4. fejezet ~ Változás

Helena szemszöge:

Olyan gyorsan történt minden. A tánc elején még minden rendben ment, hiszen meghúzódtam a háttérben, de amikor maga a szultán állított előre, az ütő is megállt bennem. Ennyit a megbújásról.
A zene kellemes, keleties volt. Főleg lantokon, sípokon és dobokon játszottak, mi pedig a dallam ütemeire mozogtunk. Én személy szerint kiválasztottam egy pontot a falon, és végig azt bámultam, hogy ne kelljen a férfiakra pillantanom. Óh, mert hát nem is említettem, hogy Ibrahim is bent volt.

Amikor elhalt a zene, lekuporodtunk a szőnyegre. Vártunk. De mégis mire?
A szultán és bizalmasa sugdolózni kezdett, majd kisvártatva egy lila kendő landolt egyenesen előttem. Értetlenül pillantottam a fal mellett álldogáló Nigar asszonyra, aki mutatta, hogy vegyem fel. Hát, megtettem.
A másik csoportra nem került sor, ugyanis az uralkodó egy későbbi időpontra tette át a megnézésüket, majd kivonult. Nigar asszony odasietett hozzánk.
- Remek munka volt, lányok. – Majd rám pillantott. – Helena, gondolom nagyon boldog vagy.
- Mármint miért? – Még most sem értettem. – Azért, mert hozzám vágta ezt? – vettem elő a kendőt, majd a lányok felé tartottam. – Kéri valaki?
- Ne butáskodj már – kapta ki a kezemből a selymet a háremfelügyelő, majd egy határozott mozdulattal a csuklómra kötötte. Hát nem kötözgettek már így is eleget?! – Ez egy szimbólum. Annyit tesz, hogy az uralkodó ma éjjel téged vár a lakosztályába.

Hidegzuhany.

- M-miért? Táncolni? – hebegtem. Nigar asszony megforgatta a szemeit.
- Ezt most direkt csinálod? – Megráztam a fejem. – Ne játszd már az ártatlan szolgát! Az uralkodóval fogsz hálni, mégis mit gondoltál?

Jégkockás zuhany.

Teljesen leblokkoltam. Hirtelen lepergett előttem az előre eltervezett jövő, amibe semmi beleszólásom nem volt. Láttam magam a férfi ágyában, és... Fúj! Nekem még csak nem is tetszik!
- Miért...? – kezdett remegni az ajkam.
- Mert elnyerted a tetszését. És a tanácsadójáét is – mosolyodott el. Lassított felvételként fordultam meg. Szümbül aga éppen neki hajlongott. A dühvel keveredett kétségbeesés lávaként folyt végig az ereimben, és már meg is indultam életem megkeserítője felé.
- Miért kellett ezt? – kérdeztem indulatosan. – Most boldog vagy?
Rosszindulatúan és megalázóan válaszolt, jó szokása szerint. Sajnálatos módon Szümbül aga elráncigált, mielőtt még leszedhettem volna a fejét, de azt legalább a tudtára adtam, hogy mennyire gyűlölöm.

~*~

Dühösen és elkeseredetten mentem vissza a hárembe Szümbül aga oldalán, aki megállás nélkül arról papolt nekem, hogy mégis honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy így beszéljek Ibrahimmal. Nem igazán figyeltem rá, ugyanis útközben eltört nálam a mécses. Az a szemét Pargalı...
Amikor visszaértünk, Nigar asszony már várt ránk.
- Jaj, mit tudtatok csinálni ennyi ideig? Helena, neked készülnöd kell! - ragadott el az agától. Betelt a pohár. Mi az, hogy itt kézről kézre adogatnak engem?!
- Elég! - ütöttem el magamtól a nő kezét. - Nem megyek sehová, és nem bújok senkinek az ágyába!
- Hogy merészeled? - förmedt rám az eunuch.
- Hagyd, Szümbül, ezt majd én elintézem! - hessegette el a férfit Nigar asszony. - Te meg gyere velem.
- Már megint hová? - hüppögtem.
- Csak gyere! - vonszolt el magával.
Eltakartam az arcomat, hogy a többi lány ne lássa, hogy itatom az egereket. A nő felvezetett a második szintre, ahol betámogatott egy ajtón.
- Ide - mondta.
- Ez kinek a szobája?
- Az enyém - felelte nemes egyszerűséggel, majd becsukta maga mögött az ajtót. - Itt nem zavar minket senki. Szóval, ki vele. Mi a bajod? Mert őszintén szólva nem értem a könnyeid okát. A szultán rögtön téged választott ki, minden lány erről álmodozik.
- Kivéve engem! - emeltem fel a hangom. - Én pont ettől féltem. Nigar asszony... Nálunk ez nem így ment. Nálunk házasság előtt ez halálos bűn...
- Csakhogy már nem Rodoszon vagy, kis szívem.
- Tudom, de nem csak erről van szó – törölgettem meg a szemem.
- Akkor miről? – rakta csípőre a kezét a nő. Nem válaszoltam. – Nézd, nálunk a padisah annyi asszonyt tarthat, amennyit csak akar. És a szultán asszonyának lenni nagyon tiszteletreméltó cím.
Nem igaz, hogy nem érti, hogy én nem akarok a közelébe se menni...
- Képzelem, hogy ez nehéz. De ha van egy kis eszed, akkor eldobod a büszkeséged, és kiölöd a szívedből a haragot. Neked innentől fogva csak annyi a dolgod, hogy a szultán kedvére tegyél, semmi más.

A szavai belém fojtottak minden tiltakozást, így csak némán könnyeztem tovább.
Nigar asszony szemöldöke gyanakvóan szaladt össze.
- Vagy talán az otthonodban valaki másé volt a szíved? Mert ha erről van szó, sürgősen verd ki az illetőt a fejedből. Más nem létezhet a számodra Szulejmán szultánon kívül.
Na, erre a mondatra az összes könnyem elapadt. Nincs mese, ebbe bele kell törődnöm. Innentől kezdve egy tárgy vagyok, és együtt kell hálnom a padisahhal, mindegy, mennyire undorítónak is találom ezt. Úgy kell tennem, mint aki megtisztelve érzi magát.
- Látom, megértetted – mosolyodott el Nigar asszony. – Úgyhogy irány a fürdő!

~*~

Illatos olajok, gyönyörű selyemruha, parfümök és ékszerek. Mire rendesen elkészítettek, már úgy éreztem magam, mint egy karácsonyfa.
- Gyönyörű vagy – simította előre egy barna tincsemet Bahar. – Ha még mosolyognál is, lélegzetelállító lennél.
Az jó lenne, legalább néhány perc után meghalna a szultán, és nem kéne ágyba bújnom vele.
Áh, nem helyénvaló, hogy ilyeneket gondolok. Nem fog a segítségemre sietni senki és semmi, szóval túl kell élnem!
- Na, készen van már az a leányzó? – sürgölődött kint Szümbül aga.
- Bizony – kiáltott ki Bahar, mire kisvártatva kinyílt az ajtó, és megpillantottam az aga elámult arcát.
- Ó, mamám! – kiáltott fel. – Mutasd csak magad, fordulj meg! – lépkedett be mosolyogva. A lelkessége egy kicsit jobb kedvre derített. De csak egy kicsit. – Nagyon szép vagy. Indulásra kész.
Ettől féltem. Görcs állt a gyomromba.
- Ügyes légy! – kívánt „szerencsét” a barátnőm. Egek, hogy lehet ebben ügyesnek lenni? Azt sem tudom, mit kell majd csinálnom!
- Ne sirass, ha meghalok – búcsúztam ezzel a mondattal, ami letörölte az arcáról a bájos mosolyt.

~*~

A folyosón vonulva csak még jobban megforgatta bennem a tőrt a sors, hiszen Ibrahimot is ott találtam. Az ő szavai pedig csak még mélyebbre nyomták a kést.
- Tehát ne feledd! Ne nézz rá, csak lehajtott fejjel menj be, majd óvatosan lépj oda hozzá, és csókold meg a kaftánját! Aztán...
- Megértettem, Szümbül aga – szakítottam félbe. – Már háromszor is elmondtad...
- Jó-jó – mentegetőzött, majd bekopogott, az őrök pedig kinyitották az ajtót. Nagy levegőt vettem, és pillantásom el nem szakítva a márványpadlóról, beléptem. Az ajtó becsukódott mögöttem, a szultán pedig – aki eddig háttal állt nekem – megfordult.
Meghajoltam felé, majd továbbra is lehajtott fejjel közelítettem őt meg. Amikor elég közel értem, térdre ereszkedtem, majd a kaftánját a számhoz simítottam. A következő pillanatban a keze az állam alá ereszkedett, és felhúzott magához. A szívem hevesen kalimpált a mellkasomban, de ennek semmi köze nem volt örömhöz vagy izgalomhoz. Inkább volt ez félelem és undor, mintsem várakozás.
Félve felpillantottam a kék szemekbe, de rögtön el is kaptam a tekintetemet, és újból lefelé néztem.
- Hogy hívnak? – kérdezte mély hangján, amitől a kis pihék az ég felé meredeztek a tarkómon.
- Helena, szultánom – feleltem olyan alázatosan, ahogy csak tudtam. Remegni kezdett a szám.
- Görög vagy? – kezdték el simogatni az ujjak az államat. Valaki mentsen meg!
- I-igen, nagyuram. Rodoszi.
Erre elégedett morranás volt a válasz. Istenkém, a hangjától is undorodok... Mi lesz ezután?

Keze végre elengedte az államat, helyette az arcomat fogta a tenyere közé, s emelte fel ismét a fejemet, hogy szemkontaktust létesíthessen velem. Ha elkezdek könnyezni, annak nem lesz jó vége.
Ujjai a hajamhoz kalandoztak, arcához emelte a barna fürtöket, és mélyen beszívta az illatát. A térdeim összekoccantak a remegéstől. A levegő túl sűrű lett ahhoz, hogy lélegezni tudjak.
A szultán lassan elengedte a hajamat, s keze most a nyakam vonalán simított végig. Kirázott a hideg. Ha belegondolok, hogy Ibrahim keze milyen finom meleg volt, amikor a kezemet kötözte...
A gondolatra ijedten pattantak fel a szemeim. Hogy gondolhatok még most is arra a mocsokra? Ő hozott engem ebbe a helyzetbe, hogy pusztulna meg!
- Talán valami baj van? – lépett hozzám közelebb a padisah. Rögtön visszatértem a valóságba.
- Dehogyis, nagyuram.
- Félsz? – mosolyodott el. – Nincs rá szükség... – Keze a hátamra vándorolt, közelebb húzott magához, és az arcunk közötti távolság vészesen csökkenni kezdett. Lehunytam a szemeimet, és pár másodperc múlva langyos ajkak simultak a számra. Megremegtem a férfi karjaiban, a hidegrázás ismét visszatért. Ügyetlenül próbáltam viszonozni a csókot, miközben azok a mohó ujjak a ruha elülső gombjaihoz kalandoztak.
És ekkor egy dühös női hang kiáltott fel a folyosón.
- Engedjetek be azonnal! Nem tilthatjátok meg, hogy bemenjek!
Mindketten az ajtó felé kaptuk a tekintetünket.
- Hürrem? – suttogta a szultán. Ki...?
- Nyissátok ki az ajtót, de tüstént! – folytatódott a ricsaj, melynek következményeként az uralkodó váratlanul elengedett, és az ajtóhoz lépett, majd kitárta azt.
- Szulejmán! – omlott a karjaiba egy vörös hajú nőszemély. – Én egyetlen szultánom, nem akartam hinni a fülemnek, amikor azt mondták nekem, hogy ma este nem fogadsz egy másik ágyas miatt, és...
- Hürrem asszony! – hangzott fel Ibrahim mély orgánuma is odakintről. Én csak megszeppenve álltam, abban reménykedve, hogy ez a dráma elég nagy ahhoz, hogy rám ne tartsanak többé igényt. – Mit mondtam neked alig öt perccel ezelőtt? – lépett a főbizalmas úr is az ajtóhoz.
- Ibrahim, mire véljem ezt? Nem te lennél hálótermem őre?!
- Sajnálom, nagyuram, de elszólítottak, és...
- Ő meg ki?! – vijjogott ismét a vörös nő, mutatóujjával felém bökdösve. Lehajtottam a fejem, és ismét a padlóra bámultam. A padló szeret. Neki nincsenek elvárásai velem szemben.
- Szümbül aga! – dörrent a szultán. – Kísérd vissza Helenát a hárembe!
Tessék? Ez komoly? Istenem, hát nem hagytál el engem! Köszönöm!
- Igenis, uram – hajlongott Szümbül, majd felém intett a kezével. Valósággal repültem kifelé a lakosztályból, bár amikor elsuhantam a vörös mellett, az a félelmem támadt, hogy meg talál tépni.
Még elkaptam Ibrahim megfogalmazhatatlan tekintetét, mielőtt az eunuch oldalán visszaindultam a hárembe...


Ibrahim szemszöge:

Szümbül alig két percre szólított el, de amikor visszafelé indultam a lakrészembe, már félúton Hürrem hangját hallottam. Arról a jelenetről már ne is beszéljünk, amit rendezett.
Nem hiszem el, hogy nem érti meg, hogy hol a helye és hogy mit tilos neki. Nem járkálhat csak úgy ki-be a szultánhoz, és nem hálhat vele, ha az uralkodónk mást akar.
Egy sóhajjal temettem az arcom a tenyerembe a folyosón, amikor megpillantottam a hárem egyik felügyelőjét.
- Nigar! - emeltem meg a hangom.
A nő rögtön megtorpant, majd meghajolt előttem, miközben én megközelítettem.
- Mit nem fogtál fel azon, hogy tudasd velem, ha Alexandra valami neveletlenségre készül? – mérgelődtem.
- Engedelmeddel uram, én megmondtam neki, hogy a szultán ma nem tudja őt fogadni, és úgy tűnt, hogy ő ezt tudomásul is vette. Valószínűleg az egyik lánytól tudhatta meg, hogy valaki más járult ma hozzá... - mentegetőzött. Végül is én vágtam ezt a képébe, de akkor is. Mit keresett ott, ha állítólag „tudomásul vette” a helyzetet?
- Nem, az én voltam, de már az előtt az uralkodóhoz készült. Nem értem azt a nőszemélyt, nem bír megülni a fenekén? – dühöngtem.
Hogy szépen fejezzem ki magam...
- Őszintén sajnálom, uram. Legközelebb jobban odafigyelek rá – szabadkozott Nigar.
- Igen, azt nagyon megköszönném. És hol van a mai lány? Aki lett ma volna? – érdeklődtem.
- Szümbül aga az imént kísérte őt vissza a hárembe. – Igaz is. A nagy drámában szinte fel sem tűnt, hogy ment vagy maradt.
- Köszönöm – bólintottam, majd elindultam arra.
Magam sem értettem, milyen érzések kerítettek a hatalmába. Egyszerűen boldog voltam, csak nem tudtam, miért. Másrészről pedig egyszerűen ki voltam akadva a vörös átok miatt.
- Szümbül! - szólítottam meg a hárem kapujánál lebzselő agát. - Kérlek, hívd ki Helenát, utána pedig visszatérhetsz a lakrészedre.
A férfi elég bizonytalanul pillantott rám.
- Na de uram... Nem vagyok benne biztos, hogy...
- A történtekről akarok vele beszélni. Két perc sem lesz az egész. - Még mindig habozott. - Menj! - dörrentem rá. Az aga ijedtében összerezzent, majd elsuhant. Pár perc múlva pedig Helena jött ki a kapun, ruhájának kibomlott gombjait rendezte. És akkor most szabadkozzunk a nagy pillanata elrontásáért...
- Bocsánatot szeretnék kérni Hürrem közjátéka miatt. – Csak tömören.
A lány rám pillantott. Láthatóan megkönnyebbült volt.
- Az a közjáték mentett meg, úgyhogy inkább hálás vagyok érte - felelte hidegen.
- Hálás, mert szórakozásodat félbeszakították? – gúnyolódtam, ám amikor mélyen a szemébe néztem, elvesztem. Rémületet láttam benne, s ez megrémített engem is.
- Hé, ne haragudj, jó? – visszakoztam nyomban. - Bocsánatot kérek.
- Pontosan miért, uram? - könnyezett be a szeme. - Iménti mondatodért, vagy azért, mert odaküldtél?
Teljesen ledöbbentem a kiváltott reakcióján...
- Te tényleg ennyire félsz? – léptem hozzá közelebb, majd óvatosan letöröltem könnyeit.
- Talán nincs rá okom? - suttogta. - Én... - kezdte, majd szemeimbe nézett, és inkább ajkaiba harapott. - Nem érdekes. Jó éjszakát, uram - fordított nekem hátat, indulásra készen. Nem mész te sehová.
- Várj már! – kaptam el a karját. - Tényleg sajnálom... Azt hittem te is csak olyan vagy, mint a többi...
Nem lepődtem volna meg. Az idekerülő lányok amint megértik, hogy a szultánnal hálás hatalomhoz és aranyélethez vezet, félredobják erkölcseiket. De ő... más.
- Tévedtél - fordult ismét felém, majd újból a padlóra nézett. - Attól, hogy elfogadom a sorsom, még nem lelem örömöm benne. - Újabb habozás, majd felpillantott rám. - Azért köszönöm, hogy sajnálod - mosolygott rám azokkal a könnyes szemeivel. Valami elpattant bennem. - De most már mennem kell.
- Engedd meg, hogy megvigasztaljalak. Lakrészembe jöhetnél vacsorára. És ha félnél velem kettesben maradni, Bahar barátnőd is jöhet – ajánlkoztam meggondolatlanul. Biztos, hogy kivitelezhető ez?
A barna szemek gyanakvóan húzódtak össze. Hirtelen mondani akart valamit, de inkább összezárta az ajkait, majd újból csak habozott.
- Értékelem, hogy bocsánatot kértél, és engesztelni próbálsz. De a jövőben nem kívánok magamra ennél több figyelmet vonni. Ahogy veled egy levegőt szívni sem! - vágta határozottan a képembe szavait, amit faarccal tűrtem, ő pedig zihálni kezdett, melle fel-alá emelkedett. - Uram - hajtott fejet, majd végképp eltűnt a kapu mögött.
Eh... Kellett nekem utána jönnöm.

Visszamentem a lakrészemre, és az ágyamon feküdve a plafonra meredtem. Dúltak bennem az indulatok. Miért tud ennyire felingerelni?
Még pár percig így feküdtem, majd arra határoztam, hogy ki kell adnom magamból ezt a sok feszültséget. Felöltöztem, majd megmondtam az őröknek, hogy pár órára elhagyom a palotát. Az uralkodó bizonyára már aludni tért, nem tarthat már rám igényt. A kikötőben találkoztam a Matrakossal.
- Uram, te itt? - lepődött meg.
- Hosszú napom volt - mondtam csak ennyit, mire ő elvigyorodott.
- Vagy úgy. Hát akkor igyál meg velem egy italt, aztán keresünk neked valakit, aki majd segít kibogozni a zűrt a fejedben...

~*~

Másnap a szokott időben keltem, ami kissé nehézséget okozott a tegnap éjjel után. Már jócskán hajnalodott, mire visszaértem a palotába. Teendőim elvégeztével bekopogtam a szultánhoz, aki nagy hírekkel fogadott.
- Barátom, most jöttem a Validétől. A bábaasszony szerint Hürrem gyermeket vár.
Éljen, így sem érzi magát eléggé úrnőnek az a szajha, most még uralkodói vért is szül. Mindenesetre nem hagytam, hogy gondolataim kiüljenek arcomra, így mosolyogva gratuláltam a padisahnak, aki a keblére ölelt.
- Így már a tegnap este is világosabb - jegyezte meg. - Most pedig barátom, meglátogatom asszonyomat a háremben. Velem tartasz?
- Természetesen uram - mosolyogtam. - És még egyszer Allah áldását küldöm a magzatára, és reménykedünk, hogy asszonyod fiúgyerekkel ajándékoz meg minket.
Persze, reménykedünk, hogy halva születik, vagy lány lesz.
- Köszönöm Ibrahim - paskolta meg a vállam a szultán, majd elindultunk.
A hárem kapujánál Szümbül várt minket, aki mézesmázosan közölte, mennyire elalélt a gyermekáldás hírétől. Ahogy beléptünk a terembe, az összes lány felpattant, és sorba rendeződött. Vigyor szökött az arcomra, amikor belegondoltam, hogy az a nő, akivel a tegnap éjszakát töltöttem is volt olyan szép, mint ezek.
- Áldott reggelt, nagyuram - hajolt meg Nigar is. Végigmentünk a termen, és én szándékosan nem kerestem a tömegben a kis vadmacskát. Hát, nem is kellett. Már a sorfal végén jártunk, amikor egy lány egyszerűen kiájult a tömegből, pontosan a karjaimba. Eléggé meglepődtem, főleg amikor megláttam, hogy az emlegetett kis vadóc az...
- Helena – suttogtam meglepetten, majd ölbe kaptam a törékeny testet. - Uram, nincs magánál – néztem aggódva a szultánra.
Mi tagadás, kicsit megijedtem. Remélem, nincs komoly baja.
- Szümbül, hívjátok az orvost! - parancsolta a padisah. - Addig hozd őt fel Hürremhez, Ibrahim, az ő lakosztálya sokkal nyugodtabb helyszín.
Tehát vigyem ahhoz az elmebeteghez, aki ráadásul tegnap meglátta, hogy a szultánnál volt?
- Engedelmével... – haboztam. - Biztos, hogy jó ötlet ez, uram? Mármint, ha valami nyavalyája van, Hürrem szultána elkaphatja, és ez ártalmas lehet a magzatra...
- Nem lesz baj, Hürremet úgyis magammal akarom vinni a lakrészembe – felelte.
Akkor megnyugodtam. A kígyó nem fogja bántani.
- Természetesen, méltóságos uram - hajoltam meg, amennyire ez lehetséges volt a csomagommal, amit aztán fel is vittem.

A lakosztályban Hürrem persze nyomban letámadta az uralkodót, én és a pakkom már csak akkor tűntünk fel neki, amikor leraktam Helenát az ágyra.
- Az meg mit keres itt?! - háborodott fel.
- Most ne azzal törődj - csillapította a szultán. - Inkább gyere velem, meg kell beszélnünk néhány dolgot. Új lakosztály és szolgák járnak neked, most hogy ilyen kincset hordozol a szíved alatt, Hürremem.
Hogy oda ne rohanjak...
- Rendben van... – adta be a derekát a nőszemély.
- Pargalı, te maradj itt a lánnyal, amíg nem jön az orvos. Utána haladéktalanul térj vissza a teendőidhez!
Hát persze...
- Rendben uram, ahogy óhajtja... – hajoltam meg, mielőtt a szultán távozott a vörös boszorkánnyal együtt, majd visszafordultam az ájult lányhoz.
- Helena - szólongattam. - Helena, nyisd ki a szemed!
Ahogy ezt kértem tőle, valóban pislogni kezdett lassan, majd meggyötörten nézett fel rám.
- Ibrahim...
- Mi történt? - kérdeztem, majd megérintettem a homlokát, ami szinte megperzselte a kezemet. Döbbenten tapogattam meg az arcát is. Ha bárki látná, mit művelek, már a fejem hullana...
- Helena, lángol az egész tested - nyugtalankodtam. A lány elmosolyodott, majd a kezemért nyúlt.
- Mindig, ha a közelemben vagy...
Erre a mondatra egy pillanatra félrevert a szívem.
- Tudom, de többé már nem kell félned tőlem. Sajnálok mindent – simítottam meg piros arcát.
- Nem is a félelemtől lángol... - suttogta elhalóan halkan. Nyugtalanul felsóhajtottam.
- Magas lázad van, és hülyeségeket beszélsz – kúszott a tenyerem a homlokára. – Hát, én ezt nem bírom. Azonnal hozok a testedre vizes ruhát.
- Ne menj! - kapott a karom után, amikor felálltam. - Kérlek, maradj itt. Így, közel... az segít...
Hát ezt nem hiszem el. Tudom, hogy csak a láz mondatja vele, de miért van rám hatással?
- Helena, hadd emlékeztesselek, hogy te gyűlölsz engem. Te magad mondtad - szedtem le magamról a mancsait.
- És te elhitted? - mosolygott rám láztól csillogó szemekkel. Meg kell veszni.
- Igen, mert éreztem, hogy igazat mondasz... Hozom a vizes ruhákat - álltam fel, majd kiszaladtam a folyosóra, megmártottam a kútnál talált rongyokat, majd amikor visszaértem, bezártam az ajtót kulcsra. - Ülj fel, segítek.
Nagy nehezen sikerült őt feltámogatni. Egy szikra erő nem volt benne.
- Tessék, ezt tartsd a homlokodhoz - adtam a kezébe a nedves rongyot, egy másikkal pedig a kezét töröltem végig. Őzike szemeivel minden mozdulatomat leste.
- Olyan finom meleg kezed van... - sóhajtotta. - A szultáné bezzeg jéghideg volt.
Remek, már meg összehasonlítgat vele.
- Ezt tekerd a nyakad köré - adtam neki egy másik ruhát, de ő ismét megfogta a kezemet, ezúttal pedig a szájához is húzta, és puszit hintett rá.
- Ne hagyd, hogy ez a kéz olyanná váljon, mint az övé... – Hát megőrülök. Megolvasztja a lelkem.
- Nem fog - simítottam meg az arcát a kézfejemmel, majd felsóhajtottam. - Nyakazzanak le, de levetkőztetlek, rendben?

Most először látszott szégyenlősnek ezután a nagy - tudatlan - kitárulkozás után.
- Nem lehet - rázta ijedten a fejét, majd összefonta a mellkasa előtt a kezét. - Neked nem lehet... - suttogta szinte szomorúan.
- Betekerlek vizes ruhával, és ennyi. Mire gondoltál, te nő? – hökkentem meg.
Kérdésemre elmosolyodott.
- Arra, amire már te is egy jó párszor - suttogta. Allahra, csak bírjak magammal. Mindjárt itt hagyom. És mindjárt mást teszek...
- Ezt most hagyd abba - figyelmeztettem. Megszeppenve húzódott hátrébb.
- De nem bírom... - suttogta. Hát ez a baj, hogy én sem. - Olyan melegem van...

- Tudom - feleltem zakatoló szívvel, majd óvatosan a ruhájához nyúltam. Lassan húztam le róla, és már akkor hevesen kezdtem kapkodni a levegőt, amikor gömbölyű válla előbukkant, hát még amikor teljesen szabaddá vált a felsőteste... A látványra a levegő is belém szorult.
– Allahra, gyönyörű vagy - simítottam meg finoman a kebleit.
Ő összerándult az érintésemre, és hajába bújtatta az arcát.
- Bocsánat - szabadkoztam feszélyezve, és gyorsan rátekertem a jéghideg vizes ruhát. - Lejjebb nem megyek, mert már nem bírnék magammal - pusziltam meg a lány homlokát, amikor visszafektettem. Teljesen elvette az eszemet.
Kis kezei a nyakamra vándoroltak, majd az államon megcirógatták a kezdődő szakállamat.
- Nehogy bajba kerülj... - suttogta, lehelete végigperzselte a számat. - Te vagy itt az egyetlen támaszom...
- Bárcsak tudnám, hogy komolyan gondolod – motyogtam alig hallhatóan, majd felálltam, az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Szinte varázsütésre nyitott be pár másodperc után az orvos.
- Végre, mi fene tartott eddig? – haraptam le rögtön a fejét.
- Bocsánat, de Hürrem asszonyt is meg kellett még néznem - szabadkozott. - Hogy van a lány? Nem szenved nagyon? - lépett be a szobába.
Kezd elegem lenni abból a nőszemélyből. Főleg, hogy Helena itt haldoklik, a kis szajha meg élvezi, hogy felcsinálta a szultán.
- Szenved, lángol az egész teste. Már megkértem Nigart, hogy tekerje be vizes ruhával, különben felgyulladt volna... – mondtam aggódva. Még a végén rám szakad a plafon.
- Köszönöm a segítségüket - hajolt meg az orvos. - De most már fel kell szólítanom, hogy távozzon, főbizalmas uram. - Hát igen, elég sokat lebzseltem itt, és ha még azt is megtudná, mit tettem... Elbúcsúzhatnék a fejemtől. - Mert már megbocsásson, de önnek ide nincs bejárása.
Az orvos csúnyán nézett rám, de nem hatott meg.
- Szulejmán szultán engedélyével maradtam itt vele az ön megérkezéséig – világosítottam fel, de nem vitatkoztam vele tovább. Helenának szüksége van rá.
Távoztam a szobából, a folyosón pedig Nigárral futottam össze.
- Csak hogy tudd: te vizes ruháztad be Helenát - pillantottam rá parancsolóan.
- Tessék? - értetlenkedett.
- Magas láza volt, és a doktor késett Hürrem miatt, szóval betekertem őt. De mivel nekem ebből bajom lehet, te voltál, neked szabad.
Nigar hirtelen köpni-nyelni nem tudott.
- Rendben, de...
- Mi de? – türelmetlenkedtem.
A nő idegesen sütötte le a szemét.
- Nem lett volna szabad... És ha akkor ment volna be az orvos?
- Bezártam az ajtót, és tudom, hogy hibát követtem el, de nem tudtam nézni, hogy szenved. Kérlek, Nigar. Te nő vagy, az egyetlen reményem – kérleltem őt. Úgyis tudom, hogy beadja a derekát.
A felügyelő feszülten pillantott rám, de végül bólintott. Bingó.