üveget lehetett volna törni a hangjával. – Ugyan! Legfeljebb amiatt aggódok, hogy megéri a holnapot. Bár soha többé ne állna talpra...

Hogy ez a nő milyen egy álnok kígyó!

A harag lávaként ömlött végig bennem. Mit vétett ellene Ibrahim? Vagy talán vetélytársnak tekinti őt a szultán kegyeiért? Ch, önző, hataloméhes szajha!
- Engedelmeddel, utána járok a dolognak – hajoltam meg előtte a faarccal. Ő is abbahagyta a nevetést.
- Aztán jó hírekkel térj vissza. És a jó hírek alatt a halálhírét értem...

Dögölj meg.

~*~

Hevesen dobogó szívvel tipegtem a pasa lakosztálya felé. Óvatosan nyomtam le a kilincset, és ha ez lehetséges, a pulzusom még inkább felgyorsult. Lassan tártam ki az ajtót, lélekben felkészítettem magam a látványra. Ám ez nem sikerült túl jól, hiszen arra nem számítottam, hogy magát a szultánt találom az ágya mellett.
- Nagyuram! – lepődtem meg, de aztán rögvest meghajoltam. Mit keres itt ilyen korán?
- Helena - pillantott rám, és minden bizonnyal mosolygott is volna, ha jó barátja nem lett volna ilyen ramaty állapotban. - Jó, hogy itt vagy.
Sápadtan pillantottam az ágyban fekvő Ibrahimra. Nem sokat láttam belőle a takaró miatt, és nyilván aludt, hiszen meg sem mozdult. Más körülmények között már odarohantam volna hozzá, de így...
- Engedelmével, Hürrem asszony kért meg, hogy nézzek be Ibrahim pasához. Így az ő nevében kérdezem: Hogy van? - Próbáltam udvarias és formális lenni, de reszketni kezdtek az ajkaim.
- Nem jól. A nyíl, ami a hátán találta el, mérgezett volt. Az előbb volt bent az orvos, és azt mondta, hogy a pulzusa nagyon gyenge.
- De hát... nincs valami ellenméreg, valami gyógymód? - kérdeztem kétségbeesetten. Nem hiszem el, hogy ennyi... Nem, ilyen könnyen és egyszerűen nem lehet vége!
- Egy hazánkban nagyon ritka gyógynövény menthetné csupán meg – sóhajtott egy nagyot. - Görögországban honos. Görög méreg, görög gyógyír. Ez ilyen egyszerű.
Ironikus... hogy pont annak a földnek a növénye menthetné meg, amit a szultán parancsára foglalt el.
- Nem lehet csak így vége - ráztam a fejem. - Nem vagyok hajlandó elhinni.
- Ha tudunk szerezni Conyza albidat, akkor talán megmenekül... – szólt az uralkodó.
Értetlenség ült ki az arcomra.
- És... tudunk...?
- Nem mondhatnám. Nigar intézkedik már az ügyben, de eddig még semmi hír.
- Akkor sem szabad feladni a reményt - suttogtam. - Ha már másunk nincs. - Majd észrevétlenül letöröltem a szemem sarkából egy könnycseppet. - Imádkozok a barátodért, nagyuram.
- Te sírsz, Helena? - simította meg váratlanul a karom a szultán. - Ennyire szívén viseled pasád sorsát?
A fenébe! Hát nem észrevette?
- Sajnálom, nagyuram! - kaptam el a tekintetemet, majd ismét a szememhez nyúltam. - Önnek ez nyilván nagyobb fájdalom, nem nekem kellene sírnom...
Mégis, úgy érzem, hogy menthetetlenül tönkre fogok menni. Nekem Ibrahim itt a támaszom és kapaszkodóm, még akkor is, ha bánt. Nélküle... nincs senkim...
- Megértelek. Ibrahimnak már csak ilyen a természete... könnyen megkedveli az ember. – Ekkor már menthetetlenül elsírtam magam. A szultán rám pillantott, majd szomorkásan elmosolyodott. – Gyere ide, asszony – húzott magához.
Ez annyira nem helyes. Annyira, de annyira nem. Mégis, mire ezt végiggondoltam, a fejem már a mellkasára borult. Némán könnyezni kezdtem.
- Nem voltam mindig ilyen - suttogtam. - Nem sírtam állandóan.
- Úgy mondod, mintha a sírás szégyellnivaló lenne. Add csak ki magadból.

Csodák csodájára elmosolyodtam. Ez a férfi nem olyan szörnyű ember, mint amilyennek hinni akartam.
Feszült csend borult ránk, melyet hirtelen olyan súlyosnak éreztem, hogy levegőt venni is nehezemre esett. Lassan elcsendesedtem, bár azt nem mondhatnám, hogy megnyugodtam. El akartam menni innen, törni-zúzni akartam, kiabálni, sírni, imádkozni... Egyedül akartam lenni.
- Nagyuram, engedelmeddel. Most már vissza kell mennem Hürrem asszonyhoz – húzódtam el tőle, ám ő hirtelen megragadta a karom.
- Maradj még... Kevésbé fáj így a szívem. Jelenléted erőt ad – simította meg ujjaival a hajamat.
Uram teremtőm, ez így nagyon nem lesz jó! Ibrahim bármikor felébredhet! Amit persze szeretnék, hiszen az azt jelentené, hogy jobban van, de nem akarom, hogy így lásson! Nem akarom... ne kelljen a szobájában szajhává válnom...
- De nagyuram... – kerestem volna bármiféle kibúvót, ám a férfi ezt nem várta meg. Keze, ami eddig a karomat fogta, a hátamra kúszott, majd közelebb húzott magához, s váratlanul ajkaimra simult.
Meglepetten és rémülten kerekedtek el a szemeim. Megremegtem a karjaiban, de nem a jó értelemben.
Amikor elhajolt tőlem, s felpillantott rám, lesütöttem a tekintetem. Undorodom magamtól. Hogy tehetem ezt, miért kell eltűrnöm? Itt, Ibrahim szobájában, míg ő nincs tudatánál. Ha ezek az ajkak hozzá tartoznának, minden sokkal szebb lenne. Az ő szája meleg, a csókjától pedig szikrák pattannak bennem. De a szultántól... a hideg ráz.

- Kerítek rád alkalmat, te szépség – simította meg ajkaimat az uralkodó, majd a fülem mögé túrt egy hajtincset. – Most viszont menj. Tudasd Hüremmel, hogy Ibrahim nincs jól, utána pedig üzenem Nigar asszonynak, hogy siessen.
Nem kellett többször mondania. Olyan gyorsan keltem fel mellőle, majd hajoltam meg, hogy még én is meglepődtem.
- Igen, Nagyuram - feleltem, majd már ott sem voltam. Kint remegve támaszkodtam a falnak. Hogy tehettem...?

~*~

Nem tudom, hogyan voltam képes Hürrem asszonyhoz visszamenni a történtek után, de megtettem. Végül is, nem mintha tehettem volna a dolog ellen. Ennek a férfinak természetes, hogy az övé vagyok, ezzel nem harcolhatok...

A következő megállóm Nigar asszony lakrészénél volt, ahová már lóhalálában szaladtam. Bedörömböltem az ajtón.
- Hé, lányom mi bajod van? - nyitott ajtót hálóingben. Nos igen, még mindig nem volt itt a felkelés ideje. Ahhoz képest én már a poklot is megjártam.
- Hogy halad a gyógynövény kutatás? Ibrahim pasa nincs jól! - estem kétségbe, majd teljesen megfeledkezve az etikettről, behívás nélkül léptem be a szobájába. - Nigar asszony, nem engedhetjük meghalni!
- Azt hiszem, nincs más választásunk. Még az éjjel felkerestem minden lehetséges embert, aki hozzá tudna juttatni minket a növényhez. Egy hét múlva tudnának ellátni minket a szállítmánnyal. Az túl késő...
Nem. Nem!
- Ennek nem lenne szabad így történnie. Most nevezték ki pasának, most kezdődne el igazán az élete! Ez nem igazság! - dühöngtem. Nem igazság... Uram, nem veheted el tőlem őt is...
- Helena lányom, mi van veled? Miért akarsz mindjárt sírni? - ültetett le a nő az ágyra. Szégyellem magam, mindig rázúdítom a bajaim...
- Nem sírok többet - ráztam a fejem. - Elég volt. Csak dühös vagyok, Nigar asszony... Ibrahim pasa haldoklik, és semmit nem tudok érte tenni.
- Helena, ez nem a te hibád. És ha a szíved nem vérzik, ne is foglalkozz vele. - Hogy is ne vérezne... Szeretem azt a szemétládát... - Nincs Conyza albida gyógynövényünk, így már csak Allahoz imádkozhatunk.
- Én is imádkozok. Csak... nem a ti istenetekhez.
- Ahhoz imádkozz, akiben bízol - fogta meg a kezem. – Nem most van itt az ideje annak, hogy megtérítselek.

~*~

Az élet nem állt meg, hiába is éreztem úgy. Elszoruló szívvel néztem a nyüzsgő háremet, az agákat és a csacsogó lányokat. Az én gondolataim pedig csak az elkerülhetetlen körül csapongtak.
Látnom kell őt mindenképpen. Beszélni szeretnék vele, még ha nem is válaszol nekem. El kell búcsúzzak tőle, mert ezt így nem bírom!
Felpattantam a helyemről, és meg sem álltam a pasa lakosztályáig. Remélem, hogy nincs bent senki. De ha van is, valami indokkal majd kiküldöm...
Beléptem az ajtón, és hálaég rajta kívül nem találtam bent senkit. Ráadásul ő is ébren volt. Én pedig hirtelen elfeledkeztem az etikettről, és odarohantam az ágya mellé.
- Ibrahim! Hogy érzed magad? – Már félúton rájöttem, hogy ez így nem valami illedelmes. – Vagyis... jobban érzi magát, pasám?
- Most, hogy látlak... sokkal jobban – válaszolta rekedt hangon.
Nagyot dobbant a szívem a mondatára.
- Leülhetek? - pillantottam az ágyra.
- Kérlek - fogta meg a kezem, majd odahúzott magához. Lehuppantam mellé. - Miért utálsz, Helena? – kérdezte erőtlenül.
Hirtelen nem kaptam levegőt.
- Nem utállak, pasám. Ha úgy lenne, nem lennék itt - simítottam kezem az arcára. Bőre szinte égetett.
- Mily’ hidegek a kezeid...
- A láz miatt érzed így - simogattam meg. Összeszorult a szívem, hogy így kellett őt látnom. - Mindjárt hozok egy kis borogatást.
- Köszönöm, angyalom.
Hamar visszatértem a vizes ruhával, amit a homlokára helyeztem, majd visszaültem mellé, és a keze után nyúltam. Annyi mindent akartam mondani, de nem tudtam megfogalmazni a gondolataimat. Csak néztem a szemeit. Aztán mégiscsak kitört belőlem egy mondat.
- Ne merészelj meghalni...
- Nem okozok csalódást – lehelte halkan.
Könnyek szöktek a szemembe. Lassan közelebb hajoltam hozzá, majd egy csókot leheltem a szájára.
- Arra az esetre, ha mégis... - suttogtam.
A férfi lassan, de biztosan nyitotta ki eddig csukva tartott szemeit.
- Szebb vagy, mint álmaimban - simította egyik ujját az ajkaimra. - S édesebb a csókod, mint mire emlékszem.
Ekkor már nem bírtam ki sírás nélkül.
- Miért nem tudtál vigyázni magadra? Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy te vagy az egyetlen támaszom! - szorítottam meg a kezét.
- Kérlek, ne sírj – emelte fel erőtlenül egyik kezét, s letörölgette könnyeimet.
- Hogy ne sírnék, amikor itt akarsz hagyni? Nekem szükségem van rád..
- Miért lenne? – kérdezte meglepetten.
- Mert... nem tudom... - ráztam a fejem. - Csak kellesz. Mint a levegő.
- Nélkülözhetetlen vagyok? - kúszott arcára egy halvány, kaján mosoly.
Én is elmosolyodtam, majd szipogva bólintottam. Aztán további szavak helyett közrefogtam arcát, és ismét csókért hajoltam hozzá.
- Még, kérlek - suttogta, mikor elváltam az ajkaitól.
Nem kellett kétszer kérnie. Hevesen vetettem rá magam az ajkaira, olyan tűzzel csókoltam, ami a lelkemben is dúlt, és végre kiadhattam egy kicsit magamból.
- Bárcsak érezhetném ezt minden percben - mondta elhaló hangon. – S ahhoz képest, hogy semmit sem érzel irántam, csókjaid elég tüzesek voltak.
- Honnan veszed, hogy nem érzek? - hajoltam el tőle meghökkenve. - Nem sírnék érted és csókolnálak, ha nem éreznék...
- Te mondtad. Miután megcsókoltalak, te ott hagytál...
- Igen, mert úgy volt helyes. Köztünk nem lehet semmi, pasám. - És most már nem is lesz... - De ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseim irántad.
- Lehetne, ha nagyon akarnánk... - suttogta, s szemei lecsukódtak, feje pedig oldalra billent.
Megkövültem.
- Pasám? - rázogattam meg, de semmit sem reagált. - Ibrahim! - kiáltottam fel ijedten, s immár hevesebben kezdtem rázogatni. - Ibrahim! - ujjaim a nyakára kúsztak, és szerencsére még ki lehetett tapintani a pulzusát. Több sem kellett. Fúriaként rontottam ki a lakrészéből, és szaladtam a szultán ajtaja előtt álló őrökhöz. - Ibrahim pasa elájult, azonnal orvosra van szüksége!
- Asszonyom, ennyi volt - mondta az egyik aga. - Nincs Conyza albida nevű gyógyfüvünk. Életének itt vége szakad.

Hitetlenkedve hátráltam el az agáktól.
- Nem... – suttogtam. Nem lehet így vége! Képtelen vagyok elhinni, hogy mindenki ilyen egyszerűen lemond róla! Ez annyira nem igazság!
Berohantam asszonyom lakrészébe, ami most üres volt, de nem bántam. A kis elkülönített szobarészhez szaladtam, majd ledobtam magam az ágyam elé, és kikotortam alóla egy kendőbe csomagolt kis batyut. Ékszerek hullottak ki belőle, amiket Hürrem ajándékozott nekem, amikor a szolgájává lettem. Dühösen markoltam bele a csomóba, és vágtam a csecsebecséket a falhoz. Az egyetlen dolog, ami a kendőn maradt, az egy láncon lógó ezüstkereszt volt, amit még otthonról hoztam el. Hevesen felkaptam, és tenyerem fogságába zártam, ujjaimat összekulcsoltam, és némán imádkozni kezdtem Ibrahim életéért.
Újból és újból azok a szavak fogalmazódtak meg bennem, amik eddig is. Ez így nem igazság, ez nem történhet meg, kérlek, Uram! Ne szólítsd őt el tőlünk, mentsd meg! Segíts!
Egyre erősebben markoltam a feszületet, az éle már felsértette a kezemet, de nem voltam hajlandó abbahagyni az imát. Némán könyörögtem, könnyekkel az arcomon, egészen addig, amíg egy tompa roppanás ki nem józanított.
Felpattantak a könnyben úszó szemeim, és döbbenten tekintettem a szétnyíló kezemre. A tenyereim vérben úsztak, a kereszt pedig... elrepedt.

- Nem! – kiáltottam fel. – Nem, nem, nem! – próbáltam visszapattintani, de amikor a már így is felsértett bőrömbe belenyomódott az ékszer hegye, reflexből elkaptam a kezem, így a kis kereszt a földre esett, és teljesen szétnyílt.

A belsejéből valami sötét, porszerű valami hullott a földre. És ekkor minden beugrott.

- Na, Arion! Ez fáj! – nyüszítette az ikrek egyike a szomszéd helyiségből.
- Fiúk! – léptem idegesen a szobába. A két kis ördögfióka a földön hempergett. – Mi folyik itt?
- Semmi! – pattant fel Arion a testvéréről, mint aki teljesen ártatlan.
- Hazug! – kiáltotta az áldozat. – Arion megint bántott!
- Nem igaz! – Így a másik. – Ő akarta, hogy katonásat játszunk. Arról nem tehetek, hogy Andor gyengébb, és folyton legyőzöm!
Nagyot sóhajtottam.
- Elég ebből. Kicsik vagytok még ahhoz, hogy ilyet játszatok. Majd ha nagyobbak lesztek, élesben fogjátok művelni. Addig is, miért jó az nektek, hogy állandóan kék-zöld foltokkal vagytok tele? – segítettem fel a földről Andort.
- Apa azt mondta, hogy ha már most el kezdünk gyakorolni, mi lehetünk a legjobb harcosok a szigeten! – vigyorgott az agresszívabbik kis ördögfióka. Megcsóváltam a fejem.
- Szerintem apánk sem örülne ezeknek a sebeknek – mondtam, majd kézen fogtam őket. – Szerencsétek, hogy most mentem el gyógynövényt szedni. Gyertek velem!
Átvittem őket a szobámba, ahol egy kis mozsárban megtörtem néhány szál gyógyfüvet, majd fásli segítségével a fiúk sérüléseihez rögzítettem őket.
- Ez a növény egy igazi kincs, minden bajra jó – mosolyodtam el. – Azt hiszem, ezentúl mindig magamnál kell tartanom egy keveset, arra az esetre, ha megint játszani támadna kedvetek...
Azzal a kimaradt, megőrölt gyógyfüvet a kereszt alakú medálomba rejtettem.

Te Szentjóisten.

Lehetséges lenne, hogy... ez az a növény, amire Ibrahimnak szüksége van? Nagy csoda kéne ehhez. Még szerencse, hogy én hiszek bennük.

Összekapartam a földre hullt, összeszáradt gyógynövényt, majd leszaladtam a hárembe forró vízért, hogy teát készíthessek belőle.
Szerencsére hamar meglett, és már száguldottam is fel a pasa lakrészéhez, azért imádkozva, hogy ne legyen még késő, és beváljon.
Pont bent találtam az orvost, akit rögvest le is támadtam.
- Ugye még nincs túl késő? – kérdeztem az idős férfit. – Ugye még életben van?
- Életben. De már csupán pár óráig...
Hála az égnek.
- Kérlek... A gyógyfű, amiből a teát főztem, hazámból való. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az ellenszer, de hiszek benne. Kérlek, engedd meg, hogy megitassam vele!
Az orvos összehúzta szemöldökét.
- Menj. Ártani nem árthatsz - engedett a férfi közelébe.
- Köszönöm kegyességed - hajbókoltam neki, majd leültem az ágyra.
- Várj, segítek - mondta az orvos, majd a túloldalra lépve megemelte a pasa testét, és ülőhelyzetbe segítette.
- Ibrahim - suttogtam. A pasa bágyadtan nézett rám, mintha nem is ebben a világban járna. - Ezt idd meg, kérlek - emeltem a szájához a csészét.
Lassan kortyolta az italt.
- Jól van, remek - mosolyodtam el. Legszívesebben csókot leheltem volna a homlokára, de hát az orvos jelenlétében ez nem volt lehetséges. - Ennek egy órán belül hatnia kell - tettem rá azért az állam a szerelmem fejére.
- Reméljük, használ.
Bólintottam, majd amikor az orvos félrenézett, csak azért is nyomtam egy puszit a férfi hajába. Most már aztán éld túl nekem.
- Most viszont meg kell kérnem, hogy távozzon. Ha a tea mégsem hatna, a halála nem lenne szép látvány.
Megremegtem.
- Túl fogja élni. - És én vele szeretnék maradni.
- Reméljük, lányom. De neked most menned kell. A szultán vele szeretné tölteni ezeket a végső órákat. Soron kívül parancsolta.
Ahogy ezt kimondta, kint már fel is harsantak az agák:
- Szulejmán szultán érkezik!
És már nyílt is az ajtó. Fájó szívvel engedtem el Ibrahimot, majd felálltam és meghajoltam az uralkodó előtt.
- Helena, doktor úr - köszöntött minket. – Kérem, távozzanak. Az utolsó perceket kettesben szeretném tölteni barátommal.
Az orvos lopva rám nézett. A tekintete tanácstalanságot sugallt. Nem akarta eltitkolni a tettemet, de láttam rajta, hogy esetleg hiábavaló reményt sem akar kelteni a szultánban. Hát, ha ő nem, akkor majd én.
- Nagyuram - szólítottam meg lehajtott fejjel. - Tudnod kell, hogy találtam némi gyógyfüvet otthonról, a holmijaim között. Nem biztos, hogy az ellenszer az, de az orvos engedélyt adott rá, hogy megpróbáljak segíteni Ibrahim pasán... A többi már Ist... illetve Allahon múlik.
- Köszönöm segítséged Helena. Remélem, Allah megkegyelmez, s gyógyfüved hatásos lesz. De kérlek, távozz most te is.
Meghajoltam, majd fájó szívvel megtettem, amit kért.

~*~

Egy óra telhetett el, mire végre kijött a szultán. Én el nem mozdultam a lakrész elől, így rögtön felkapott fejjel, kíváncsian pillantottam rá. Szemei ragyogtak, arcán földöntúli boldogság ült.
- Ibrahim él. Köszönöm neked, lányom! – Majd hirtelen magához rántott, karjait körém fonta, s mire észbe kaptam volna, ajkai már a számra simultak.
Döbbenetem a csillagokig ért a hirtelen csók miatt, de a megkönnyebbülés és az öröm felülírta ezt az érzést.
- Életben marad? - suttogtam hitetlenkedve, miután elengedett.
- Igen. Hála a csodaszerednek.
El sem hiszem. Még szerencse, hogy megtaláltam!
- Hogy érzi magát a pasa? - érdeklődtem csillogó szemekkel.
- Jól van, bár semmire nem emlékszik.
Itt egy kicsit megkopott a jókedvem. Semmire...? Pedig jóformán bevallottam neki érzéseimet. És hát a csókok...
Megráztam a fejem. Az a fontos, hogy életben van. És én mentettem meg.
- Ez a legkisebb rossz - mosolyodtam el. - És most ha megbocsát, Nagyuram, Hürrem asszonnyal is közlöm az örömhírt. Nagyon a szívén viselte a pasánk sorsát... – Az év hazugsága.
Viszont alig várom, hogy az orra alá dörgöljem, hogy az ellensége nagyon is él.
- Utána küldd be hozzám asszonyomat.
- Igen, uram - hajoltam meg, majd szívemben továbbra is hatalmas megkönnyebbüléssel indultam utamra. Megmentettem a férfit, akit szeretek. Ez csodálatos.