6. fejezet ~ Féltékeny szív

Sziasztok!
Tudjuk, hogy hétfőn kellett volna hoznunk az új fejezetet, és meg is ígértük, mindig hoztuk is, de most kiment a fejünkből. A suli dolgaiba is belefeledkeztünk, és családi gondok is közbejöttek, így nem igazán voltunk gépnél. :(
A várakozásért cserébe annyit megteszünk nektek, hogy a ma hozott fejezet mellett szombaton (vagy vasárnap) is hozunk egy részt.
Ez után a következő rész 27-én (szerdán) fog jönni. Utána ismét be fog állni a hétfőnkénti új fejezet, de ha ismét közbe jönne valami, szólni fogunk nektek!
Még egyszer ne haragudjatok, és jó olvasást kívánunk! :)

~~~


Ibrahim szemszöge:

Teltek-múltak a napok. Fogalmam sincs mennyi idő; napok, hetek, hónapok vagy akár évek teltek el azóta a bizonyos csók óta. Hiszen minden másodperc nélküle egy teljes évtized nekem.

Ahogy hajnalodni kezdett, s fel kellett kelnem, rájöttem, hogy csupán egy nap telt el. Sőt, még ugyan annyi sem. Egy éjszakától kicsit több. Úgy tizenkét óra.
Korán reggel pár falat reggeli után egyből a szultánhoz kellett mennem. Egyébként is mindig nála kezdem a napomat, de ma reggel külön kéretett. Kíváncsi vagyok, mi történt.
- Felséges uram, jöttem egyből hívásodra – hajoltam meg előtte, miután az őrök beengedtek.
- Áldott reggelt, Ibrahim - mosolygott rám, a szemeiben valamiért boldogság csillogott. Irigylem ezért. - Ne haragudj, hogy ilyen korán kérettelek, de mindenképpen beszélnem kell veled - járkált fel-alá a lakosztályban. - Az éjszaka fővezírem, Piri Mehmed pasa elém járult, és az egészségi állapotára hivatkozva lemondott a posztjáról. Így hát az Oszmán Birodalomnak új fővezírre van szüksége.
Döbbenten hőköltem fel. Valóban lemondott volna a nagyvezír? Bár igaz ami igaz, már benne van a korban, ezt nem tagadhatjuk. Csupán hirtelen ért. Sokan vágyják a posztját, amiért harcolni illik, most pedig egyszerűen belehullik egy szerencsés pasa ölébe.
No de vissza az én szerepemhez.
- Szétnézhetek, ha óhajtja – pillantottam az uralkodóra.
- Nem szükséges, már van egy nagyszerű jelöltem - mosolygott újfent. Mifene. Hamar kinézte magának az utódot.
- Értem, uram. Idehívassam esetleg az új pasát?
A szultán kék szemei sunyin szűkültek össze.
- Ismét csak nem szükséges. Hiszen már itt áll előttem. – Micsoda?

Hirtelenjében elfelejtettem levegőt venni.
- É-én uram? - illetődtem meg. Biztosan jól hallottam? – Ez...én...- Nem is tudtam mit mondani, így egyszerűen letérdeltem elé.
Mióta itt szolgálok ez az álmom. Nem, ez így nem fedi a valóságot. Álmodni sem mertem erről. A fővezíri címet általában a rangban következő pasa kapja meg. Én pusztán egy lakosztály őr vagyok, egy szolga... még csak a származásom sem török.
- Nálad megbízhatóbb embert nem is találhatnék. Mióta csak az eszemet tudom, te ott voltál velem a legnehezebb időkben is. Műveltséged páratlan, és a stratégiához is kitűnően értesz - lépkedett elém a padisah, én pedig megcsókoltam a gyűrűjét.
- Köszönöm, uram - hálálkodtam. - Megbízhat bennem. Én leszek a legjobb pasa. Nem fog bennem csalódni. Ön és az egész Oszmán birodalom számíthat rám – suttogtam megilletődve.
- Jól tudom, barátom - markolt a vállamba. - Állj fel.
Feltápászkodtam, és mélyen a szultán szemébe néztem.
- Délután tartok egy kis ünnepséget, az anyám meghívott valami spanyol hercegnőt, aki átmenetileg a Birodalomban tartózkodik. Ott majd mindenkinek bejelentem kinevezésed.
- Tehát az ünnepség, ugye nem miattam lesz? – mosolyogtam rá.
- Tudván, hogy nem szeretsz a figyelem központjában állni, nem - viszonozta a mosolyom. - Viszont a holnapi dívánon már a pasák is szembesülnek döntésemmel. A gyűlést pedig te tartod meg.
Még mindig nem hittem el, miféle isteni csoda történt velem.
- Engedelmével, akkor most elvonulok készülni a holnapra és a mai ünnepségre - hajtottam fejet az uralkodó előtt.
- Menj csak, barátom – intett.
Bólintottam, majd elhagytam a lakosztályt. Alig értem el a folyosó végére, amikor a hárem felügyelőnőjébe botlottam.
- Nigar asszony - köszöntem. - Hát Ön ilyen korán?
- Jó reggelt - hajolt meg. - Hürrem asszonyhoz tartok, megérdeklődni hogy nincs-e szüksége valamire.
- De, egy vastag kötélre – vigyorodtam el jókedvűen. Csodás nap ez a mai.
- Na de uram... - csóválta meg a fejét a nő, de azért elmosolyodott a mondatomon.
- A háremben minden rendben? - tartottam fenn a társalgást.
- Igen, mindenki egy angyal.
Apropó angyalok...
- Helena asszony hogy van? Aggódtam érte. Tegnap nem volt túl fényesen - hazudtam gyorsan valamit. Egyszerűen csak érdekel a hogyléte.
- Igen, ez nekem is feltűnt - tűnődött el a nő. - Rákérdeztem, de azt mondta, hogy nincs baja. Úgyis mindjárt ránézek Hürrem asszonynál. - Csend. - De ha már itt tartunk, ön sem volt túl jó formában tegnap...
- Fáradt voltam, kedves Nigar. De ma már nagyon boldog vagyok. Ha adhatnám parancsba, kérem, mondja meg, hogy van ma Helena asszony.
A felügyelőnő összehúzta a szemeit.
- Rendben, majd tudatom önnel. De... már megbocsásson. Van valami különös oka, hogy így érdeklődik felőle?
- Nincs – feleltem keményen.
Nigar összébb húzta magát.
- Értem. Akkor további szép napot, uram - hajolt meg kecsesen.
Bólintottam, majd visszatértem a lakosztályomba.
Nem akartam így letolni szegényt, de nem lenne jó lebukni. Főleg, hogy nincs miért. Egyértelmű, hogy Helena nem érez irántam semmit, és ezért nekem is így kell tennem.
Amikor beteg volt, elkezdtem reménykedni, miszerint igazságrohama van, de sajnos csak lázálma volt. Butaságok hagyták el a száját a láza miatt...

~*~

Elintéztem még egy pár dolgot, majd ebéd után ledőltem egy kicsit pihenni. Őrült álmok kínoztak, így nem csoda, hogy amikor a vállam megragadására ébredtem, előkaptam a párnám alatt heverő tőrt.
- Csak én vagyok, főbizalmas uram! – hátrált el tőlem Szümbül. Zihálva pillantottam rá, majd nagy nehezen leeresztettem a kést.
- Ne haragudj.
Az aga olyan sápadt volt, mint a fal. Percekig csak egyhelyben állt, tisztes távolságban az ágyamtól. Felvontam a szemöldököm.
- Mondasz is valamit, vagy csak rémálmaimtól mentettél meg?
- Öö...
- Nyögd már ki! – dörrentem rá, mire ő összerezzent.
- A szultán üzeni, hogy nemsokára kezdődik az ünnepség, és a lakosztályában várja önt – hadarta el gyorsan.
- Öt perc, és megyek, Szümbül aga. És bocsánat – enyhültem meg.
- Uram - hajolt meg mosolyogva, viszont még mindig halálra rémült szemekkel, majd kioldalazott az ajtóhoz. Fáradtan túrtam a hajamba, majd a szekrényemhez indultam, hogy átöltözzek.
Miután felvettem az ünnepséghez illő kaftánomat, átmentem az uralkodóhoz.
- Szultánom - hajoltam meg.
- Időben, Ibrahim. Indulhatunk - vett magához valamit az asztaláról, pontosan nem tudtam kivenni, hogy mi volt az. - Jóanyám lakosztályában tartjuk az ünnepséget.
- Rendben - bólintottam. - A kis Mustafa herceg is jelen lesz?
- Hogyha Mahidevran elhozza, akkor ott lesz. De szerintem még kicsi ehhez - felelte az uralkodó, miközben elindultunk a Validéhoz.
- Ha szabad megjegyeznem, nagyon kedvelem a herceget - mosolyogtam.
- És ő is nagyon kedvel téged, efelől biztosíthatlak. Nagybátyjának tekint - mosolygott a szultán. - Amiben van logika, hiszen én pedig fivéremnek.
Melegség áradt szét a mellkasomban. Szeretet a becses neve az érzésnek.
- Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok Önnek.
- Lesz alkalmad meghálálni azzal, hogy tisztességgel végzed kötelességed. - Megérkeztünk a lakosztályhoz, és az agák ajtót nyitottak nekünk. Bent már pletykától csillogó szemekkel beszélgettek az uralkodóhölgyek, a Valide és Mahidevran, a szultán húga Hatice, na meg persze az a vörös átok is ott tespedett.
- Hölgyeim - hajoltam meg.
- Ibrahim - bólintott a szultán nagyasszony, majd idegesen pillantott a fiára. Na igen, ide sem lenne szabad bejárnom.
- Elnézést a zavarásért, a szultán kéretett – magyarázkodtam.
- Megértem - bólintott. - Szükség van egy tolmácsra. – Tessék?
- Üdvözöllek Ibrahim - mosolygott Mahidevran, a szultán első asszonya. Viszonoztam a mimikát, hiszen kedveltem őt. Ő az igazi szultána, nem az a repedtsarkú...
Egy új arcra lettem figyelmes a hölgyemények között. Minden bizonnyal ő a spanyol hercegnő.
- Felicita hercegnő még csak tanulja a nyelvünket, és nincs könnyű dolga – jegyezte meg a Valide.
Jobban megnéztem magamnak az európai nőt. Fiatal, bájos, hamvas arc, fekete haj és sötét szemek. Hm, szemrevaló.
A szultán miután kezet csókolt a Validének, mellém lépett, a hercegnő pedig felpattant, meghajolt, majd a saját nyelvén üdvözölte a padisahot.
- Felicita hercegnő megtisztelve érzi magát, amiért meghívást kapott a palotába, és személyesen találkozhat a szultánnal - tolmácsoltam.
- Tudsz spanyolul, kedves Ibrahim? - kérdezte Hatice.
- Nem anyanyelvi szinten, de megértem - mosolyogtam rá.

- Részünkről az öröm, hogy vendégünknek tudhatjuk - válaszolt a szultán, amit nyomban le is fordítottam a hercegnőnek, akit Hürrem már a szemével koncolgatott.
Ekkor a spanyol nő elpirulva mondott valamit, mire kuncogni kezdtem.
- Azt mondja, Nagyuram, hogy sokkal jobb vágású, mint hitte. Persze, azt is hozzátette, hogy csak akkor fordítsam le, ha ez nem minősül tiszteletlenségnek. Ha engem kérdez uram, nem.
- Egyáltalán nem. Kérlek, tudasd vele barátom, hogy ő is nagyon megkapó látvány - vigyorgott a szultán, és persze én sem bírtam ki mosolygás nélkül. Kérésének eleget téve tolmácsoltam a mondatot.
Helyet foglaltunk, a szultán az anyja mellé ült, és beszélgetni kezdett vele, mellém pedig Hürrem dobta le magát.
- Hogy mondják spanyolul, hogy tartsd távol a ronda képed a szultántól? - morogta a fülembe.
Elmosolyodtam, és elmondtam neki egy mondatot a nyelven. Ha nagyon szó szerint akarjuk fordítani, akkor azt, hogy „Egy áskálódó némber vagyok.”
- Leköteleztél, Pargalı - csapott a vállamra, majd Felicita mellé telepedett, és elismételte neki az iménti szavakat. A ruhám nyakával kellett eltakarnom az arcom a nevetéstől...
Szegény kis nő csak nagyokat pislogott rá, majd rám tekintett. Én intettem, hogy ne foglalkozzon vele, és ő így is tett. Helyette leült mellém.
- Neki meg mi baja van? - értetlenkedett.
- Tanul spanyolul, és bemutatkozott - nevettem.
Ő is elkuncogta magát, teljesen kipirult.
- Benned kit tisztelhetek? Vagy csak hívjalak tolmácsnak? – mosolygott.
- Pargalı Ibrahim vagyok. Kegyed meg egyszerűen csak szépség.
A bókomra mélyen elpirult, és lesütötte a tekintetét. Kezdett feléledni bennem az utóbbi hetekben – a szerelem jóvoltából – elnyomott csábító énem.
- Minden török férfi ilyen jól tud bánni a hölgyekkel, vagy csak ebben a palotában?
- Csak én - suttogtam a fülébe, bár tudtam, hogy úgy sem érti senki a spanyolt.
A nő újból kuncogott, majd finoman megérintette a karomat.
- El tudnám képzelni az ittlétemet ilyen társaságban...
Csábítóan rámosolyogtam.

Püff.

Hangos puffanás és üvegcsörömpölés ijesztett meg mindenkit, mire a hang forrásának irányába kaptuk a fejünket. Helenát pillantottam meg a földön guggolva, egy tálcára szedegetve az üvegdarabokat.
- Sajnálom, ügyetlen voltam - szabadkozott.
- Az nem kifejezés! - förmedt rá Hürrem. Mióta van itt ez a lány? Észre sem vettem.

- Persze, mert rajtad kívül mással nem is foglalkozik - akadt ki Hatice az ágyasra.
Erre a vörös kis átokfajzat gyilkos szemekkel pillantott a szultánára. Nigar lehajolt Helenához, és segített neki összeszedni a szilánkokat, miközben lassan mindenki visszatért a beszélgetőpartneréhez. Mivel az enyém még mindig a két nőt nézte, én is így tettem.
- Hagyd, majd én megcsinálom. Nézd a kezed, már így is vérzik. Nem tudsz vigyázni? – korholta a lányt Nigar. – Menj, öblítsd le a kinti kútnál.
Helena bólintott, majd egy hajbókolás kíséretében kifáradt. Összehúztam a szemem.
- Egy pillanat türelmet kérek – pillantottam a hercegnőre, majd felálltam, s a szultán füléhez hajoltam. – Engedelmeddel, nagyuram, megnézném, hogy minden rendben van-e ágyasoddal.
- Rendben – bólintott. Én is meghajoltam, majd már kint is voltam. A folyosó végi kis kútnál találtam rá a szépségre.
- Helena, mi van veled? – léptem oda hozzá.
- Csak kicsúszott a kezemből az az istenverte tálca... - szitkozódott, miközben kihúzott egy szilánkot a tenyeréből. - Különben is, mit érdekel? Menj vissza, ne rám vesztegesd az időd - nyomta a víz alá a kezét idegesen. Összevontam a szemöldököm.
- Szerintem tegnap világosan kifejeztem, hogy igenis fontos vagy számomra – nyúltam a kezéhez, majd óvatosan mosni kezdtem.
Az ujjai teljesen beleremegtek az érintésembe.
- Ez odabent nem úgy tűnt... - motyogta. Pechére meghallottam.
- Tessék?
- Semmi... - fordította el a fejét. - Meg tudom csinálni egyedül, menj vissza! - húzta el tőlem a vizes, sebes kacsóját. - A hercegnő biztosan vár. - És ahogy ezt mondta, barna szemei szinte felszikráztak.
Szóval féltékeny vagy? Remek. Van is okod rá.
- Igazad van. Ellentétben veled, ő érdeklődik irántam – suttogtam vészjóslóan halkan, majd visszaindultam.
A lakosztály ajtajában Nigar kis híján feldöntött.
- Bocsánat - hajbókolt, majd Helena után ment, én pedig visszatértem az ünnepség helyszínére, és leültem a hercegnő mellé.
- Ne haragudjon. Új szolga. Van még mit tanulnia. Szóval, hol is tartottunk? - simogattam meg a kézfejét, amikor senki sem látta.
- Azt hiszem ott, hogy maga szemérmetlenül elcsábítani készült... Én pedig nem ellenkeztem - pillantott rám kacéran.
Ó, a markomban vagy.
- Ebben a pillanatban nem szívesen élek ilyen szigorú szabályok között – nyújtottam felé a kezem. – Jöjjön.
Felsegítettem, majd odaléptünk a szultánhoz.
- Nagyuram, a hercegnő szeretne körbenézni a palotában, és van egy pár kérdése. Megengeded, hogy egy kis időre elkalauzoljam? – Nyilvánvalóbb nem is lehetnék...
- Rendben, Ibrahim. De ne maradj el sokáig. Még szükségem van rád itt.
Hát hogyne.
Meghajoltam, majd kivezettem a hercegnőt a folyosóra. Behúztam egy sarokba, és még bókoltam neki egy keveset, de nem volt rájuk sokáig szükség. Hamar lecsaphattam az ajkaira.
Cseppet sem ellenkezett. Megragadott, majd a ruhámnál fogva még közelebb húzott magához, és hevesen csókolt vissza.
Elváltam az ajkaitól, a szemébe néztem, majd újra a szájára pillantottam. Forrón és szenvedélyesen csókoltam, miközben kizártam a külvilágot. Végig csak Helena járt a fejemben. Úgy csókolnám most is őt. Elképzeltem, hogy ő áll itt velem szemben a hercegnő helyett. Az ő mézédes, szenvedélyes, szűzies ajkait csókolom, amiket igaz csak egyszer érintettem, de azóta úgy érzem, hogy minden másodpercben az enyémek. A szívemben azok.
Nem tudom, mit művelek. Nem tudom, miért. De tetszik. Egyértelmű, hogy a hercegnő hasonlít az én Helenámra, így ő a vigaszom.



Helena szemszöge:

Mérgesen rúgtam bele a fal melletti csapba, miután Ibrahim távozott.
- A fenébe! – szitkozódtam, arcomat kétségbeesetten temettem a tenyerembe. Miért nem állítottam meg? Most visszatért ahhoz a csodahercegnőhöz... Ó, egek, milyen szép volt. Én sosem leszek ilyen szép. És hercegnő! Én mi vagyok? Egy otthonából elhurcolt rabszolga...
Erre a gondolatra bekönnyezett a szemem. Miért kellett ennek így történnie? Miért kellett vele találkoznom?
- Helena! – bukkant fel Nigar asszony a folyosó végéről. – Mit csinálsz még mindig idekint? Jól vagy? – lépett hozzám aggódva. Bólintottam, de ahogy lepergett előttem minden, elgörbült a szám. Sírni kezdtem.
- Ezt nem hiszem el. Allah, segíts meg! Már meg bőgsz itt nekem? – jajveszékelt a nő. – Tessék abbahagyni! Nem dőlt össze a világ, senki nem szidott meg!
- Tu... tudom... – pityeregtem azért tovább.
- Elég volt ebből, te lány. Bárkivel előfordul, nem tragédia – halászott elő egy zsebkendőt, majd odanyújtotta nekem. Próbáltam lecsillapodni, úgyhogy felszárítottam a könnyeimet, majd megmostam az arcom a csapból folyó vízzel.
- Ne haragudj, Nigar asszony – szipogtam. A nő megenyhült.
- Semmi baj. – Majd hosszas csend borult ránk. – De ha már így kettesben maradtunk, azért megkérdezném. Ibrahim minek ártotta bele magát ebbe?
- Jó kérdés... – dünnyögtem. Nigar karba fonta a kezét.
- Ha már itt tartunk, ma reggel is felőled kérdezgetett. Mit akar tőled?
Ó, drága Nigar asszony, kínozz még tovább. Így sincs elég bajom.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem, és hát nem is hazudtam. Az egyik nap megcsókol, másnap meg kiszemel magának egy királyi sarjat. Ki tudja ezt követni?
- Tán’ csak nem fellobbant köztetek egy tiltott viszony? – Lesápadtam. – Mondd csak el, kedveském. Titkotok nálam biztonságban marad - simította meg a vállam, majd megigazította a hajam és a ruhám. Az állam a padlón koppant.
- Dehogyis! - tagadtam. - Azért halál járna.
- Ezt ki mondta neked? – lepődött meg. - Senkit nem végeztek még ki csupán a szerelem miatt...
Hirtelen, ahogy a sötét szemeibe néztem, minden titkomat fel akartam tárni előtte. De ez csak az első késztetés volt, hamar el is múlt. Én szeretnék bízni benne, de mégsem ismerem őt túl régóta. Ez a palota pedig egy valóságos csatatér, ahol a titkok a fegyverek. Ha a kezébe adom, mi biztosítja, hogy nem ellenem használja fel?

- Itt nincs szó semmi ilyesmiről - ráztam a fejem. - Inkább arról, hogy mivel ő hozott ide, úgy gondolja, hogy az ő felelőssége vagyok. És mivel az úton nagyon tiszteletlen voltam, gondolom most fél, hogy rajta lesz elverve, ha bármi rosszat csinálok... - hazudtam, akár a vízfolyás.
- Lehet, mégsem ez iránt érdeklődött, hanem hogy jól vagy-e. Mindegy. Érthető, ha nem bízol bennem - simogatta meg az arcom a nő, kicsit csalódottan. - Gyere. Menjünk vissza. Az uralkodó is érdeklődött már hogylétedről. Látta rajtad, hogy ijedtséged nagyobb volt, mint a kár, mit okoztál.
Lelkiismeret-furdalás kerített a hatalmába. Szeretnék elmondani neki mindent, tényleg... De túl nagy a kockázat. Talán majd később, ha már jobban ismerem.
De várjunk csak.
- Az ural... - haraptam el a mondatot. Óh, jóságos ég. Pont róla feledkezem el, az összes félelmem leghatalmasbbikáról? Már amiatt is görcsöltem, hogy jelen kell lennem ezen az eseményen, de még fel is hívtam magamra a figyelmét. Francba! - Hürrem asszony meg fog ölni.
- Nyugodj meg. Nem tesz semmit. Menjünk, gyere.
Persze, odabent nem is. Majd éjszaka belefojt a párnámba.
Bizonytalanul követtem Nigar asszonyt vissza az ünnepségre, ahol semmi nem változott. Már persze azon kívül, hogy Ibrahim és a hercegnő eltűntek. Körbepillantottam, hogy nemcsak én vagyok-e ilyen vak, de tényleg nem voltak sehol.
- Helena, drágám. Remélem, jól vagy - szólított meg az uralkodó.
Hát ez remek. Most már biztos: nem fogom itt sokáig húzni. Összefontam magam előtt a kezem, és meghajoltam a szultán előtt.
- Jól vagyok, nagyuram. Még egyszer bocsánat a kellemetlenségekért.
- Nem történt semmi, drágaság - fogta meg a kezem, majd a fülemhez hajolt. Ledöbbentem. - Ha tudnád, Nigar hogy kezdte - nevetett halkan. - Most pedig, ha kellemetlenül érzed magad, megkereshetnéd Ibrahim barátomat, ugyanis lassan kezdődne az ünnepség, ahol téged is szívesen látunk.
Egek, lehetne ez rosszabb? Már rá sem merek nézni Hürremre. Viszont a mondata megmosolyogtatott, ahogy elképzeltem Nigar asszonyt ügyetlenkedni.
- Máris indulok megkeresni - hajbókoltam ismét, majd újból távoztam. Szegény agák, nem igazán értik, mi ez a járkálás.

Nem mondhatnám, hogy volt ötletem, hol keressem életem megkeserítőjét, úgyhogy találomra elindultam egy irányba.
Kisvártatva valami idegen nyelvű beszélgetést hallottam. Amit megértettem az csupán két név volt: Ibrahim és Felicita, majd néma csend következett.
Tehát jó helyen járok. Befordultam a folyosó végén, a szívem hevesen dobogott, mivel újra négy (vagyis hat) szem közt kell maradnom vele a történtek után.
- Ibrahim! - szólítottam meg, de ekkor már oda is értem. És ha tálca lett volna a kezemben, ismét leejtettem volna. A pár szétrebbent a hangomra, nekem meg lelassult a hevesen dobogó szívem. Szerintem össze is tört.
- Helena - dermedt le teljesen a férfi. A hercegnő a száját törölgette az ujjaival. Azt hiszem, elfagytak a torkomban a hangok.
- A szultán... hívat... - Mégsem. Csak ennyit mondtam, többet nem is tudtam volna. Visszarohantam.
- Lassíts - kapott el Nigar valahol. – Jön már a főbizalmas úr?
Bólogatásra tellett, szavakra nem.
- Engedelmeddel, még kérnék egy pár percet, mielőtt én is visszatérnék - ziháltam. – Nem érzem jól magam. Kísérd be... a főbizalmas urat a szultánhoz – hadartam el, majd meg sem várva a nő válaszát, visszaszaladtam a csaphoz, ahol aztán újból elsírtam magam.
Ezt egyszerűen nem hiszem el... Végig játszott velem, mint macska az egérrel, és egy nap elteltével már mást csókol... Mekkora egy szemétláda...


Ibrahim szemszöge:

Nem bírom elhinni. Egyszer próbálom meg elfelejteni, akkor is a legrosszabbkor bukkan fel. Ezt jól elintéztem.
Lemondóan felsóhajtva temettem az arcom a tenyerembe.
- Baj van? – érdeklődött Felicita.
- Semmi... – ráztam a fejem. – Csupán vissza kell mennünk.
Kifordultam, és szokás szerint Nigarral találkoztam. Kezdem úgy érezni, hogy ez a nő mindenhol ott van.
- Uram, a szultán várja Önt – intett az ajtó felé.
Bólintottam, majd visszalépkedtem a lakosztály elé, ahol az agák ajtót nyitottak. Bent az uralkodó nagy örömmel fogadott.
- Barátom, végre! – Odaléptem elé, és meghajoltam. Ő közelebb intett magához. – Megértem, hogy a hercegnő varázsa nagyobb, mint a társaságunké, de ne feledd, mi áll készülőben – vigyorodott el.
- Hogy is felejthetném, nagyuram? – mosolyogtam rá. Közben a hátam mögött Nigar visszavezette Felicitát, majd Hürrem mellé lépett.
A szultán felállt a helyéről, és a szoba közepére állt.
- Egy pillanatra megzavarnám az ünnepséget, hogy bejelentsek valamit, ami szintúgy örvendésre ad okot. – Erre kíváncsi szemek pillantottak rá, a zene pedig elhallgatott. – A mai napon az Oszmán Birodalom egy újabb és fiatalabb nagyvezírt tudhat az állam élén. Kineveztem Piri pasa utódját nagyra becsült barátom, Ibrahim személyében.

Szétáradt bennem a büszkeség. A többiekben pedig a döbbenet. Főleg a Validében.
- Barátom – fordult felém az uralkodó, én pedig térdre ereszkedtem előtte. - Mától Ibrahim pasa a megszólításod – mosolyodott el, majd a zsebébe nyúlt, és elővett egy különleges gyűrűt. Döbbenten tekintettem rá.
- Ez itt az Oszmán állam gyűrűje. Esküszöl, hogy sosem árulod el, és mindig hűen, tisztességesen fogod szolgálni? – kérdezte szigorúan.
- Allahra esküszöm, nagyuram.
A szultán elmosolyodott, majd a tenyerembe ejtette a királyi ékszert, amire csókot leheltem, majd a homlokomhoz tapasztottam. A padisah kaftánját is csókkal hintettem, majd felemelkedtem, mire a teremben lévő összes szolgáló meghajolt.
- Most pedig zenét! Ünnepnap ez a mai! – csapott a vállamra a szultán. Felzendültek a lantok, néhány háremhölgy táncba is kezdett.
- Gratulálok az új tisztségedhez, Ibrahim pasa – mosolygott Hatice.
- Államunk nem is lehetne jobb kezekben – kommentált Mahidevran is. Ami az anyaszultánt illeti, ő csak egy bólintással ismerte el az új rangomat.
Az uralkodó maga mellé ültetett, de pár perc múlva már a hercegnő is odakerült a másik oldalamra.
- Mi is történt pontosan? – kérdezte.
- Nagyvezírré neveztek ki – mosolyogtam rá elégedetten. – Ez olyasmi, mint nálatok a nádor poszt.
- Óh! – mondta elismerően. – Akkor nagyon fontos ember lettél. Gratulálok – pillantott rám kipirulva.
- Most már az lettem. Köszönöm az elismerést - csókoltam neki kezet.
Kinyílt az ajtó, és még mindig mosollyal a képemen pillantottam oda. Ez kicsit megkopott, amikor egy kisírt szemű Helena lépett be a helyiségbe. Meghajolt, majd Nigar mellé telepedett Hürrem oldalára.
- Helena, jó hogy itt vagy. Tudatom veled is, hogy Ibrahimot mától pasának szólítsd – üdvözölte őt a szultán.
A lány értetlenül pillantott az uralkodóra, mire Nigar a füléhez hajolt, és minden bizonnyal a tudtára adta, mi történt a távollétében. Ezután bólintott, majd rám pillantott, és egy szikra érzelem nélkül fejet hajtott.
- Gratulálok, pasám.
- Köszönöm – erőltettem fel egy mosolyt. - Uram - néztem vissza a szultánra. - Míg ünnepi étkünk asztalunkra nem kerül, körbevezetném a hercegnőt, ha nem bánja.
- Nyilván túl hamar kérettelek vissza, a palota pedig elég nagy - bólintott a szultán. - Menj csak.
Meghajoltam, majd ismét elraboltam a spanyol méltóságot. Felületesen megmutattam neki a palotát, majd lakrészemhez vezettem.
- Nos, ez szerény személyemé lenne. Hogy tetszik? - mosolyogtam rá.

Ő beljebb lépett, és hosszasan körbenézett a szobában.
- Szép – rendezte le ennyivel. - És most, hogy idehoztál, mit fogsz velem csinálni?
- Nem tehetek sajnos semmit. Esetleg... - hajtottam be az ajtót. - Pár csókot lophatok édes ajkaidról.
- Azzal is beérem... - suttogta csábítón.

Győzedelmes vigyorba torzult arcom, majd úgy közelítettem meg a nőt, mint egy vadász a prédáját. Magamhoz rántottam darázsderekánál fogva, majd mindenféle finomkodás nélkül, vadul és éhesen csókoltam meg.