11. fejezet ~ Csak te, és senki más...

Helena szemszöge:

Legalább egy hét telt el azóta, hogy utoljára láttam Ibrahimot. Amíg Hürrem asszonyt szolgáltam, legalább néha összefuthattam vele a palota folyosóin, de most már nincs szabad kijárásom. Az élet a háremben pedig nem túlzottan szórakoztató. Ez a kedvencség... nem olyan jó, mint amilyennek hangzik.
Nagyokat sóhajtva lépdeltem le a lépcsőn, amikor az alsó szinten megpillantottam a kis ciprusi szőke barátnőmet.
- Bahar! – köszöntem rá mosolyogva, majd a szoknyám alsó részét kissé feltartottam, hogy le tudjak szaladni hozzá.
- Nahát, leereszkedsz közénk, asszonyom? – tettette mosolyogva a meglepettséget. Nagyon hiányzott már a társasága, sokáig nem tudtam vele különösebben beszélni, csak mióta kedvenccé lettem.
- Úgy mondod, mintha nem jönnék le mindennap. És nem vagyok asszony – öleltem őt meg. – Mivel foglalatoskodsz? – kérdeztem, miután elengedtem.
- Jaj, nem fogod elhinni – kezdett bele a mesébe csillogó szemekkel. – Mivel te kedvenc lettél, és kikerültél a szolgálók közül, Hürrem asszonynak szüksége lett egy új komornára. És vajon kit választott? – kérdezte széles mosollyal.
Picit lefagytam.
- Téged? – hökkentem meg.
- Igen! – tette össze a tenyerét. – Tudta, hogy mi ketten barátnők vagyunk, és mivel benned megbízott, olyasvalakit akart maga mellett tudni, akiben te bízol.

A fenébe is. Nem örülök ennek.
Az a nő egy paranoiás hatalomőrült, nem szívesen tudnám mellette az egyetlen barátnőmet. Féltem tőle.

Mindenesetre, ha most ezt kifejteném Baharnak, még a végén féltékenységgel vádolna meg, holott szó sincs ilyesmiről. Jaj, ezek a játszmák...
Mosolyt erőszakoltam az arcomra.
- Örülök. Bár egy kicsit azért aggódok – tettem hozzá, hogy mégse hazudjak akkorát. – Hürrem asszony elég lobbanékony tud lenni, úgy készülj lélekben.
Bahar eltöprengett.
- Majd kitapasztalom, hogyan kezeljem a kitöréseit. A türelmemről vagyok híres – kacsintott rám.
- Hát, az Úr legyen veled – nevettem el magam. A szőkeség viszont hirtelen nagyon elkomorult. Az én kacagásom is abbamaradt. – Mi a baj?
- Semmi, csak... – Mélyen a szemembe nézett. – Ne emlegesd előttem az istenedet.
A... mimet?
- Tessék? – hökkentem meg. – De hát Bahar, te is...
A szavak megtorpantak a számban, és visszavonulót fújtak. Döbbenettől elkerekedett szemekkel meredtem a kis szőkére.
- Mióta? – kérdeztem.
- Egy ideje – pillantott a kőpadlóra. – Nézd, ne keríts ennek nagy feneket. Különben is, félig török vagyok, a nevem is az.
- Én is félig török vagyok – jegyeztem meg, talán kissé idegesen. – Vér szerint. Mégsem tértem át a muzulmán hitre.
- Igen, de én nem szeretnék több szabályt megszegni – felelte. Miért lenne ez szabályszegés? Nem kötelező megtérni. – Az élet ide sodort, a szultán háremébe. Ebből a helyzetből kell kihoznom a legtöbbet – vonta meg a vállát. – Ezért eldöntöttem, az a célom, hogy bejussak a kedvencek közé. Az ágyasokhoz, ahogy te is. És ebben csak Allah segíthet. Ő pedig csak akkor fog, ha hiszek benne.
Ó, egek.
- Bahar... – ejtettem ki szomorúan a nevét. Nem tudom, mit mondhatnék erre. Megértem, hogy alkalmazkodni akar, ez logikus is, de olyan könnyedséggel beszélt az áttérésről. Ez nekem fáj... Elszomorít.
- Így döntöttem, Helena. Kérlek, tartsd ezt tiszteletben – kérte komolyan. Olyan rosszul esik ez. Pedig nem kellene. Az ő dolga... De hát akkor is.
- Rendben van – bólintottam, majd igyekeztem témát terelni. – Mikor költözöl? Segítsek rendezkedni?
- Éppen most készültem – mosolyodott el. – Örülnék a segítségnek. Közben pedig mesélhetnél a szultánnal töltött éjszakáidról...
Nos, itt ismételten csak lefagytam. Már harmadjára, mióta itt vagyok vele.
- Már beszéltünk erről – sóhajtottam fáradtan. – Nem történt semmi. Csak párszor jártam nála, de valami mindig közbejött. Szerencsére – tettem hozzá. – Azóta sincs változás. Kedvenc pedig az edirnei palotában történtek miatt lettem, de ezt is tudod.
- Igen, de mióta kedvenc vagy, lehettél vele... – mosolygott rám, miközben elindultunk a hárem közös termébe.
- Ha így lett volna, már tudnál róla.
- Ne haragudj, csak tudni szeretném, mit szeret... Ha odakerülnék...Mindent tudni akarok.

Nem tetszik ez nekem. Aggódva pillantottam barátnőmre. Nem ismeri ő még a helyi nők kegyetlenségeit. Szerencsére, egy valami megnyugtat.
- Hürrem asszony mellett odakerülni? Magasra tetted a mércét – kuncogtam fel. De hoppá, még a végén azt hiszi, hogy lebecsülöm. Holott nem, pusztán tudom, milyen az asszonyság. - Aztán rá ne jöjjön, hogy ilyen ambícióid vannak, te lány. Fejedet is veszi.
- Ugyan már... – rázta meg a fejét barátnőm, szőke tincsei jobbra-balra szálltak. – Ne vegyél ennyire komolyan. Nem akarok én odakerülni, csak fel akarok készülni, hogyha úgy adódna. Nem akarom elrontani...
- Hát, erről nem tudok mit mondani - vontam meg a vállam. - De szerintem még senkit nem büntetett azért, mert... nem volt a kedvére - nyögtem ki. - Egyszerűen nem hívta többet. Egyébként meg ez nem olyasmi, amit elronthatsz... Nincs ennél természetesebb dolog - kezdtem ecsetelni, ahogy elmémben visszaröppentem Ibrahim óvó karjai közé. Bahar meglepetten pillantott felém, így gyorsan észhez tértem. - Én így hiszem.
- Értem. Tehát hiszed...
- Tessék? - fordultam felé, de ő csak megrázta a fejét. Hát jó.
Megérkeztünk a helyéhez, ahonnan hamar összekapdostuk a holmiját, majd felvittük Hürrem asszony lakrészébe.
- Akkor azt hiszem, többet fogunk találkozni – mosolygott rám szélesen, amit persze viszonoztam, majd elkezdtük a berendezkedést. - Mondd csak, a szultán le szokott jönni?
Istenem, a szultán így, a szultán úgy. Akkor most érdekli őt, vagy sem? Nem tudok rajta kiigazodni.
- Amióta az asszonyság várandós, gyakran lejön hozzá, hogy ne csak mindig őt hívassa - válaszoltam. - Esetleg ilyen éjszakákon szívesen várlak az új lakrészembe. Úgyis egyedül vagyok ott, jól jönne a társaságod - mosolyogtam rá.
- Köszönöm, kedves tőled – viszonozta a mimikámat egy bólintás kíséretében.

Remélem, hogy minden rendben lesz vele. Félek, hogy elrontják ezt az ártatlan lányt. Ha ez megtörténik, végképp nagyon elkeseredek.

~*~

Az ebéd végeztével kedvem támadt sétálni a kertben, de hát nekem már ezt sem lehet. Nagyon beszürkült számomra a világ.
Épp lakrészembe indultam volna, amikor a lépcsőnél a felügyelőnővel futottam össze.
- Nigar asszony – mosolyogtam rá. – Hogy vagy ma?
- Jól, drága Helenám. És te? – üdvözölt ő is.
- Nem panaszkodom – sóhajtottam. - Viszont éppen az jutott eszembe, hogy ebben a szép időben sétálnék egy kicsit. Nem csatlakoznál hozzám? Így legalább Szümbül aga sem pattogna - forgattam a szemem. - Vagy más dolgod van?
- Sétálok szívesen – egyezett bele. - De minden rendben?
- Tulajdonképpen igen - válaszoltam, miközben megindultunk a kapu felé. - Bár kissé meglepő híreket kaptam a délelőtt folyamán.
- Baharról van szó?
Összevontam a szemöldököm.
- Szóval tudtad.
- Én segítettem neki – felelte nemes egyszerűséggel.

Kiértünk a kertbe, és mélyen magamba szívtam a fűszeres nyári levegőt, a virágok tömény illatát. Egy kicsit megnyugtatta a feldúlt lelkemet.
- Téged nem lepett meg?
- Persze, hogy meglepett, de ésszerű döntés volt. Neked is ezt kéne tenned... – jegyezte meg a nő. Nyomban fel is háborodtam.
- Már meg ne sértődj, de nekem ez nem érdekem.
- Asszonyom, már ez a lakhelyed. Itt csak egy isten hallgatja meg imáid, mégpedig Allah.
 Nekem úgy tűnik, egyelőre még a sajátom is elég fogékony az imáimra, hiszen eddig megúsztam a szultánt.
- Én nem árulom el ilyen könnyen a hitemet - feleltem hirtelen indulatosan, amin még magam is meglepődtem. A szám elé is kaptam a kezemet rögtön. Ezt most tényleg kimondtam?
Jó ég, én neheztelek Baharra a megtérése miatt. Eddig csak fájt, de most már dühít is.
- Ne haragudj, Nigar asszony. Nem szeretném rajtad levezetni a feszültséget, te mindig olyan jó vagy hozzám. Most is kijöttél velem sétálni, nem rontom ezt el - mosolyogtam rá. Viszonozta. Mondani is akart valamit, de egy aga hangja harsant fel mögöttünk.
- A fényességes Szulejmán szultán érkezik!
Nyomban a kis kerti út szélébe húzódtunk, hogy helyet adjunk az elöljáróknak, majd meghajoltunk.
- Asszonyaim, hát ti idelent? – torpant meg mellettünk a padisah. Díszes, világoskék mintákkal teleszőtt kaftánt viselt, ami nagyon jól illett a szeme színéhez.
- Sétálni indultunk, szultánom. Olyan szép az idő - felelte Nigar asszony.
- Sétáljatok csak nyugodtan. Apropó, Nigar. Helena most már kedvenc, és örülnék neki, ha nem lenne tovább szolga nélkül. Azt szeretném, ha te lennél az! - mondta a szultán, majd tett pár lépést előre, és leült a kertbe kihelyezett kanapéra.
Én döbbenten kaptam fel a fejem, és pillantottam át a felügyelőnőre. Ó, egek, úgy örülnék neki, hogyha gyakrabban tudhatnám őt magam mellett! Annyira kedves és lelkiismeretes, mindig jó hozzám, törődik velem. Bahart leszámítva az egyetlen bizalmasom itt.
De várjunk... Nem lenne ez számára megalázó feladat? Hiszen ő foglalkozik a többi lánnyal is.
- H-hogyne, nagyuram - hajolt meg Nigar.
- Ne aggódj asszony, Szümbül remek munkát fog végezni a lányok felügyelésében – nyugtatgatta őt a szultán, amikor megértette a nő zavarát.
A felügyelőnő bólintott. Idejét láttam, hogy én is megszólaljak.
- Köszönöm a törődésed, nagyuram – hajoltam meg. – Megnyugtató lesz Nigar asszonyt magam mellett tudnom.
Az uralkodó rám pillantott, és elmosolyodott.
- Ahogy az én lelkem is nyugodtabb lesz, ha tudom, hogy nem vagy egyedül a lakrészeden – bólintott felém.

- Nagyuram, engedelmével indulnunk kéne - szólalt meg az ekkor kiérkező Ibrahim. Hangjára félrevert a szívem, kipirult az arcom és megremegett a bokám. Nyomban meghajoltunk előtte, ő pedig a padisah előtt, majd felénk is biccentett.
- Adj még pár percet, Ibrahim. Mahidevrant várom, hogy kihozza kicsit Mustafát – válaszolt az uralkodó.
Alig hogy ezt kimondta, hirtelen boldog gyerekhang hangzott fel mögülünk.
- Apa! Ibrahim! – szaladt előre a kis Mustafa, anyjával és kíséretével mögötte.
- Fiam, végre! – ölelte magához a szultán a kis lurkót, aki miután kapott egy cuppanós puszit az arcára, Ibrahimhoz is odaszaladt, aki boldogan kapta őt fel.
- Hercegem - mosolygott rá, majd visszaadta a kis csomagot az apja kezébe.
Arcomra széles és boldog mosolyt csalt ez a jelenet. Meghat a törődése a kis trónörökös iránt.
- Anya megengedte, hogy kijöjjek hozzád játszani egy kicsit. Játszol velem, apa? - kérdezte Mustafa csillogó szemecskékkel. Rögtön kenhetővé olvasztotta a szultánt.
- Hát persze, hogy játszok - dobta a vállára a kis herceget az uralkodó, majd elvonult vele Mahidevran szultána irányába, de még hátrapillantott a pasára. - Öt percet kérek, Ibrahim.
- Tízet is kérhet, nagyuram – bólintott a nagyvezír mosolyogva.
- Lesz még ebből több is - jegyeztem meg kuncogva, ahogy elnéztem a kis herceg elevenségét. Ibrahimra pillantottam, majd óvatosan mellé léptem, hogy „jobban lássam a játékot”.
- Áldott napot, pasám – köszöntöttem őt hivatalosan, hiszen Nigar asszony még velünk volt. Persze ez nem akadályozott meg engem a mosolygásban.
- Neked is, asszonyom – biccentett felém, s még egy halvány oldalmosolyt is megeresztett.
- Hogy szolgál az egészsége? Minden rendben? – tartottam fenn a hivatalos társalgást, miközben azon kezdtem gondolkodni, milyen ürüggyel küldhetném el Nigart egy pár percre.
- Köszönöm, jól vagyok. – Vissza már nem kérdezett, hiszen miért érdekelné őt egy háremhölgy hogyléte? Legalábbis a kívülállóknak ezt a látszatot kellett fenntartania. Én azonban tudtam, hogy igenis érdeklem.
- Asszonyom, nem lenne kedved most már visszamenni? – jött közelebb Nigar. Hogyisne, egy hete nem voltam a kedvesem közelében, és még alig néhány szót sikerült váltanom vele... – Nagyon meleg van, nehogy rosszul legyél a napon.
- Köszönöm aggódásod, de jól esik a friss levegő. Majd árnyékos helyre húzódom.
Nigar rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Legalább egy pohár serbetet hadd hozzak ki neked, asszonyom.
Felcsillant a szemem. Igen! Szeretlek, Nigar asszony!
- Az jól esne, köszönöm – fogadtam el az ajánlatát mosolyogva. Ibrahimtól is megkérdezte, hogy hozhat-e neki frissítőt, de a pasa elutasította. Alig várta, hogy a felügyelőnő magunkra hagyjon minket.

Amikor ez végre megtörtént, észrevétlenül karon ragadott, majd arrébb húzott sok fa és bokor takarásába, ahol senki nem láthatott minket. Már a gondolattól, hogy kettesben vagyunk, alig kaptam levegőt, hát még amikor végre ajkaimon érezhettem forró csókját!
Tüzesen viszonoztam, majd mikor elváltunk, kezeim arcára simultak.
- Ez az egy hét örökkévalóságnak tűnt... – panaszkodtam.
- Egy hét volt? Le mertem volna fogadni, hogy több hónap...
Egy sóhajjal koccintottam homlokom az övének, miközben ő a kézfejemet simogatta.

- Olyan nehéz ez így. Nem tudom, meddig folytathatjuk... – ráztam a fejem elkeseredetten. Úgy szeretnék vele lenni minden nap minden percében... De ez lehetetlen.
- A szultán azt mondta, hogy keres nekem egy lányt, akire már nem tart igényt... Nem akarsz vele hálni, hogy megkaphassalak? – nevetett fel, miközben megsimította arcomat.
Erre én is elnevettem magam, de inkább szomorúan.
- Mert talán utána is kellenék neked?
- Nekem akkor is kellenél, ha egy bordélyban dolgoznál... – nyugtatott meg. – Inkább az a kérdés, hogy a szultán elengedne-e utána.
Olyan kellemetlen ilyenekről beszélgetnünk... Én nem akarok senki mással lenni, csak vele.
Tényleg ez volna az ára, hogy együtt lehessünk? Engedjek a szultánnak? Tegyek meg valami olyat, amit testem-lelkem nem kíván, sodorjam magam az ambíciózus háremhölgyek célkeresztjébe? Nos, én megtenném, hogyha tényleg, garantáltan Ibrahimmal lehetnék utána. De senki nem tehet nekem ilyen ígéretet.
- Nem tudom, mit tegyek - ráztam a fejem. - Én csak veled szeretnék lenni. Én csak a tiéd akarok lenni - csókoltam meg őt hevesen.
- Szeretném, ha csak az enyém lennél – súgta a számra. - Beszélek a szultánnal.
Hirtelen Nigar hangjára lettünk figyelmesek a távolból. Engem szólongatott.
- Kitalálok valamit - ígérte meg Ibrahim.
- De ne sodord magad veszélybe! - kötöttem a lelkére, majd még gyorsan nyomtam a szájára egy csókot, mielőtt különböző irányba indultunk el.

Ibrahim szemszöge:

Csókjaink és beszélgetésünk után végre felvidultam. Egész nap alig bírtam koncentrálni a feladataimra.
Este az a kegy ért, hogy édes kettesben vacsorázhattam a szultánnal. Milyen romantikus...
- És ha megkérdezhetem, miért döntött úgy nagyuram, hogy Helena szolgálót kap? Tán csak nem megkedvelte a lányt? - érdeklődtem óvatosan.
A szultán elmosolyodott.
- De igen, megkedveltem, így amikor ránézek, mindig az az érzésem támad, hogy egyedül érzi itt magát. Viszont Nigarral sokszor látom együtt, gondoltam a szolgálatába helyezem.
- Kedves Öntől. Rendes lány, és megérdemli, én úgy vélem – válaszoltam. Ezzel még nem megyek messzire...
- Lesz rá alkalma, hogy mindezt meghálálja nekem - szélesedett ki a vigyora, miközben bekapott egy falatot. - Vannak terveim. Sajnálatos módon, eddig mindig közbejött valami, de ez nem csökkenti az érdeklődésemet, sőt.
A gyomrom görcsbe rándult. Így hogy legyek vele őszinte? Sehogy. Nem lehetek... Marad a bujkálás...
- Érthető, hogy nő az érdeklődése, s ezáltal gondolom nagy igényt tart rá...
Ibrahim, hogy nem bírod befogni?!
- Ahogy mondod - sóhajtotta. - Van benne valami, ami megfogott.
Ezt komolyan nekem mondja? Mintha én nem tudnám…
- Értem, uram - hajtottam le a fejem, és próbáltam tovább enni, bár a gyomrom háborgott. Oda az étvágyam…
- Egyébként Mustafa érdeklődött, hogy legközelebb játszhat-e veled is - váltott témát hirtelen az uralkodó.
Allahnak hála, ez kellően kínos volt eddig is.
- Természetesen, ha Önöket nem zavarja. A hercegért bármit – lelkesültem fel.
- Remélem, te is hamarosan megtapasztalod az apaságot, barátom - mosolygott a szultán.
Hirtelen kopogás hallatszott, majd egy aga lépett be.
- Nagyuram, Hürrem asszony kér bebocsáttatást.
Hát ez nem igaz. Most már biztos, hogy végképp oda az étvágyam… Örökre.
- Jöjjön csak - felelte a szultán.
Hát ez remek.
Az aga bólintott, majd kiment, és pár másodperc múlva befáradt az a vörös hajú boszorkány. A tekintetéből ítélve, nem számított rá hogy itt vagyok, és nem is tetszett neki ez a tény.
- Szultánom, pasám - hajolt meg. - Jó étvágyat.
- Köszönöm - bólintottam.
- Hürremem, mi járatban erre? - kérdezte a padisah.
- Szerettem volna veled vacsorázni, nagyuram, de úgy látom Ibrahim pasa beelőzött.

Nos igen, engem érdemesebbnek tart rá, hogy velem töltse el ezt az időt. Törődj bele.
- Menj hát, vacsorázz meg a lányokkal. Hamarosan befejezem, és csatlakozok hozzád – felelte neki nyájasan az uralkodó.
A nő arckifejezéséből ítélve nem ezt a választ várta. Persze azért mosolyogva meghajolt, majd megajándékozott egy gyilkos pillantással. Bűbájosan rámosolyogtam, és vártam, hogy végre távozzon. Mikor ez megtörtént, az uralkodóra pillantottam.
- Az estével kapcsolatban uram. Nem akart engem megkérni valamire? - kérdeztem rá kíváncsian. Munka mentes lesz az éjszakám, vagy sem?
- Kérlek, írj egy levelet a velencei dózsénak arról, amit ma beszéltünk. Holnap érkezik a követe, majd átadjuk neki.
- Természetesen – álltam fel az asztaltól. – Ó, és még valami. Egy ideje nem kéretett senkit, ne szóljak esetleg Nigarnak, hogy készítsen fel egy lányt?
- Elkényeztetsz, Ibrahim. Vacsora után Hürremhez megyek – csendesített le egy halvány mosollyal.
- Ugyan uram, én csak boldoggá akarom tenni. De ha nem, hát nem – vontam vállat.
- Nem mondtam, hogy ne. Lepj majd meg.
- Természetesen. Hányra jöjjön? - mosolyogtam.
Hürrem asszony, most így jársz… Más jön a szultán ágyába…
- Tíz körül.
- Rendben. Megírom a levelet, és intézkedek a lány felől – foglaltam össze. - Köszönöm a vacsorát, további jó étvágyat.
- Köszönöm társaságod és munkádat. Jó éjt, Ibrahim pasa.
- Kellemes éjszakát, szultánom - hajoltam meg, majd elindultam a hárem felé. - Agák, engedjetek be. Ágyast választok a szultánnak ma éjszakára.
Beengedtek, bár csak az ivókútig, ahol még több aga ácsorgott, az egyikkel pedig Szümbülért küldettem. Hamarosan le is fáradt az eunuch.
- Pasám, hallom, hogy a szultánnak jöttél ágyast választani - mosolygott.
- Igen. Bekísérnél? Nem nagyon bíznak bennem... – pillantottam az őrökre.
- Ez a dolguk - legyintett, majd elkísért az alsó szinte, ahol aztán csatasorba állította a lányokat.
- Hölgyeim, nagy nap ez a mai valamelyikőtöknek. Szulejmán szultán ágyast hívat. Lépjen hát előre az, aki szívesen menne szórakoztatni! – rendezkedett Szümbül.

Valamennyi nő elő is lépett, bár néhány kis félénkebb a helyén maradt. Rendben, most kivételesen nem ártana egy olyan ágyas, akiben nem forr hatalomvágy. A múltkorában is jól mellényúltam annál a vörös átoknál.
- Jelentkezők azok vannak - kommentált Szümbül.
Nem mintha ez a lányok kívánsága szerint történne… De nem szeretnék kitolni azokkal, akik ki szeretnének maradni a hárem intrikáiból. Akarva-akaratlanul is Helena junta eszembe...
Így hát körülnéztem azok között, akik előre léptek.
- Te - húztam előre egy barnát. - Téged választalak.
A lány csak némán meghajolt, a többiek pedig sugdolózni kezdtek.
- Elhallgatni, féltékeny népség! - fenyítette őket Szümbül. - Te pedig indíts a fürdőbe, gyorsan-gyorsan!
A kis barna rögtön el is suhant, Szümbül pedig még mindig a többieket nevelte, így felpillantottam a kedvencek emeletére, ahol ott állt Helena a kis erkélyen.
- Szia szépség - tátogtam.

Ő rám mosolygott, de ahogy az eunuch elhallgatott, elkapta rólam a tekintetét. Én is megfordultam.
- Rendben hát, itt végeztem. A szultán tíz órára kéri a lányt.
Az aga bólintott, én pedig visszamentem a lakosztályomba, és megírtam a levelet a velencei követnek. Később, miután a szultánhoz bevezették a kiválasztott lányt, jártam még pár kört a folyosón, de mivel szerencsére sehol nem láttam Hürremet, elindultam a kertbe, hogy az átjárón keresztül ismét eljuthassak Helenához.

10. fejezet ~ Titok, amit senki sem ismer

Helena szemszöge:

Ibrahim a keblemen feküdt, én pedig a nyakát öleltem át karjaimmal.
- A végtelenségig így tudnék maradni – lehelte nyakam érzékeny bőrébe.
Nagyot sóhajtottam, miközben ujjaimmal a fejbőrét kezdtem cirógatni.
- És én a végtelenségig élvezném, sosem unnám meg - mosolyogtam.
- Ezekszerint neked is éppoly jó volt, mint nekem? – hajolt fel, úgy suttogott az ajkaimra.
- Szerintem te nagyobb örömet okoztál nekem, mint én neked - pillantottam félre, bűntudattal a lelkemben. Biztos csalódott... Bizonytalan és ügyetlen lehettem.
- Nem értem szomorúságod, angyalom – simogatta meg az arcom. - Nem tudod elhinni, milyen boldog vagyok most.
Pírba borult arccal pillantottam rá.
- Tényleg?
- Természetesen. Miért? Mit hittél, életem?
- Nem számít - ráztam a buksimat, majd halvány puszit hintettem ajkaira. Ő megragadta a derekamat, majd ahogy legördült mellém, félig magára húzott. Mosolyogva csókoltam a nyakába.
Azt hiszem... azóta a karjaiba vágyom, mióta az ostrom estéjén kedvesen enni és inni adott nekem.
- Ugye tudod, hogy nem foglak innen elengedni? - kuncogtam a mellkasába.
- Nem is akarom, hogy elengedj, de el kell. Ha valaki meglát, a fejemnek annyi.
Sajnos ezzel a mondatával sikerült szilánkosra törnie a boldogság illúzióját. Az a kegyetlen igazság, hogy mi nem lehetünk együtt. Nem tartozunk össze. Ő egy befolyásos pasa, aki hamarosan elvesz valami nagyvilági nőt, én pedig itt hervadok el a szultán háremében.
Nagyot sóhajtottam, majd még jobban hozzábújtam.
- A halál valahogy biztatóbbnak tűnik, mint a jövő.
- Én is így érzek, virágszálam.
- De azért nem mész el most rögtön, ugye? – estem kétségbe.
- Megvárom, hogy elaludj - puszilt a hajamba.
Elmosolyodtam. Mégis hogy aludjak ilyen izgalmak után?
- Szeretlek - szakadt fel hirtelen belőlem az egyetlen érzés, ami kitöltötte a lelkemet. Amikor rájöttem, hogy kimondtam, kissé ijedten rezzentem össze.
- Én is szeretlek – fonta állam köré az ujjait, majd ahogy lángoló, barna szeme az enyémbe pillantott, nagyot dobbant a szívem. Pillantásom ajkaira siklott, majd forrón rájuk tapadtam.
- Tudom, hogy ezt már elmondtam... de ajkaid zamata akár a mézé. Finom édes...
Újból csak mosolyogtam a bókján, majd megfogtam a kezét, és ujjait a számra simítottam.
- A tiéd... senki másé – jelentettem ki.
- S ez a tiéd, senki másé - húzta az én ujjaimat is az ajkaira.
- Örülök, hogy ezt megbeszéltük - loptam tőle egy újabb csókot, majd visszafeküdtem a mellkasára. Pihengettünk egy kis ideig, egymást cirógattuk. Nem akartam elaludni, mert tudtam, hogy nem lesz velem, amikor felébredek. Mégis, a fáradtság túl nagy volt, és a súly, ami a pilláimat nyomta, egyre nehezebbé vált...
- Aludj el, angyalkám - suttogta Ibrahim, majd csókot lehelt a homlokomra
Ez az utolsó, amire emlékszem, majd mély álomba zuhantam.

~*~

Amikor először felébredtem, még sötét volt. Ibrahim nyom nélkül eltűnt mellőlem, mintha sosem járt volna itt. Átfutott az agyamon, hogy az egész csak egy álom volt, ám amikor felültem, és altestembe belehasított a sajogó fájdalom, egészen megbizonyosodtam róla, hogy erről szó sincs. Ami itt történt, az nagyon is igazi volt.
Széles mosoly terült szét az arcomon, miközben visszaaggattam magamra a levetett hálóruhát. Ha esetleg Nigar asszony bejönne reggel, érdekes lenne, ha meztelenül találna az ágyban...
Vissza is feküdtem, a párnába fújtam a fejem, és mélyen magamba szívtam az illatát. Hm... Ibrahim-illat...
Álmaimban ismét a karjaiban leltem békére.

~*~

Éles fényjelenségre és a függöny széthúzásának jellegzetes hangjára ébredtem.
- Úúú – dünnyögtem a birtokháborítónak, akinek a kiléte egyelőre még ismeretlen volt.
- Ébresztő, Helena, miért alszol még mindig? – csörtetett az idegen. - Ki az ágyból, egy-kettő!
A hang egyértelműen Nigar asszonytól származott. Álmosan nyöszörögtem egyet.
- És én még abban a hitben éltem, hogy a kedvencek sokáig aludhatnak - nyomtam a fejembe a kispárnát.
- Tíz óra alvás nem elég neked, asszony? - rántotta le rólam ellentmondást nem tűrően a takarót, majd az arcára furcsa kifejezés ült ki. - Oh, Allahra, szegény szultán várhat rád még egy hetet - sóhajtotta. - Vagy már nem várt...?
Először nem értettem, miről beszél, de aztán megpillantottam a vérfoltot a lepedőn. Ó, te jóságos...!
- Fenébe! - szitkozódtam. - Ezt nem lett volna szabad látnod! - ugrottam ki az ágyból, majd gyorsan összehajtottam a lepedőt, hogy takarja a foltot. Szinte fellángolt az arcom.
- Semmi baj, Helena, nem csupán te szoktál így járni. Női gond, ez természetes – nyúlt volna az ágyneműért, ám én zavartan rántottam el előle. - Vagy tényleg a szultán volt? – húzta össze a szemöldökét.
- Dehogyis! - válaszoltam paprikapiros arccal, miközben a szennyes anyagot bámultam. Ennyi maradt a tegnap éjszakából. Egy folt a lepedőn. Milyen romantikus...
- Akkor csupán egy kis baleset – mosolyodott el. - Jaj, ne szégyelld már. Kimosatom - kapta ki a kezemből a lepedőt.
- Hát... köszönöm - motyogtam, még mindig kellően zavarban. Ahogy rápillantottam, hirtelen el akartam neki mondani mindent, beavatni az összes mocskos kis titkomba. Miért akarok ennyire bízni benne? És miért nem tudok? - Nigar asszony! - szóltam utána, amikor megindult kifelé. Ő hátrafordult, és megemelte a szemöldökét. Haboztam. - Nem érdekes - ráztam meg végül a fejem. - Menj csak.
- Mondd végig, ha már belekezdtél – sóhajtotta, egy ágba befont haját a válláról a hátára simítva.
Gyorsan kitaláltam valamit.
- Hallottál... Hürrem asszony felől?
- Jól van. Hasa növekszik, étvágya nő. – Bólintott, majd újból gyanakodva pillantott rám. - De mégis mi lelt téged, te lány? Mit titkolsz előlem?
- Miből gondolod, hogy titkolok? – döbbentem meg.
- Arcodból, hangodból, szemedből és zavartságodból.
- Én mindig így nézek ki reggelente - mosolyogtam rá bájosan. - Egyébként elmehetek a fürdőbe? Rendbe tenném magam – tereltem el gyorsan a szót.
- Menj, ám kapkodd magad. Tíz perc, és reggeli – hagyta annyiban.
- Köszönöm - hajoltam meg előtte, majd elvonultam a fürdőházba.


Útközben a folyosón valaki kezét az ajkaimra tapasztotta, s finoman magához húzott.
Rémülten fordultam meg, de amikor megpillantottam a mögöttem lévő Ibrahimot, akkor... csak még jobban megrémültem.
- Te mit csinálsz itt? - akadtam ki. - Fényes nappal van, hogy surrantál be ide?
- Jöttem fürödni? – hökkent meg ő is. - Életem, mégis hogy érted, hogy jutottam be? Ez a közös fürdő, a férfiak számára. Te vagy rossz helyen.
A szám is tátva maradt.
- Hoppá - nyilvánultam meg. Meg kell még tanulnom a járást. - Akkor vissza kellene mennem.
- Egészen biztos vagy benne? – lépett hozzám közelebb, közelségétől megremegett a bokám.
Halk kuncogás tört fel ajkaim közül, így a kis fürdős motyóm a szám elé kaptam.
- Nem is tudom... Van most bent valaki? - intettem fejemmel kacéran a fürdőház bejárata felé. Vakmerő gondolatom támadt, de máris hiányolom érintéseit...
- Már nincs, és nem is lesz estig. – Válaszolta egy széles vigyorral, majd hirtelen az ölébe kapott, és becipelt.
Karjaimat boldogan fontam át a nyaka körül, és csókoltam őt meg szenvedélyesen.
- Ébredés után már az volt az első gondolatom, hogy mikor látlak újra, és hogy mennyire fájdalmas is lesz... Kellemesen csalódtam – kuncogtam fel.
- Örülök neki - ültetett le az egyik kis medence peremére, majd mohón a ruhám gombjaihoz kapott.
- De várj, előtte tényleg megfürdök. Nem vagyok valami kívánatos így – toltam el őt magamtól.
- Sss – csókolt bele hirtelen a nyakamba. - Gyönyörű vagy! – búgta a bőrömbe.
A fenébe is, meggyőzött.
A vágy végighullámzott az alhasamban, teljesen beleremegtem. Megkapaszkodtam Ibrahimban, miközben ő kihámozott a ruhámból, s ajkaival fokozatosan végigsimította a felszabaduló felületeket. Hátravetett fejjel, sóhajtozvaa adtam neki szabad utat.
- Allahra, szebb vagy mint egy istennő. Sokkal szebb...
- Csakis a te karjaid közt éled fel bennem ez az istennő - mosolyodtam el, majd a hátam mögötti kis medencébe nyúltam, a tálat telemerítettem, majd rálocsoltam a férfi időközben lemeztelenített felsőtestére, s ujjaimmal szétkentem rajta.
- Vágyom rád, szép Helena... – siklottak erős kezei a derekamra. Fogaimat az alsóajkamba mélyesztettem, s vállam takarásába rejtettem piros arcomat, mire ő elvigyorodva hajolt közelebb.
- Illik hozzád ez a jelző. Szép Helena, aki miatt kitört a trójai háború... – siklottak a kezei a combomra, mire megfeszült a testem. - Ahogy így elnézlek, teljesen megértem, hogy miért - hintett csókot ajkaimra. - Igen, teljesen érthető. – Azzal az egyik keze eltűnt a lábaim között.

~*~

Együttlétünk után egy picit még pihentünk, egymás tekintetét kémleltük, lágy csókokat váltottunk. Aztán tényleg rendesen megtisztálkodtunk, a mosdóruhával magunkon, bár szerintem mindketten jobban élveztük volna nélküle.
- Segíthetek? - léptem Ibrahim mögé egy tálkával a kezemben. - Megmosom a hajad.
- Köszönöm kedvesem.
Elmosolyodtam, majd belemerítettem a kis tálat a medencébe, majd óvatosan csorgattam rá a férfi fejére a vizet, ujjaimmal finoman masszírozva a fejbőrét
- Jó ujjaid vannak - nevetett lágyan.
- Bagoly mondja verébnek - kuncogtam fel én is, majd még egyszer leöblítettem a haját, végül egy törlőrongyot felkapva szárítottam fel a vizet a válláról és mellkasáról.
Ő pedig egy váratlan pillanatban elkapta a csuklómat, s az ölébe húzott. Még a rongy is kiesett a kezemből. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig kémleltük egymás tekintetét, majd ő hátrafogta a hajamat, s forró csókot lehelt a számra.

Ismét elöntött a vad vágy, egészen beleremegtem elsöprő erejébe.
Levegőhiány választott szét minket, én pedig kipirult arccal pillantottam jóképű szeretőmre.
- Szeretlek – motyogtam, majd hátulról átkaroltam a nyakát, és az arcára nyomtam egy kislányos puszit.
- Én is téged – simogatta meg a hajamat, de azután sajnos felállítani kényszerített az öléből. – Azonban ideje visszamennünk. Téged keresni fognak, nem hagyhatod el csak úgy a háremet, még kedvencként sem.
Hirtelen, mint akit egy vödör jeges vízzel öntöttek le, úgy tört rám a felismerés.
- Te jó ég, Nigar asszony fel fog négyelni! - suhantam ki az előtérbe a ruháimért.
- Csak a holttestemen keresztül – nevetett fel Ibrahim, majd ő is öltözni kezdett.


Ibrahim szemszöge:

Kiviharoztam a fürdőből, s egyenest az étkező felé vettem az irányt, ahol ma a szultánnal, Maihdevrannal és a többi fontos személlyel reggelizek. Mióta pasa lettem, ez így megy.
Szerencsére nem késtem el, ugyanis még Hürremre is várni kellett. Bár én nem hiányoltam túlzottan a társaságát...
A reggeli fogyasztása eléggé egyhangúan telt, bár a többiek beszélgettek, én feltűnően szótlanul étkeztem. Gondolatban még mindig a fürdőben jártam, szenvedélyünk színterén, s Helenámat tartottam a karjaimban.
- Ibrahim barátom, mi van veled? - kérdezte egyszercsak a szultán. Úgy döntöttem, nem hazudok neki.
- Semmi komoly, nagyuram, csupán szerelem súlya nyomja a szívemet - feleltem.
- Nofene, barátom - hökkent meg az uralkodó. - Nekem ez elég komolyan hangzik. Miért nem tudok én arról, hogy téged ilyesmik gyötörnek?
- Hosszú történet ez, uram, s a gyermekáldás öröme alatt nem akartam említeni bajomat – mosolyogtam rá a padisahra.
- Még a végén lelkiismeret furdalást keltesz bennem, Ibrahim. Hogy nem vettem észre? - tűnődött el. - Na és, megosztod velünk, hogy ki miatt fáj a te szíved?
Azt már sajnos nem lehet.
- Sajnos, aki miatt az én szívem fáj, soha nem lehet az enyém. Ezért is érzek fájdalmat boldogság helyett, s nem szóltam Önnek, nagyuram.
A szultán kék szemeiben még mindig döbbenet ült, de a sajnálat fénye is bennük csillogott.
- Sajnálattal hallom. Azért remélem, hogy majd valaki mással megleled a boldogságot, hiszen megérdemled, jobban, mint bárki.
- Remélem, nagyuram. És köszönöm aggodalmad – tértem vissza az ételhez.
- Ki gondolta volna, hogy a mi Ibrahim pasánknak van ideje nőkre? - jegyezte meg a vörös átok az asztal túloldalán. - Egyet se félj, pasa. Most már annyi teendőd van, biztos vagyok benne, hogy hamar elfelejted, bárkiről is legyen szó.
Komoran pillantottam fel a némberre. Hogyha a pillantással ölni lehetne, most itt helyben fúlna meg ez a fúria...
Méghogy elfelejtem, hát persze. Nem kellett volna a lelkemről beszélnem előtte.
- Köszönöm aggodalmad, Hürrem asszony - mosolyogtam rá végül. Mosolyom mögötti utálatomat megértette, s viszonozta is, hozzám hasonlóan ugyanúgy mosoly mögé bújtatva.
- Ez csak természetes.
Ismételten visszatértem az evéshez, miközben némán azért fohászkodtam, hogy a vörös átok nyeljen félre, és fulladjon meg. Sajnálatos módon ez nem következett be, így a reggeli elfogyasztásával engedélyt kértem a távozásra, hogy addig se kelljen azt a nőt bámulnom.
- Nagyuram - álltam fel. – Engedelmeddel, távoznék.
- Máris?
- Sajnálom, de feladataim várnak.
A padisah bólintott.
- Én ruháztalak fel e címmel és a sok intéznivalóval, ne panaszkodjak hát hiányod miatt - helyeselt. - Menj csak.
Megmosolyogtam a mondatát, majd fejet hajtottam neki, ahogy a többi előkelőségnek is, s kihátráltam a teremből.

~*~

Munkám során csak az én édes Helenámon járt az eszem, így nagyon nehezemre esett a sok hivatalos irománnyal törődni. Mégis megembereltem magam, a feladataimat csak nem hanyagolhatom el. Egy egész világ második ura vagyok immár, felelősségem hatalmas. Nem hagyhatom, hogy egy őzike-szempár kizökkentsen a munkából.
- Szulejmán szultán érkezik! - harsogta kint az egyik aga, mire nyomban felpattantam az asztalomtól.
- Nagyuram - hajoltam meg előtte, ahogy fényességes alakja belépett lakrészemre. - Miért nem hívattál? Nem kellett volna fáradnod.
- Úgy mondod, mintha a világ végére jöttem volna – mosolyodott el barátom.
Viszonoztam a gesztust, és ismét biccentettem felé a fejemmel.
- A reggelinél történtekről szerettem volna beszélni veled - lépkedett beljebb. - Nagyon kétségbeesettnek tűntél, barátom. Mióta nem osztod meg velem lelkedet háborgató bajaidat?
Nagyot nyeltem.
- Pár hónapja, szultánom.
Igazából van az két és fél is…
- És mi ennek az oka? Régebben megbíztál bennem.
- Nagyuram, most is bízok Önben – válaszoltam hévvel. - Jobban, mint bárki másban, de ezt... Ezt nem mondhatom el.
- És miért nem? - hökkent meg. - Talán szíved helytelen utakra vezet?
- Csak próbál nagyuram, de nem követem. Olyan valaki jár a fejemben, aki nem lehet az enyém. Soha. Ezzel pedig meg kell békélnem.
A szultán összevonta szemöldökét, megsimogatta szakállát, majd rám mosolygott.
- Arról a spanyol szépségről van szó, igaz?
Ó, igaz is. Felicita. Teljesen alkalmas arra, hogy rávetítsem a szívfájdalmamat.
- Róla, nagyuram – sóhajtottam egyet.
- Hát, ez tényleg veszett ügy, barátom - hümmögött az uralkodó, majd mellém lépett, s megveregette a vállam. - De egyet se félj, kerítünk majd neked valakit, aki mellett egy-kettőre elfelejted a hercegnőt. Emlékszel, hogy azt kértem tőled szultánná koronázásomkor, hogy alapíts családot? Még mindig szeretném.
Család... Mily’ szép is lenne. Amikor még herceg korában a kegyeltjei közé kerültem, fel sem merült még bennem a családalapítás gondolata, hiszen az egész világon csakis Szulejmánnak volt hely a szívemben. Aztán Rodoszon egy várnépbeli leány nekem rontott egy karddal, és minden a feje tetejére állt...
Allahra, ha elvehetném őt, s gyerekeink születnének... Sosem kívánnék többé semmit a Fényességestől.
- Igyekszem, szultánom, de gondolom, annak sem örülnél, ha a kedvencek közül szemezgetnék – nevettem fel, de azért a válasz gondolatától megrémültem. Talán túl messzire mentem.
A padisah azonban csupán megvonta a vállát.
- Majd nézünk neked egy szép lányt a háremből. Valakit, kire már nem tartok igényt.
Fájdalmasan dobbant meg a szívem. Mivel Helena kedvenc lett... valószínűleg igenis igényt tart rá...
Lehajtottam a fejem, kezeim ökölbe szorultak, de megpróbáltam lenyugtatni magam.
- És hogy van Hürrem asszony? – tereltem el a szót.
A szultán vigyora még nagyobb lett.
- Köszönöm kérdésed, jól. Már növekszik a hasa, és közös étkezéseinkkor az én édesség részemet is behabzsolja - nevetett, hangjában szeretet bujkált.
- Úgy örülök, hogy boldog, nagyuram. Remélem, hamarosan én is akár csak fele ilyen boldog leszek.
- Teszek róla, barátom. Legfontosabb teendőim között van - mosolyodott el. - Most pedig, szeretném, ha előkészülnél a holnapi dívánra. Ismételten te fogod megtartani, én csupán hallgatni fogom.
- Parancsodra- bólintottam, s megvártam, míg távozik.

9. fejezet ~ Álmatlan éjszakák

Sziasztok!
Ne haragudjatok a késésért.
A blognak van egy

8. fejezet ~ Fordulópont

Sziasztok!
A türelmetekért cserébe egy igazán hosszú fejezetet írtunk nektek. Mivel sok a szöveg, előfordulhat, hogy találtok benne elírást, mivel a vége eléggé kapkodva lett összehozva. Mindenesetre a következőt már igyekszünk hamar elkezdeni, hogy ne az utolsó pillanatra hozzuk (megint).
Jó olvasást kívánunk! :)


Ibrahim szemszöge:


Napról-napra csak szenvedek. Érzelmileg. Jól érezném magam, hiszen az álmom teljesült: pasa lettem. Nagyvezír. Egyszerű halászfiúból egy egész világ második urává váltam, és hiába jó barátom a szultán, ha nem lennék jó katona, ha nem lennék jó ember, nem nevezett volna ki.
Mindent egybevetve, boldognak kéne lennem, de a szívem nem engedi. Nem engedi, hiszen szerelmes. Azonban ez egy tiltott, lehetetlen szerelem. Egy olyan szerelem, ami soha az életben nem valósulhat meg. Testünk, sőt még ajkunk sem válhat eggyé halál nélkül. Selyemzsinór lenne érte a jutalom. Kedvesemmel pedig... Allah tudja, mi történne.

~*~

Két hónap. Ennyi telt el azóta, hogy az édes kis Helena megmentette az életem. Végtelenül hálás vagyok neki, ám tette csupán olaj volt szerelmem lángoló tüzére.
Már magasan járt a nap az égen, dél is elmúlt. Éppen a piacra készülődtem, amikor az említett szépségbe botlottam a palota folyosóján. Amikor észrevett a lány, elsápadt, majd karjait maga elé tartva meghajolt előttem.
- Mi járatban erre? – kérdeztem tőle közömbösen, bár szívverésem felgyorsult a látványára.
Mióta ráébredtem, hogy bizonyosan nem lehet köztünk semmi - de ha lehetne, akkor sem teljesedhetne be szerelmem, hiszen ő semmit nem érez irántam -, nagyon nehéz szívvel ugyan, de ridegen kezdtem viselkedni vele. Oly’ komolyan elhatároztam ezt, hogy néha még a beképzeltséget is megjátszom előtte. Ilyennek hisz, hát ilyet kap. Nem fogok én neki csalódást okozni!
- A szultán hívatja Önt, Ibrahim pasa – egyenesedett fel, továbbra is leszegett fejjel.
- Köszönöm – bólintottam, majd nagy ívben kikerülve őt, elindultam az uralkodóhoz.
Sajnálatos módon a legelső saroknál már egy kellemetlen személybe botlottam.
- Ibrahim pasa, mily’ csodás meglepetés – köszöntött Hürrem asszony.
- Elég ebből a negédes hangnemből, asszony. Senki sem hall – viszonoztam az „üdvözlést” unott hangnemben. – Csak nem a szultánhoz indultál?
- De igen – mosolyodott el szélesen. – Talán van valami ellenvetésed?
- Igen, de még milyen – bólintottam. - Én járulok most elé. Engem hivatott, míg téged nem. S ha jól emlékszem, már elmagyaráztam neked párszor, hogy hívás nélkül nem mehetsz oda, amikor csak kedved tartja – tettem felé egy lépést, majd gonosz vigyor telepedett a számra, amit már sehogyan sem tudtam visszafojtani. – Kellemes utat visszafelé.
Azzal magára hagytam, hadd fortyogjon. Lépteim a szultán lakrésze felé vezettek, ahol az agák kérdés nélkül engedtek be.

– Nagyuram. Hívattál – hajoltam meg, amint beléptem. Az uralkodó éppen az íróasztalánál ült, s valamiféle ékszerrel foglalatoskodott.
- Igen, Ibrahim – bólintott, majd felpillantott rám. – A spanyol hercegnő ismét udvaromban tartózkodik. S noha már pasa vagy, továbbra is csak benned bízok meg annyira, hogy gondjaidra bízzam. Amíg itt van, segítségre van szüksége, hogy kiismerje magát. Már szóltam Szümbülnek, hogy kerítsen egy spanyolul beszélő lányt, de ez még eltarthat egy darabig.
Ez nem lesz így jó. Rengeteg a teendőm, ha még Felicitát is a nyakamba akasztja, megszakadok.
- Ez remek, nagyuram, de van egy kis probléma – fontam keresztbe magam előtt a karjaimat. - Holnap Edirnébe kell mennem, jó néhány ügy vár ott rendezésre. – Ám alig mondtam ezt ki, hirtelen ötletem támadt. - De engedelmével, az jutott az eszembe, hogy a hercegnőt is magammal vihetném. A palotában bőven találunk megbízható szolgát, és innen is magunkkal vihetnénk egy lányt, hogy a hercegnő az úton se szenvedjen semmiben hiányt. Ma indulnánk, elszállásolnánk őt az edirnei palotában, s pár nap múltán már vissza is térnénk – tanácsoltam finoman.
A szultán összevonta sűrű szemöldökét.
- Remélem, tudod, hogyha másról lenne szó, már az ötletért is feje hullana... – mondta szigorúan. - De mint mondtam, benned megbízok, Pargali. Ami a szolgát illeti, mindjárt kettőt is kapsz. Két rodoszi szépséget.
Jaj, ne. Allahra!
- Elküldöm veled a drága Helenát az útra. Életed köszönheted neki, így gondolom, nem fogod bánni társaságát. – Még hogy nem fogom... - És hogy ő se érezze magát kellemetlenül, Bahar barátnője is veletek tart.
- Engedelmével, uram… - apelláltam.
- Semmi de, Ibrahim. Helena megmentette az életed, és Hürremnek is megbízható szolgája. Mióta ő és Bahar a palotába kerültek, mindketten rengeteget fejlődtek, így csalódni nem fogtok bennük, ezt én állítom.
- Igen, ám ők… - próbáltam tiltakozni. Csak Helenát ne… Fényességes, miért büntetsz?
- Pargali! – szólt rám a szultán. Rögtön egyenesbe vágtam magam.
- Elnézést, uram. Köszönöm. Engedelmével akkor távoznék, hogy intézkedhessek az úttal kapcsolatban.
- Ezt már szeretem – mosolyodott el a nagyúr. – Aztán vigyázz a hercegnőre. Fontos, hogy csupa jókat mondjon vendégeskedéséről odahaza.
- Igenis, nagyuram – hajoltam meg ismét.
- Menj hát, nem tartalak fel.
Rámosolyogtam, majd udvariasan kihátráltam a lakrészből. Mosolyom a folyosón mint egy maszk, úgy pattogzott le rólam.

A pokolba! Miért pont Helena? Miért ver engem a sors?
- Ibrahim! – csapódott nekem hirtelen egy test, mely aztán átölelt hátulról. Meglepetésemben a levegő is belém rekedt.
- Felicita? – fordultam hátra még mindig ledöbbenve, mire a hercegnő felpipiskedett, s egy csókkal hintette a számat. – Nagy szerencséd van, hogy ezt nem látta senki, ugye tudod?
- Igen – felelte törökül.
- Olyan édes az akcentusod, te lány – mosolyogtam rá, majd megsimogattam az arcát. Rögtön ezután el is engedtem, s hátrébb léptem tőle, hiszen komornája már jött is utána.

~*~

Másnap reggel még a nap sem kelt fel, de mi már úton voltunk Edirnébe. Mikor a két szolgalány elaludt, a hercegnő a combomat kezdte simogatni a hintóban.
- Na de hercegnő... – suttogtam halkan, tettetett megrovással a hangomban, miközben rápillantottam.
- Talán nem vagyok a kedvedre? – kérdezte pimaszul.
- Ó, dehogyisnem. Nagyon is – leheltem szájára egy apró csókot. – Mondd csak... elháltad már a nászt? – mélyült el a hangom.
- El, sajnos. Szörnyű volt. De az első és utolsó is egyben. Ám, javított a helyzeten, hogy végig rád gondoltam közben. Pasám... – ízlelgette a pasa szót.
- Olyan édes vagy, hercegnőm – simítottam meg az arcát, majd lágyan megcsókoltam.
Beismerem, egy féreg vagyok. De hát mégis mit mondhatnék erre? Azért vagyok vele ilyen bűbájos, mert hasonlít Helenára, és amúgy is kell valaki, aki kicsit csillapítja a vágyakat, melyeket a rodoszi szépség kelt bennem.
- Miért kérdezted, pasám? – incselkedett tovább a spanyol hölgy.
- Azért mert… - Haboztam. Mondjam ki? Végül is, nem egy szende tündérke a nő, nem fog megijedni. – Így, senkinek sem tűnne fel egy együtt hálás…
- Egy? – pillantott rám meglepetten. – Ki sem akarok bújni mellőled egész éjszaka, uram. Sőt, míg itt vagyok a héten… Éjjel, nappal, reggel, este s délben. Napközben és délután. Csakis veled szeretném időmet tölteni...
Tud a lány. Tudja, hogy mit érzek én Helena iránt.
Győzedelmes vigyorba torzult arcom, úgy loptam tőle még egy csókot.

~*~

Az út, mi nem volt hosszú, ilyen szavak után eléggé lassan telt, főleg, hogy gondolataim csak egy dolog felé kanyarodtak vissza mindig.
Miután megérkeztünk a palotába, elszállásoltam a hercegnőt az egyik üresen álló, fényűző lakrészbe, majd magára hagytam. Elő kellett készíteni a holnapi ügyeket, hívatni a megfelelő embereket.
Már jócskán késő lett, mire mindennel végeztem.
Úgy gondoltam, ránézek még Felicitára lefekvés előtt, ellenőrizni hogy nem szenved-e semmiben hiányt. Legalábbis ezt az ürügyet találtam ki.
Lakrésze felé menet Helenával futottam össze.
- Pasám – hajolt meg előttem. – Hamarabb számítottam visszatérésedre.
- Köszönöm, hogy megvártál. A hercegnő evett már? – kérdeztem tőle ridegen. Allahra, miért pont őt kellett a szultánnak elküldenie? Azok után, aminek a múltkor a tanúja volt...
- Nem evett, önre várt – felelte monotonon, bár a hangjában gúny és valamiféle sértettség érződött.
- Vacsoránkat tálaltad?
- Bahar elintézte, pasám – bólintott.
- Rendben. Úgy nyugovóra térhettek – küldtem őt el, mire meghajolt és elvonult. A lakrész előtt szemrebbenés nélkül közöltem látogatásom „célját” az agákkal, majd elküldtem őket is. Az engedélyem nélkül ide úgysem jön be senki, a palotát pedig tucatnyi őr vigyázza.
Amikor beléptem a lakosztályba, a pompás vacsora mellett egy kissé hiányos öltözetű hercegnő fogadott.
– Mily’ szépség. Hát kiérdemeltem én ezt? – közelítettem meg mosolyogva, az ajtót bezárva magam mögött.
- Ki mondta, hogy ez a te érdemed? Ez kérlek szépen az én jutalmam, amiért túléltem a nászéjszakámat azzal a szörnyű férjemmel – pillantott rám kacéran. Leültem mellé, majd magamhoz húztam őt, s finoman megcsókoltam.
- Remélem, engem élvezni fogsz – simogattam meg arcát, majd kezem a vállára vándorolt, ahonnan egy mozdulattal seperte le a vörös selyemköntöst.
- Biztos vagyok benne. Csak rajtad múlik, pasám - nyitotta szét Felicita is a kaftánomat.
Újabb mohó csókot loptam tőle, majd azzal a kínzó gondolattal adtam át magam a bűnös gyönyörnek, hogy ezt mind csakis egyetlen nővel szeretném megtenni. Azzal, aki alig pár méterre innen, a szolgálók lakrészében hajtja álomra a fejét.

~*~

Már jócskán aludtunk, amikor egy észvesztően hangos női sikoly riasztott fel álmomból. Rögtön készenlétben ugrottam ki az ágyból, és egy köntöst magamra kapva már nyúltam is a párnám alá rejtett tőrért.
- Mi történik? – riadt meg Felicita.
- Maradj itt – intettem őt le, majd hangtalanul kilopództam a szobából.
Két lépést alig tettem, amikor egy halálra rémült Bahar rohant előre a folyosóról.
- Pasám! – kapaszkodott sírva a karomba. – Ránk támadtak. Az őrök kint... végeztek valamennyivel, s bejutottak!
Miről beszél?!
- Bahar, nyugodj meg. Menj a hercegnőhöz, és vigyázz rá. Helena hol van? És a támadók?
Erre a kérdés-áradatomra hüppögni kezdett.
- Beszélj már! – dörrentem rá.
- Az egyikkel... Helena végzett... – A fülem majd’ kettéállt. – Olyan gyorsan történt minden, nem is tudom, honnan volt neki tőre... Engem kiküldött, hogy riasszalak téged...
- Hol van a többi? - Kezdtem begurulni. A düh forró lávaként ömlött rajtam végig.
- Még odabent. Pasám, kérlek, segíts neki!
- Menj a hercegnőhöz. Eredj! - parancsoltam rá, majd a szolgálók lakrésze felé kezdtem rohanni. Ahogy beléptem, az a látvány tárult a szemem elé, hogy az egyik támadó kést szegez szívem asszonyának a nyakához, míg a másik pedig a bontogatta.
- Eresszetek el, engedjetek!
- Csend legyen, szajha!
Ahogy berontottam, az utóbbit egy határozott mozdulattal s egy dühödt kiáltással szúrtam hátba. Vér fröccsent a kezemre s a ruhámra, a férfi pedig felüvöltött. A tőröm a tüdejét szúrhatta át, mivel nem sokkal azután, hogy kirántottam belőle, rángatózva zuhant a földre.

Gyilkos indulattal pillantottam a másikra.
- A te életed meghagyom, ha most eltűnsz - sziszegtem rá.
A támadó mérlegelte a lehetőségeket. Nyilván a hercegnő vagy én voltam a célpontjuk, az ő birtokában pedig csak egy szolga van, ráadásul egyedül maradt. Persze azt nem tudhatja, hogy nekem az a lány a kezei közt mindenkinél kedvesebb ebben a palotában.
Végül elemelte a nyakától a kést, és elrohant. Hagytam neki. A megmaradt őrök úgyis elkapják.
- Jól vagy, Helena? – léptem nyomban a rémült szépséghez, aki hullasápadtan, még mindig rémülten pillantott rám. – Nem esett bajod?
- Hála neked, nem. Köszönöm! – hálálkodott, hangja néhány helyen még elcsuklott a nagy ijedtségtől.
- Nyugtass meg, hogy nincs negyedik – sóhajtottam egy nagyot.
Ő csak a fejét rázta.
- Bahar jól van? És... a hercegnő?
- Bahar csupán megrémült. Hozzánk pedig nem ért el egyik sem, így jól vagyunk – fújtam ki magam. – Hogyha tényleg nincs semmi bajod, akkor fölmérem a kárt, amit az őrökben tettek.
A lány igencsak meglepődött erre, de végül is beleegyezően bólintott.
- Ezt pedig – mutattam az időközben kimúlt támadóra. – Mindjárt eltakaríttatom valakivel – vetettem hátra, majd sietve távoztam a szobából.
Ó, Allah! Legszívesebben odamennék és megölelném... Agyon csókolnám, de hát nem akar engem. Egy ilyen eset után meg biztos nem. Hiszen a szeme láttára öltem, ráadásul úgy tettem, mint akinek az ő élete mit sem jelent... Miért vagyok ilyen reménytelen?

~*~

A történtek után nem is nagyon bírtam aludni az este hátralevő részében. Aggódtam, hogy esetleg erősítés jön. Nem lenne nehéz dolguk, ha már így megritkították az őrséget. De végül nem jöttek, így úgy döntöttem, reggeli után térünk vissza a palotába. Kora reggel már elküldtem egy futárt, hogy értesítse a szultánt a történtekről, s hogy mielőbb megerősíthesse az őrséget.


A reggeli után előkészítettem a lovaskocsit. Felsegítettem Felicitát, a két szolgálólányt pedig előreengedtem, majd magam is felszálltam rá, s elindultunk.
- Rendesen reggeliztetek, ugye? - kérdeztem a két lányt.
Bahar bólintott, Helena viszont csak kifelé bámult a kocsi ablakán, láthatóan lélekben messze járt.
- Helena - szólítottam meg.
Mint aki álomból ébredt, úgy pillantott rám meghökkenve.
- I-igen?
- Jól vagy? Sápadtnak tűnsz! – jegyeztem meg aggódva.
- Jól vagyok, uram - bólintott, majd feszélyezetten pillantott a mellettem ülő hercegnőre, végül ismét ki az ablakon.
- Mi baja van? - kérdezte Felicita spanyolul.
- Ha én azt tudnám... - sóhajtottam.
Az út ezután csendben telt. Visszatérésünkkor Nigar és Daye asszony fogadott minket. Az utóbbi a hercegnőt, az előbbi a két lányt vitte el. Vagyis hát vitte volna, ugyanis Helena a fülébe suttogott valamit, mire Nigar ugyan bólintott, de a szemében rosszallás tükröződött. Végül karon ragadta Bahart, és Daye asszonynak is szólt, hogy induljanak. Kérdőn meredtem a lányra, amikor már csak ketten maradtunk.
- Igen...?
- Haragszol rám, pasám? - bukott ki belőle a feldúlt kérdés. - Vagy talán tettem valami rosszat ellened?
Az eszem megáll.
Értetlenül és döbbenten pillantottam rá.
- Nem. Miért haragudnék rád? Nem tettél semmi rosszat, sőt. Megmentetted az életünket, ezért hálás vagyok. Hogy jutott ez eszedbe?
Nem értem, mivégre gondol ilyeneket.
- Már megbocsáss... de úgy bánsz velem, mint a pokróccal - pillantott rám idegesen. - Tudom, nincs jogom panaszra, de ez eddig sem tartott vissza.
- Hogy másképp kéne bánnom egy szolgával? - húztam ki magam, s próbáltam az elmúlt hónapok szerepéhez tartani magam. Nehezen ment. - És mégis mi rosszat tettem ellened, Helena? – kérdeztem dühösen.
- Öröm látni, hogy a vezírség nem tette tönkre szerénységedet, pasám - ironizált. - És ami azt illeti, tegnap az én életemre törtek rá a kis hercegnőd miatt! Életemben először... embert öltem, fel tudod ezt fogni? - emelte meg a hangját. - Másrészről pedig... azt hittem, hogy többre tekinted azt egy szolgánál, aki megmentett. Legalább annyira, hogy... nem is tudom... megöleld, miután elhárult a veszély? - hajtotta le a fejét. - Szükségem lett volna az ölelésedre...
Szívem összefacsarta a bűntudat, de a gőg nem engedte meg, hogy megérezzem.
- Szultánunk bizonyosan megölel majd, ha elmondod nemes cselekedeted - Nehéz szavak, nehéz percekben. Nehéz volt nem megölelni, nem megcsókolni. S ma talán még nehezebb ezeket meg nem tenni, mint tegnap volt. - Mellesleg, tegnap a hercegnô nevében is köszönetet mondtam, s ez a tisztelet szívem mélyéről jôtt - léptem hozzá, s kezeimet álla alá fontam, így elértem, hogy a szemembe nézzen. - Nincs jogod panaszkodni. Te csak egy szolga vagy, ki, ha kell tegnap meghal - mondtam komolyan, mélyen tekintetébe égetve a pillantásomat.

Helena szemszöge:

Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan az sem érdekelné, ha a szultántól kapnám meg azt az ölelést, amit csak tőle akarok megkapni? Mi lett ezzel az emberrel? Mi történt vele két hónap alatt, amitől ilyen lekicsinylő és rideg lett velem szemben?
A lelkem mélyén tudtam a választ, csupán nem tetszett. „Már nem érdekled. Nem fog olyan szekér után futni, amire sosem ülhet fel.”
- Nincs jogod panaszkodni. Te csak egy szolga vagy, ki ha kell, tegnap meghal – nézett mélyen a szemembe. Elöntött a harag és az elkeseredés.
- Bár úgy történt volna – sziszegtem indulatosan. – Téged az sem érdekelt volna.
- Önsajnálattal nem mész semmire. És ne tégy úgy, mintha jelentenék neked valamit, a rangomat leszámítva. Szolga – szűrte a fogai közül.
És ez betett.
Úgy elöntötte az agyam a düh forró mérge, hogy a zárlatból már csak akkor tértem magamhoz, amikor a tenyerem egy pofon kíséretében találkozott a „méltóságos pasa” arcával.
- Ezt jelenti számomra a rangod. Mocsok... – ziháltam dühösen.
Ibrahim arckifejezései egyik pillanatról a másikra tűntek el az arcáról.
- Álnok kígyó – ragadta meg a két csuklóm. Megszorította őket, és a palota falának vágott, lendületből, el nem eresztve. Döbbenetem az egekbe szárnyallt. - Ezt még a vörös ringyónak sem engedtem meg, nemhogy neked, te kis senki! – kiabált rám. - Mit képzelsz te magadról? Mit ártottam neked? Vertelek tán? Nem, de megkaphatod - pofozott fel hirtelen, majd a faltól elrántva a földre lökött. - Most már van okod gyűlölni!

Hitetlenkedve meredtem rá, miközben fél arcomat a tenyerembe temettem. A fülem még zúgott az ütés erejétől, a bőröm zsizsegett, s fájdalom hullámzott végig rajtam. Bár a testi szenvedés vajmi kevés volt a lelki nyavalyához képest.

Bántott. Megmentettem az életét, és ő így bánik velem. Szolgaként, senkiként, és most már nem átall megütni sem.

Csak ültem ott a fűben, remegve, mert még ahhoz is túl szerencsétlen voltam, hogy felálljak.
- Nem vagyok normális – suttogtam magam elé, majd lassan felpillantottam arra az idegbetegre. – Hagynom kellett volna, hogy kínok között halj meg, te utolsó... – Ekkor tett felém egy lépést, ez pedig hihetetlen erőt adott ahhoz, felálljak és elhátráljak. Ó, igen. Ezt hívják félelemnek. – Ha tudnád, min mentem keresztül, amikor meglőttek azzal az átkozott nyíllal. Sírtam, mint egy idióta, megjártam a poklot, imádkoztam érted! Talán te nem emlékszel ezekre a lázad miatt, de konkrétan... szerelmet vallottam neked!
Erre a mondatomra az eddig dühös arcán végre döbbenet jelent meg.
- Tényleg ezt akartad elérni? Hogy gyűlöljelek? – nyeltem le a könnyeimet. – Akkor gratulálok, pasám. Sikerült.
- Persze, ez jellemző – nevetett fel gúnyosan. - Én hatódjak meg attól, hogy „elvileg” szerelmet vallottál nekem, de te semmibe veszed az enyémet? – lépett hirtelen elém, majd újból nekinyomott a falhoz. Rémülten pillantottam a szemeibe. - Mikor a folyosón testem-lelkem összes szerelmével csókoltalak, hogyha meghalok, hát boldogan tegyem. Boldogan veled. De te csak ott hagytál, mint akinek közömbös vagyok... - Leheletét ajkaimon éreztem.
- Mert nem akartalak bajba sodorni! - förmedtem rá. Hangom félelemtől és dühtől csengett, de a közelségétől összerándult a gyomrom. - Neked már az is baj, hogy óvni akartalak? Többé nem teszem, ne aggódj! - vágtam a képébe sértetten, majd zihálni kezdtem a nagy zaklatottságtól, le-fel emelkedő melleim izmainak nyomultak.
Válasz helyett viszont csak égető, vad csókot kaptak ajkaim.

Én is így gondoltam! – harsogott a fejemben egy győzedelmes hang.
Kezeim közrefogták arcát, majd lassan a nyaka köré tekeredtek, és könnyezve szorítottam őt magamhoz. A csókunkba robbant minden fortyogó érzelmem: a szerelmem, a félelmem és a dühöm is. Nem érdekelt semmi és senki. Meg is ölhettek volna abban a pillanatban, csak a karjaiban lehessek a halálom után is.
Ajkaim lágy sóhaj hagyta el, ahogy azok a kezek a derekamra simultak, majd csókunk elmélyülésével lejjebb is.
- Haragszol még? - zihálta, s fenekemet tenyerébe simította. Forróság öntött el tetőtől talpig.
- Igen. Nagyon... - súgtam az ajkaira, majd a kaftánjába markolva rántottan vissza magamhoz, s kezeim a mellkasán simítottak végig, míg az ő ujjai a hajamba túrtak.
- Érzed már azt, amit én anno? Hogyha kell, a csókunk lesz a végzetünk?
Bólintottam, ő pedig tenyerébe simította az arcomat, majd ajkával lágy csókot lehelt arra az oldalra, ahol megütött.
- Ne haragudj bántásomért. Sértett férfi büszkeségem felülkerekedett rajtam... Számomra te nem egy senki vagy, hanem a mindenem.
- Te is a számomra – vágtam rá rögtön. – Talán nem emlékszel, de ezt is elmondtam. Te vagy számomra a támasz, az egyetlen biztos pont az életemben. Nélküled... már nem is vagyok egyáltalán.
- Olyan édes vagy - simogatta és puszilgatta meg az arcomat a pofon helyén. - Úgy sajnálom, de ideges voltam – piszézete meg gyengéden az orromat.
Lehunyt szemmel élveztem a lágy érintéseit. A lelkem teljesen feltöltődött a gyengédségtől, már-már elmosta a nagy ijedelmemet.
Én is megsimogattam a férfi arcát, majd még egy puszit leheltem rá.
- Én is sajnálom, de feldühítettél - szabadkoztam. Ekkor az idillt hirtelen Nigar asszony hangja törte meg, ami úgy ért minket, mint derült égből villámcsapás.
- Helena! - szólongatott a távolból.
- Átkozott Nigar asszony! – sziszegte dühösen Ibrahim, majd elhátrált tőlem tisztes távolságba.
Lemondóan sóhajtottam. Úgy maradtam még volna itt vele... legalább egy kicsit...
- Ne haragudj - pillantottam rá szomorúan. - Nem váratom meg, így is meg fog ölni.
- Menj csak. Nekem is dolgom van - csókolt meg búcsúzólag, azzal el is tűnt.
Szomorkás mosollyal az arcomon botorkáltam oda az ideges felügyelőnő elé.
- Mit csináltál, te lány? Hol voltál? – fogadott aggódással kevert dühvel.
- Ne haragudj, Nigar asszony - hajoltam meg előtte. - Mindenképpen beszélnem kellett a pasával. Sajnálom, egy kicsit elhúzódott... - Szerencsére.
- Allahra, nagyon dühös voltál. Mondd, hogy nem bősszítetted fel, különben az én fejem is repül.
Hát, igen is felbőszítettem, de azt hiszem sikerült kiengesztelnem...
- Nincs semmi, ami miatt aggódnod kéne - mosolyogtam rá. - Minden rendben.
A nő gyanúsan vonta össze a szemöldökét.
- Szemeid csillognak. Titkolsz tán’ valamit?
- A világon semmit, Nigar asszony - mosolyogtam rá szélesen. - Egyszerűen csak sikerült mindent tisztáznunk. De most már ideje lenne visszamennünk, lehet hogy Hürremnek szüksége van rám.
- Menj hát dolgodra. Itt vagy még? – hajtott el.
Még szélesebb lett a mosolyom.
- Itt sem vagyok - hajoltam meg, majd elindultam a hárembe.

~*~

Asszonyom meglehetősen idegesen fogadott a lakrészében.
- Helena, nem akartál volna még maradni?
Én is imádlak, tényleg.
- Elnézést asszonyom, az út nem ment minden nehézség nélkül - füllentettem. - Miben állhatok szolgálatodra?
- Nem is tudom... – túrt bele a hajába unottan. - Mondjuk abban, hogy elhagyod a palotát - kopogtatta a körmeit az ablakpárkányon idegesen.
Na jó, ennek meg mi baja?
- Tettem valami rosszat, asszonyom? - érdeklődtem udvariasan, bár gondolatban leköptem ezt a hárpiát.
- Igen. Nő vagy - grimaszolta. – Menj, készülődj. Szultánom hivat.
Ledermedtem.
A szultán? Már megint? Óh, édes Istenem. Az elmúlt két hónapban már legalább háromszor hivatott estére, de szerencsére valami mindig közbejött. Ha nem Hürrem, akkor a kis Mustafa herceg, vagy valaki más. Persze én ennek nagyon örültem, de a padisah már kevésbé. Azt mondta, hogy a továbbiakban nem fogja ilyen szertartásosra venni a dolgot, hátha úgy „sikerrel jár”. Hát ha rajtam múlik, nem fog!
- Asszonyom... - motyogtam kissé idegesen, majd elvonultam készülődni.
Miután kész lettem a fürdőben, visszamentem felrakni magamra pár ékszert. A belső kis helyiségben tisztán lehetett hallani Hürrem asszony siránkozását.
- Allah, miért büntetsz? Szulejmánom, miárt vágysz másra rajtam kívül?

A nő hisztijére csak a szemem forgattam.
- Úrnőm, nem fog történni semmi – nyugtatgattam, amikor kiléptem a szobából. - Eddig sem történt. És ha már itt tartunk, szerintem az edirneii palotában történtekről szeretne csak beszélni.
- Remélem, csak arról. Ő az enyém és senki mássé, felfogtad? – gorombult be.
- Fel... - suttogtam kelletlenül. Amúgy is, kell a fenének.
Meghajoltam előtte, majd elindultam a szultán lakosztálya felé. Az agák engedelmesen nyitották ki az ajtót, melynek túloldalán a szultán már izgatottan várt.
- Gyönyörűséges Helenám - húzott be magához. Jaj, ez nem beszélgetni akar.
- Szultánom - hajoltam meg, amennyire tudtam a karjai között. Fenébe, ez így nem jó. Nem akarom bemocskolni az ajkaimat Ibrahim csókjai után.
- Hallom, egy hős voltál – mosolyodott el a férfi.
Jó gyorsan terjednek a hírek.
- Csak önvédelem volt... és szerencse. De ha utána Ibrahim pasa nem ment meg, akkor most nem állhatnék itt – hebegtem.
- Életedre törtek, s Ibrahim meg téged mentett meg?
- Igen, nagyuram. A pasa egy hős volt - mosolyodtam el ösztönösen, és éreztem, hogy az arcom is kipirul. Eh, nem kéne... A végén még azt hiszi, hogy mindez neki szól.
- Igen, a barátom egy hős - ült le az ágyra, engem is magával húzva. - Mondd, éhes vagy?
Még szép, húzzuk csak az időt.
- Egy kicsit - bólintottam.
Az úr elmosolyodott, majd ételt és serbetet rendelt.
- Ugye, tudod, hogy mától nem szolgáló vagy? – kérdezte hirtelen, s a szőlőszem, amit a számba akartam rakni, kiesett a kezemből.
- Miért, mi vagyok, nagyuram? – döbbentem le teljesen.
- Egy hercegnő, egy pasa és egy barát életét mentetted meg hősiességeddel. Mától egyenrangú vagy a hárem többi tagjával. A felső hárembe tartozol, a kedvenceim közé. Hürrem asszonynak mától nem szolgája vagy, hanem vele egyenrangú.
Nem hittem a fülemnek. Kedvenc lettem! Anélkül, hogy széttettem volna neki a lábam!
- Nagyuram - pattantam fel az ágyról, majd térdre borultam előtte. - Kegyességed határtalan.
- Tudok róla - nevetett fel, majd az állam alá nyúlt, és felhúzott magához. Fel egészen az ajkaihoz.
Jaj ne. Most mi legyen? Hogy legyen?
- Nagyuram - hallottam meg kintről Szümbül hangját. – Az ebéd tálalva.
Óh, Szümbül aga! Felejts el minden rosszat, amit valaha rólad mondtam! Imádlak!
A szultán lehunyta a szemeit, és csalódottan sóhajtott fel, lehelete megcsiklandozta arcomat.
- Miért történik ez, valahányszor velem vagy? - Nem tudom, de örök hálám érte.
Nem válaszoltam, csak mosolyogva nyomtam egy apró puszit az arcára, már csak a kinevezésemet is megköszönendő.
Az aga befáradt, és letette a tálcákat az alacsony kis asztalra, majd egy meghajlással távozott.
- Éhen halok - mosolyodtam el, majd odakucorodtam a lerakott tálakhoz.
A szultán mosolyogva ült mellém, majd enni kezdtünk, és hát néha egy vigyorral a képén engem is etetni kezdett. Beszélgettünk is. Igazából jó társaság, és kedvelném is, ha nem akarna az ágyába vinni. Nem tudom, meddig menekülhetek még meg tőle.
A vacsora végeztével magához húzott, majd homlokon csókolt.
- Most menned kell, szépségem. Meg kell beszélnem néhány dolgot Ibrahimmal, és amilyen szerencsém van, ha most mást kezdenék el veled tenni, ismételten félbeszakítanának.
A mondatából nagyjából két dolog jutott el a tudatomig: Az egyik az volt, hogy távozhatok, a másik pedig Ibrahim. Az utóbbitól szerelmes mosoly ült ki az arcomra.
- Tedd, amit tenned kell, nagyuram – sóhajtottam, mire ő maga felé fordította a fejem. Kellemetlenül hunytam be a szemeimet. Ne haragudj, Ibrahim. Ennyit muszáj eltűrnöm.
A csók rövid volt, és semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Semmi heves szívverés vagy remegés. Azt csak egyvalaki ajkai tudják belőlem kiváltani...
- További szép napot, szultánom – simogattam meg az arcát, majd felálltam, és az ajtóhoz lépve kikopogtam rajta. Az agák kiengedtek, én pedig boldogan vettem Nigar lakrésze felé az irányt, hogy elmeséljem neki a híreket.

7. fejezet ~ A halál árnyékában

Sziasztok!
Ígéretünkhöz híven itt az új fejezet! Bocsánat, hogy csak így estére kaptátok meg, de hát most tudtunk géphez kerülni.
Ez a mostani teljesen Helena szemszög, de a következőkben ismét vegyesen lesznek. :)
Jó olvasást!

Helena szemszöge:

Komolyan azt hittem, hogy soha nem lesz vége ennek az ünnepségnek. De hála az égnek, egyszer ez is bekövetkezett.
A hercegnőtől Ibrahim segítségével elbúcsúztak az úrnők, én pedig Szümbülhöz és Nigarhoz csapódtam, akik az üres tálcákat kapdosták össze.
- Most mondd meg, drága Nigar asszony. A mi főbizalmas urunkból pasa lett! – örvendezett az eunuch. Nagyot sóhajtottam. Lecsaphatom?
- Várható volt, hogy hamarosan egy komolyabb címet kap, bár ezen még én is meglepődtem – szólt hozzá a témához a felügyelőnő is. – Már csak egy asszony hiányzik az oldaláról, és itt is hagyja ezt a palotát, mint a huzat.
- Talán már meg is találta? – gúnyolódtam. – A kis hercegnővel nagyon jól elütötték az időt.
Egymás nyelvével a torkukban.
- Miket beszélsz te, az a nőszemély már el van jegyezve! – dorombolt le Szümbül. Meghökkentem.
- Nem tudhattam... Nem úgy viselkedett, mint egy elkötelezett nő. – A hangomból csak úgy áradt a sértettség, pedig próbáltam elrejteni.
- Mit tudsz te arról, milyen egy elkötelezett nő? – kötekedett ismét az eunuch. Ennek meg mi baja?
- Szümbül agám, feszült vagy? – mosolygott rá Nigar asszony.
- Már hogy ne lennék, amikor ez a minden bajom átka – mutatott rám. – egész délután ide-oda sürgölődött, tört-zúzott és pityergett, te meg még babusgattad is őt!
- Én is imádlak, Szümbül aga – forgattam meg a szemeimet.
- Még szájalsz, te szemtelen?
- Higgadj már le! – védett meg Nigar. – Neki sem könnyű.
- Mert nekem talán az? Ha bármi rosszul sül el, mindig én vagyok az, akin elverik a port, és... – És csak mondta és mondta, nekem pedig viszketni kezdett a tenyerem.
- Visszatérve Ibrahim pasához, remélem a közeljövőben számolhatunk némi előreléptetéssel... – ábrándozott Szümbül. Nigar elkuncogta magát.
- Ne kapaszkodjunk elérhetetlen dolgokba.
- Bölcs tanács... – sóhajtottam. A nő mosolyogva felém fordult.
- Inkább szenteljünk figyelmet arra, ami elérhető. – Azzal a kezembe nyomott egy kancsó serbetet. – Még van az alján, kár lenne kiönteni. Kínáld meg a szultánt.

Hát hogyne. Majd ha havazik a pokolban.

- Inkább menj te, Nigar asszony. Én inkább itt tevékenykedek.
- Komolyan nem értelek. Hürremtől félsz? Ne aggódj miatta, az én fejemet fogja leszedni érte, nem a tiédet – sóhajtott fel a nő. Megköszörültem a torkom.
- Csakhogy nem tetszene az egyetlen pártfogóm látványa a feje nélkül – kacagtam fel.
- Jaj, vidd már ki azt az átkozott serbetet, addig se lássalak! – hessegetett el az aga, akit nyilvánvalóan még meg kell csapkodnom a jövőben. Eszembe jutott, hogy csak azért sem viszem ki, de amikor megpillantottam az újdonsült pasát azzal a spanyol nőcskével enyelegni, bosszúvágy nyelte el a lelkemet.
- Elérhető dolgok... – suttogtam csak magamnak, majd odaléptem az uralkodóhoz, aki a Validével beszélgetett.
- Elnézést kérek – hajoltam meg előttük. – Nigar asszony felfedezte, hogy maradt még egy kis serbet. Óhajtanak egy-egy pohárral? – nyújtottam feléjük a tálcát.
- Ez igazán kedves, köszönjük – vett el egy poharat a szultán nagyasszony. Tétován felpillantottam az uralkodóra, de utána nyomban lesütöttem a tekintetem, hiszen nem illik őt bámulni.
- Köszönöm, Helena – tett ő is az anyjához hasonlóan. Meghajoltam előttük, majd visszalépkedtem Nigarhoz.
- Elégedett vagy?
- Elégedett – mosolygott. – Kezded megtanulni a dolgokat.
Más választás híján...

~*~

Aznap este a „földszinti” háremben hajtottam nyugovóra a fejem, hiszen a szultán Hürremnél töltötte az éjszakát. Ahogy az elkövetkezendő két este is.
- Ébredj már, te lusta nőszemély! – rázott fel valami elmebeteg a legmélyebb álmomból. Ijedtemben majdnem leütöttem az illetőt. Amikor pedig megláttam, hogy a kedvenc agám az, már bántam, hogy csak majdnem.
- Jó ég, Szümbül aga! – dörzsöltem a szemeimet. Alig láttam valamit, és nem csak a kótyagosság miatt. Még sötét volt. – Mi a baj, ég a ház?
- Vicceske – rántotta le rólam a takarót. Hirtelen, egy pillanat erejéig bevillant az elrablásom reggelje és anyám ébresztője. Fájóan szorult össze a szívem az emlékre. – Inkább eredj, szedd rendbe magad! Hürrem asszony hivat.
- Ilyenkor? Rosszul van? – pattantam fel.
- Nem kötötte az orromra – morogta az eunuch. – De öt perce még semmi baja nem volt. Na, lódulj!
- Jól van már! – feleseltem vissza. Kiakasztó ez a férfi!

Olyan gyorsan készültem el, amilyen gyorsan csak tudtam. Feltrappoltam a lakrészbe, ahová az őrök már kérdés nélkül engedtek be.
- Asszonyom – hajtottam fejet a még hálóruhában lévő nő előtt. – Kérettél.
- Igen – felelte könnyedén a vörös hajú nőszemély, mintha hajnali négykor ez evidens lenne. – Ne haragudj az embertelen időpont miatt.
Legalább elnézést kér...
- Miben állhatok szolgálatodra?
- Érdekes és riasztó dolgok történtek tegnap este. A szultán vadászni ment Ibrahim pasával a közeli erdőbe, de útközben támadás érte őket.
Ledermedtem.
- Tessék? – tátottam el a számat. – Odalent erről semmit sem hallottunk!
- Mivel a szultánnak nem lett baja – nyomta meg jól a szultán szót. De ha nem neki, akkor... – A merénylő Ibrahim pasát lőtte meg a nyíllal.
Bumm.
Ezen szavak hallatára én éreztem úgy, mint akit mellbe lőnek eggyel.
- Na már most, egész este sürgölődtek az orvosok annál a szerencsétlennél, úgyhogy nem volt alkalmam beküldeni hozzá senkit. De mivel még korán van, biztosan magára hagyták már – mosolyodott el, miközben közelebb lépett. – És téged bízlak meg vele, hogy tájékoztass az állapotáról.
Nagyot nyeltem. Legalább láthatom...
De a fenébe, miért ütött így szíven ez a hír? Ez az ember... átvágott engem és megalázott! Nem kellene aggódnom érte, sokkal inkább örvendeni ennek az igazságszolgáltatásnak.
Nem mintha annak tekinteném... Ó, a jó életbe. Miért törődök olyasvalakivel, aki meg sem érdemli?
- Rendben van, úrnőm. És ha megengeded, az aggodalmad igazán szívmelengető – válaszoltam ezt egy meghajlás kíséretében.
Hürrem hirtelen éles hangon felkacagott.
- Aggodalmam?! – És tovább nevetett. Üveget lehetett volna törni a hangjával. – Ugyan! Legfeljebb amiatt aggódok, hogy megéri a holnapot. Bár soha többé ne állna talpra...

Hogy ez a nő milyen egy álnok kígyó!

A harag lávaként ömlött végig bennem. Mit vétett ellene Ibrahim? Vagy talán vetélytársnak tekinti őt a szultán kegyeiért? Ch, önző, hataloméhes szajha!
- Engedelmeddel, utána járok a dolognak – hajoltam meg előtte a faarccal. Ő is abbahagyta a nevetést.
- Aztán jó hírekkel térj vissza. És a jó hírek alatt a halálhírét értem...

Dögölj meg.

~*~

Hevesen dobogó szívvel tipegtem a pasa lakosztálya felé. Óvatosan nyomtam le a kilincset, és ha ez lehetséges, a pulzusom még inkább felgyorsult. Lassan tártam ki az ajtót, lélekben felkészítettem magam a látványra. Ám ez nem sikerült túl jól, hiszen arra nem számítottam, hogy magát a szultánt találom az ágya mellett.
- Nagyuram! – lepődtem meg, de aztán rögvest meghajoltam. Mit keres itt ilyen korán?
- Helena - pillantott rám, és minden bizonnyal mosolygott is volna, ha jó barátja nem lett volna ilyen ramaty állapotban. - Jó, hogy itt vagy.
Sápadtan pillantottam az ágyban fekvő Ibrahimra. Nem sokat láttam belőle a takaró miatt, és nyilván aludt, hiszen meg sem mozdult. Más körülmények között már odarohantam volna hozzá, de így...
- Engedelmével, Hürrem asszony kért meg, hogy nézzek be Ibrahim pasához. Így az ő nevében kérdezem: Hogy van? - Próbáltam udvarias és formális lenni, de reszketni kezdtek az ajkaim.
- Nem jól. A nyíl, ami a hátán találta el, mérgezett volt. Az előbb volt bent az orvos, és azt mondta, hogy a pulzusa nagyon gyenge.
- De hát... nincs valami ellenméreg, valami gyógymód? - kérdeztem kétségbeesetten. Nem hiszem el, hogy ennyi... Nem, ilyen könnyen és egyszerűen nem lehet vége!
- Egy hazánkban nagyon ritka gyógynövény menthetné csupán meg – sóhajtott egy nagyot. - Görögországban honos. Görög méreg, görög gyógyír. Ez ilyen egyszerű.
Ironikus... hogy pont annak a földnek a növénye menthetné meg, amit a szultán parancsára foglalt el.
- Nem lehet csak így vége - ráztam a fejem. - Nem vagyok hajlandó elhinni.
- Ha tudunk szerezni Conyza albidat, akkor talán megmenekül... – szólt az uralkodó.
Értetlenség ült ki az arcomra.
- És... tudunk...?
- Nem mondhatnám. Nigar intézkedik már az ügyben, de eddig még semmi hír.
- Akkor sem szabad feladni a reményt - suttogtam. - Ha már másunk nincs. - Majd észrevétlenül letöröltem a szemem sarkából egy könnycseppet. - Imádkozok a barátodért, nagyuram.
- Te sírsz, Helena? - simította meg váratlanul a karom a szultán. - Ennyire szívén viseled pasád sorsát?
A fenébe! Hát nem észrevette?
- Sajnálom, nagyuram! - kaptam el a tekintetemet, majd ismét a szememhez nyúltam. - Önnek ez nyilván nagyobb fájdalom, nem nekem kellene sírnom...
Mégis, úgy érzem, hogy menthetetlenül tönkre fogok menni. Nekem Ibrahim itt a támaszom és kapaszkodóm, még akkor is, ha bánt. Nélküle... nincs senkim...
- Megértelek. Ibrahimnak már csak ilyen a természete... könnyen megkedveli az ember. – Ekkor már menthetetlenül elsírtam magam. A szultán rám pillantott, majd szomorkásan elmosolyodott. – Gyere ide, asszony – húzott magához.
Ez annyira nem helyes. Annyira, de annyira nem. Mégis, mire ezt végiggondoltam, a fejem már a mellkasára borult. Némán könnyezni kezdtem.
- Nem voltam mindig ilyen - suttogtam. - Nem sírtam állandóan.
- Úgy mondod, mintha a sírás szégyellnivaló lenne. Add csak ki magadból.

Csodák csodájára elmosolyodtam. Ez a férfi nem olyan szörnyű ember, mint amilyennek hinni akartam.
Feszült csend borult ránk, melyet hirtelen olyan súlyosnak éreztem, hogy levegőt venni is nehezemre esett. Lassan elcsendesedtem, bár azt nem mondhatnám, hogy megnyugodtam. El akartam menni innen, törni-zúzni akartam, kiabálni, sírni, imádkozni... Egyedül akartam lenni.
- Nagyuram, engedelmeddel. Most már vissza kell mennem Hürrem asszonyhoz – húzódtam el tőle, ám ő hirtelen megragadta a karom.
- Maradj még... Kevésbé fáj így a szívem. Jelenléted erőt ad – simította meg ujjaival a hajamat.
Uram teremtőm, ez így nagyon nem lesz jó! Ibrahim bármikor felébredhet! Amit persze szeretnék, hiszen az azt jelentené, hogy jobban van, de nem akarom, hogy így lásson! Nem akarom... ne kelljen a szobájában szajhává válnom...
- De nagyuram... – kerestem volna bármiféle kibúvót, ám a férfi ezt nem várta meg. Keze, ami eddig a karomat fogta, a hátamra kúszott, majd közelebb húzott magához, s váratlanul ajkaimra simult.
Meglepetten és rémülten kerekedtek el a szemeim. Megremegtem a karjaiban, de nem a jó értelemben.
Amikor elhajolt tőlem, s felpillantott rám, lesütöttem a tekintetem. Undorodom magamtól. Hogy tehetem ezt, miért kell eltűrnöm? Itt, Ibrahim szobájában, míg ő nincs tudatánál. Ha ezek az ajkak hozzá tartoznának, minden sokkal szebb lenne. Az ő szája meleg, a csókjától pedig szikrák pattannak bennem. De a szultántól... a hideg ráz.

- Kerítek rád alkalmat, te szépség – simította meg ajkaimat az uralkodó, majd a fülem mögé túrt egy hajtincset. – Most viszont menj. Tudasd Hüremmel, hogy Ibrahim nincs jól, utána pedig üzenem Nigar asszonynak, hogy siessen.
Nem kellett többször mondania. Olyan gyorsan keltem fel mellőle, majd hajoltam meg, hogy még én is meglepődtem.
- Igen, Nagyuram - feleltem, majd már ott sem voltam. Kint remegve támaszkodtam a falnak. Hogy tehettem...?

~*~

Nem tudom, hogyan voltam képes Hürrem asszonyhoz visszamenni a történtek után, de megtettem. Végül is, nem mintha tehettem volna a dolog ellen. Ennek a férfinak természetes, hogy az övé vagyok, ezzel nem harcolhatok...

A következő megállóm Nigar asszony lakrészénél volt, ahová már lóhalálában szaladtam. Bedörömböltem az ajtón.
- Hé, lányom mi bajod van? - nyitott ajtót hálóingben. Nos igen, még mindig nem volt itt a felkelés ideje. Ahhoz képest én már a poklot is megjártam.
- Hogy halad a gyógynövény kutatás? Ibrahim pasa nincs jól! - estem kétségbe, majd teljesen megfeledkezve az etikettről, behívás nélkül léptem be a szobájába. - Nigar asszony, nem engedhetjük meghalni!
- Azt hiszem, nincs más választásunk. Még az éjjel felkerestem minden lehetséges embert, aki hozzá tudna juttatni minket a növényhez. Egy hét múlva tudnának ellátni minket a szállítmánnyal. Az túl késő...
Nem. Nem!
- Ennek nem lenne szabad így történnie. Most nevezték ki pasának, most kezdődne el igazán az élete! Ez nem igazság! - dühöngtem. Nem igazság... Uram, nem veheted el tőlem őt is...
- Helena lányom, mi van veled? Miért akarsz mindjárt sírni? - ültetett le a nő az ágyra. Szégyellem magam, mindig rázúdítom a bajaim...
- Nem sírok többet - ráztam a fejem. - Elég volt. Csak dühös vagyok, Nigar asszony... Ibrahim pasa haldoklik, és semmit nem tudok érte tenni.
- Helena, ez nem a te hibád. És ha a szíved nem vérzik, ne is foglalkozz vele. - Hogy is ne vérezne... Szeretem azt a szemétládát... - Nincs Conyza albida gyógynövényünk, így már csak Allahoz imádkozhatunk.
- Én is imádkozok. Csak... nem a ti istenetekhez.
- Ahhoz imádkozz, akiben bízol - fogta meg a kezem. – Nem most van itt az ideje annak, hogy megtérítselek.

~*~

Az élet nem állt meg, hiába is éreztem úgy. Elszoruló szívvel néztem a nyüzsgő háremet, az agákat és a csacsogó lányokat. Az én gondolataim pedig csak az elkerülhetetlen körül csapongtak.
Látnom kell őt mindenképpen. Beszélni szeretnék vele, még ha nem is válaszol nekem. El kell búcsúzzak tőle, mert ezt így nem bírom!
Felpattantam a helyemről, és meg sem álltam a pasa lakosztályáig. Remélem, hogy nincs bent senki. De ha van is, valami indokkal majd kiküldöm...
Beléptem az ajtón, és hálaég rajta kívül nem találtam bent senkit. Ráadásul ő is ébren volt. Én pedig hirtelen elfeledkeztem az etikettről, és odarohantam az ágya mellé.
- Ibrahim! Hogy érzed magad? – Már félúton rájöttem, hogy ez így nem valami illedelmes. – Vagyis... jobban érzi magát, pasám?
- Most, hogy látlak... sokkal jobban – válaszolta rekedt hangon.
Nagyot dobbant a szívem a mondatára.
- Leülhetek? - pillantottam az ágyra.
- Kérlek - fogta meg a kezem, majd odahúzott magához. Lehuppantam mellé. - Miért utálsz, Helena? – kérdezte erőtlenül.
Hirtelen nem kaptam levegőt.
- Nem utállak, pasám. Ha úgy lenne, nem lennék itt - simítottam kezem az arcára. Bőre szinte égetett.
- Mily’ hidegek a kezeid...
- A láz miatt érzed így - simogattam meg. Összeszorult a szívem, hogy így kellett őt látnom. - Mindjárt hozok egy kis borogatást.
- Köszönöm, angyalom.
Hamar visszatértem a vizes ruhával, amit a homlokára helyeztem, majd visszaültem mellé, és a keze után nyúltam. Annyi mindent akartam mondani, de nem tudtam megfogalmazni a gondolataimat. Csak néztem a szemeit. Aztán mégiscsak kitört belőlem egy mondat.
- Ne merészelj meghalni...
- Nem okozok csalódást – lehelte halkan.
Könnyek szöktek a szemembe. Lassan közelebb hajoltam hozzá, majd egy csókot leheltem a szájára.
- Arra az esetre, ha mégis... - suttogtam.
A férfi lassan, de biztosan nyitotta ki eddig csukva tartott szemeit.
- Szebb vagy, mint álmaimban - simította egyik ujját az ajkaimra. - S édesebb a csókod, mint mire emlékszem.
Ekkor már nem bírtam ki sírás nélkül.
- Miért nem tudtál vigyázni magadra? Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy te vagy az egyetlen támaszom! - szorítottam meg a kezét.
- Kérlek, ne sírj – emelte fel erőtlenül egyik kezét, s letörölgette könnyeimet.
- Hogy ne sírnék, amikor itt akarsz hagyni? Nekem szükségem van rád..
- Miért lenne? – kérdezte meglepetten.
- Mert... nem tudom... - ráztam a fejem. - Csak kellesz. Mint a levegő.
- Nélkülözhetetlen vagyok? - kúszott arcára egy halvány, kaján mosoly.
Én is elmosolyodtam, majd szipogva bólintottam. Aztán további szavak helyett közrefogtam arcát, és ismét csókért hajoltam hozzá.
- Még, kérlek - suttogta, mikor elváltam az ajkaitól.
Nem kellett kétszer kérnie. Hevesen vetettem rá magam az ajkaira, olyan tűzzel csókoltam, ami a lelkemben is dúlt, és végre kiadhattam egy kicsit magamból.
- Bárcsak érezhetném ezt minden percben - mondta elhaló hangon. – S ahhoz képest, hogy semmit sem érzel irántam, csókjaid elég tüzesek voltak.
- Honnan veszed, hogy nem érzek? - hajoltam el tőle meghökkenve. - Nem sírnék érted és csókolnálak, ha nem éreznék...
- Te mondtad. Miután megcsókoltalak, te ott hagytál...
- Igen, mert úgy volt helyes. Köztünk nem lehet semmi, pasám. - És most már nem is lesz... - De ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseim irántad.
- Lehetne, ha nagyon akarnánk... - suttogta, s szemei lecsukódtak, feje pedig oldalra billent.
Megkövültem.
- Pasám? - rázogattam meg, de semmit sem reagált. - Ibrahim! - kiáltottam fel ijedten, s immár hevesebben kezdtem rázogatni. - Ibrahim! - ujjaim a nyakára kúsztak, és szerencsére még ki lehetett tapintani a pulzusát. Több sem kellett. Fúriaként rontottam ki a lakrészéből, és szaladtam a szultán ajtaja előtt álló őrökhöz. - Ibrahim pasa elájult, azonnal orvosra van szüksége!
- Asszonyom, ennyi volt - mondta az egyik aga. - Nincs Conyza albida nevű gyógyfüvünk. Életének itt vége szakad.

Hitetlenkedve hátráltam el az agáktól.
- Nem... – suttogtam. Nem lehet így vége! Képtelen vagyok elhinni, hogy mindenki ilyen egyszerűen lemond róla! Ez annyira nem igazság!
Berohantam asszonyom lakrészébe, ami most üres volt, de nem bántam. A kis elkülönített szobarészhez szaladtam, majd ledobtam magam az ágyam elé, és kikotortam alóla egy kendőbe csomagolt kis batyut. Ékszerek hullottak ki belőle, amiket Hürrem ajándékozott nekem, amikor a szolgájává lettem. Dühösen markoltam bele a csomóba, és vágtam a csecsebecséket a falhoz. Az egyetlen dolog, ami a kendőn maradt, az egy láncon lógó ezüstkereszt volt, amit még otthonról hoztam el. Hevesen felkaptam, és tenyerem fogságába zártam, ujjaimat összekulcsoltam, és némán imádkozni kezdtem Ibrahim életéért.
Újból és újból azok a szavak fogalmazódtak meg bennem, amik eddig is. Ez így nem igazság, ez nem történhet meg, kérlek, Uram! Ne szólítsd őt el tőlünk, mentsd meg! Segíts!
Egyre erősebben markoltam a feszületet, az éle már felsértette a kezemet, de nem voltam hajlandó abbahagyni az imát. Némán könyörögtem, könnyekkel az arcomon, egészen addig, amíg egy tompa roppanás ki nem józanított.
Felpattantak a könnyben úszó szemeim, és döbbenten tekintettem a szétnyíló kezemre. A tenyereim vérben úsztak, a kereszt pedig... elrepedt.

- Nem! – kiáltottam fel. – Nem, nem, nem! – próbáltam visszapattintani, de amikor a már így is felsértett bőrömbe belenyomódott az ékszer hegye, reflexből elkaptam a kezem, így a kis kereszt a földre esett, és teljesen szétnyílt.

A belsejéből valami sötét, porszerű valami hullott a földre. És ekkor minden beugrott.

- Na, Arion! Ez fáj! – nyüszítette az ikrek egyike a szomszéd helyiségből.
- Fiúk! – léptem idegesen a szobába. A két kis ördögfióka a földön hempergett. – Mi folyik itt?
- Semmi! – pattant fel Arion a testvéréről, mint aki teljesen ártatlan.
- Hazug! – kiáltotta az áldozat. – Arion megint bántott!
- Nem igaz! – Így a másik. – Ő akarta, hogy katonásat játszunk. Arról nem tehetek, hogy Andor gyengébb, és folyton legyőzöm!
Nagyot sóhajtottam.
- Elég ebből. Kicsik vagytok még ahhoz, hogy ilyet játszatok. Majd ha nagyobbak lesztek, élesben fogjátok művelni. Addig is, miért jó az nektek, hogy állandóan kék-zöld foltokkal vagytok tele? – segítettem fel a földről Andort.
- Apa azt mondta, hogy ha már most el kezdünk gyakorolni, mi lehetünk a legjobb harcosok a szigeten! – vigyorgott az agresszívabbik kis ördögfióka. Megcsóváltam a fejem.
- Szerintem apánk sem örülne ezeknek a sebeknek – mondtam, majd kézen fogtam őket. – Szerencsétek, hogy most mentem el gyógynövényt szedni. Gyertek velem!
Átvittem őket a szobámba, ahol egy kis mozsárban megtörtem néhány szál gyógyfüvet, majd fásli segítségével a fiúk sérüléseihez rögzítettem őket.
- Ez a növény egy igazi kincs, minden bajra jó – mosolyodtam el. – Azt hiszem, ezentúl mindig magamnál kell tartanom egy keveset, arra az esetre, ha megint játszani támadna kedvetek...
Azzal a kimaradt, megőrölt gyógyfüvet a kereszt alakú medálomba rejtettem.

Te Szentjóisten.

Lehetséges lenne, hogy... ez az a növény, amire Ibrahimnak szüksége van? Nagy csoda kéne ehhez. Még szerencse, hogy én hiszek bennük.

Összekapartam a földre hullt, összeszáradt gyógynövényt, majd leszaladtam a hárembe forró vízért, hogy teát készíthessek belőle.
Szerencsére hamar meglett, és már száguldottam is fel a pasa lakrészéhez, azért imádkozva, hogy ne legyen még késő, és beváljon.
Pont bent találtam az orvost, akit rögvest le is támadtam.
- Ugye még nincs túl késő? – kérdeztem az idős férfit. – Ugye még életben van?
- Életben. De már csupán pár óráig...
Hála az égnek.
- Kérlek... A gyógyfű, amiből a teát főztem, hazámból való. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az ellenszer, de hiszek benne. Kérlek, engedd meg, hogy megitassam vele!
Az orvos összehúzta szemöldökét.
- Menj. Ártani nem árthatsz - engedett a férfi közelébe.
- Köszönöm kegyességed - hajbókoltam neki, majd leültem az ágyra.
- Várj, segítek - mondta az orvos, majd a túloldalra lépve megemelte a pasa testét, és ülőhelyzetbe segítette.
- Ibrahim - suttogtam. A pasa bágyadtan nézett rám, mintha nem is ebben a világban járna. - Ezt idd meg, kérlek - emeltem a szájához a csészét.
Lassan kortyolta az italt.
- Jól van, remek - mosolyodtam el. Legszívesebben csókot leheltem volna a homlokára, de hát az orvos jelenlétében ez nem volt lehetséges. - Ennek egy órán belül hatnia kell - tettem rá azért az állam a szerelmem fejére.
- Reméljük, használ.
Bólintottam, majd amikor az orvos félrenézett, csak azért is nyomtam egy puszit a férfi hajába. Most már aztán éld túl nekem.
- Most viszont meg kell kérnem, hogy távozzon. Ha a tea mégsem hatna, a halála nem lenne szép látvány.
Megremegtem.
- Túl fogja élni. - És én vele szeretnék maradni.
- Reméljük, lányom. De neked most menned kell. A szultán vele szeretné tölteni ezeket a végső órákat. Soron kívül parancsolta.
Ahogy ezt kimondta, kint már fel is harsantak az agák:
- Szulejmán szultán érkezik!
És már nyílt is az ajtó. Fájó szívvel engedtem el Ibrahimot, majd felálltam és meghajoltam az uralkodó előtt.
- Helena, doktor úr - köszöntött minket. – Kérem, távozzanak. Az utolsó perceket kettesben szeretném tölteni barátommal.
Az orvos lopva rám nézett. A tekintete tanácstalanságot sugallt. Nem akarta eltitkolni a tettemet, de láttam rajta, hogy esetleg hiábavaló reményt sem akar kelteni a szultánban. Hát, ha ő nem, akkor majd én.
- Nagyuram - szólítottam meg lehajtott fejjel. - Tudnod kell, hogy találtam némi gyógyfüvet otthonról, a holmijaim között. Nem biztos, hogy az ellenszer az, de az orvos engedélyt adott rá, hogy megpróbáljak segíteni Ibrahim pasán... A többi már Ist... illetve Allahon múlik.
- Köszönöm segítséged Helena. Remélem, Allah megkegyelmez, s gyógyfüved hatásos lesz. De kérlek, távozz most te is.
Meghajoltam, majd fájó szívvel megtettem, amit kért.

~*~

Egy óra telhetett el, mire végre kijött a szultán. Én el nem mozdultam a lakrész elől, így rögtön felkapott fejjel, kíváncsian pillantottam rá. Szemei ragyogtak, arcán földöntúli boldogság ült.
- Ibrahim él. Köszönöm neked, lányom! – Majd hirtelen magához rántott, karjait körém fonta, s mire észbe kaptam volna, ajkai már a számra simultak.
Döbbenetem a csillagokig ért a hirtelen csók miatt, de a megkönnyebbülés és az öröm felülírta ezt az érzést.
- Életben marad? - suttogtam hitetlenkedve, miután elengedett.
- Igen. Hála a csodaszerednek.
El sem hiszem. Még szerencse, hogy megtaláltam!
- Hogy érzi magát a pasa? - érdeklődtem csillogó szemekkel.
- Jól van, bár semmire nem emlékszik.
Itt egy kicsit megkopott a jókedvem. Semmire...? Pedig jóformán bevallottam neki érzéseimet. És hát a csókok...
Megráztam a fejem. Az a fontos, hogy életben van. És én mentettem meg.
- Ez a legkisebb rossz - mosolyodtam el. - És most ha megbocsát, Nagyuram, Hürrem asszonnyal is közlöm az örömhírt. Nagyon a szívén viselte a pasánk sorsát... – Az év hazugsága.
Viszont alig várom, hogy az orra alá dörgöljem, hogy az ellensége nagyon is él.
- Utána küldd be hozzám asszonyomat.
- Igen, uram - hajoltam meg, majd szívemben továbbra is hatalmas megkönnyebbüléssel indultam utamra. Megmentettem a férfit, akit szeretek. Ez csodálatos.

6. fejezet ~ Féltékeny szív

Sziasztok!
Tudjuk, hogy hétfőn kellett volna hoznunk az új fejezetet, és meg is ígértük, mindig hoztuk is, de most kiment a fejünkből. A suli dolgaiba is belefeledkeztünk, és családi gondok is közbejöttek, így nem igazán voltunk gépnél. :(
A várakozásért cserébe annyit megteszünk nektek, hogy a ma hozott fejezet mellett szombaton (vagy vasárnap) is hozunk egy részt.
Ez után a következő rész 27-én (szerdán) fog jönni. Utána ismét be fog állni a hétfőnkénti új fejezet, de ha ismét közbe jönne valami, szólni fogunk nektek!
Még egyszer ne haragudjatok, és jó olvasást kívánunk! :)

~~~


Ibrahim szemszöge:

Teltek-múltak a napok. Fogalmam sincs mennyi idő; napok, hetek, hónapok vagy akár évek teltek el azóta a bizonyos csók óta. Hiszen minden másodperc nélküle egy teljes évtized nekem.

Ahogy hajnalodni kezdett, s fel kellett kelnem, rájöttem, hogy csupán egy nap telt el. Sőt, még ugyan annyi sem. Egy éjszakától kicsit több. Úgy tizenkét óra.
Korán reggel pár falat reggeli után egyből a szultánhoz kellett mennem. Egyébként is mindig nála kezdem a napomat, de ma reggel külön kéretett. Kíváncsi vagyok, mi történt.
- Felséges uram, jöttem egyből hívásodra – hajoltam meg előtte, miután az őrök beengedtek.
- Áldott reggelt, Ibrahim - mosolygott rám, a szemeiben valamiért boldogság csillogott. Irigylem ezért. - Ne haragudj, hogy ilyen korán kérettelek, de mindenképpen beszélnem kell veled - járkált fel-alá a lakosztályban. - Az éjszaka fővezírem, Piri Mehmed pasa elém járult, és az egészségi állapotára hivatkozva lemondott a posztjáról. Így hát az Oszmán Birodalomnak új fővezírre van szüksége.
Döbbenten hőköltem fel. Valóban lemondott volna a nagyvezír? Bár igaz ami igaz, már benne van a korban, ezt nem tagadhatjuk. Csupán hirtelen ért. Sokan vágyják a posztját, amiért harcolni illik, most pedig egyszerűen belehullik egy szerencsés pasa ölébe.
No de vissza az én szerepemhez.
- Szétnézhetek, ha óhajtja – pillantottam az uralkodóra.
- Nem szükséges, már van egy nagyszerű jelöltem - mosolygott újfent. Mifene. Hamar kinézte magának az utódot.
- Értem, uram. Idehívassam esetleg az új pasát?
A szultán kék szemei sunyin szűkültek össze.
- Ismét csak nem szükséges. Hiszen már itt áll előttem. – Micsoda?

Hirtelenjében elfelejtettem levegőt venni.
- É-én uram? - illetődtem meg. Biztosan jól hallottam? – Ez...én...- Nem is tudtam mit mondani, így egyszerűen letérdeltem elé.
Mióta itt szolgálok ez az álmom. Nem, ez így nem fedi a valóságot. Álmodni sem mertem erről. A fővezíri címet általában a rangban következő pasa kapja meg. Én pusztán egy lakosztály őr vagyok, egy szolga... még csak a származásom sem török.
- Nálad megbízhatóbb embert nem is találhatnék. Mióta csak az eszemet tudom, te ott voltál velem a legnehezebb időkben is. Műveltséged páratlan, és a stratégiához is kitűnően értesz - lépkedett elém a padisah, én pedig megcsókoltam a gyűrűjét.
- Köszönöm, uram - hálálkodtam. - Megbízhat bennem. Én leszek a legjobb pasa. Nem fog bennem csalódni. Ön és az egész Oszmán birodalom számíthat rám – suttogtam megilletődve.
- Jól tudom, barátom - markolt a vállamba. - Állj fel.
Feltápászkodtam, és mélyen a szultán szemébe néztem.
- Délután tartok egy kis ünnepséget, az anyám meghívott valami spanyol hercegnőt, aki átmenetileg a Birodalomban tartózkodik. Ott majd mindenkinek bejelentem kinevezésed.
- Tehát az ünnepség, ugye nem miattam lesz? – mosolyogtam rá.
- Tudván, hogy nem szeretsz a figyelem központjában állni, nem - viszonozta a mosolyom. - Viszont a holnapi dívánon már a pasák is szembesülnek döntésemmel. A gyűlést pedig te tartod meg.
Még mindig nem hittem el, miféle isteni csoda történt velem.
- Engedelmével, akkor most elvonulok készülni a holnapra és a mai ünnepségre - hajtottam fejet az uralkodó előtt.
- Menj csak, barátom – intett.
Bólintottam, majd elhagytam a lakosztályt. Alig értem el a folyosó végére, amikor a hárem felügyelőnőjébe botlottam.
- Nigar asszony - köszöntem. - Hát Ön ilyen korán?
- Jó reggelt - hajolt meg. - Hürrem asszonyhoz tartok, megérdeklődni hogy nincs-e szüksége valamire.
- De, egy vastag kötélre – vigyorodtam el jókedvűen. Csodás nap ez a mai.
- Na de uram... - csóválta meg a fejét a nő, de azért elmosolyodott a mondatomon.
- A háremben minden rendben? - tartottam fenn a társalgást.
- Igen, mindenki egy angyal.
Apropó angyalok...
- Helena asszony hogy van? Aggódtam érte. Tegnap nem volt túl fényesen - hazudtam gyorsan valamit. Egyszerűen csak érdekel a hogyléte.
- Igen, ez nekem is feltűnt - tűnődött el a nő. - Rákérdeztem, de azt mondta, hogy nincs baja. Úgyis mindjárt ránézek Hürrem asszonynál. - Csend. - De ha már itt tartunk, ön sem volt túl jó formában tegnap...
- Fáradt voltam, kedves Nigar. De ma már nagyon boldog vagyok. Ha adhatnám parancsba, kérem, mondja meg, hogy van ma Helena asszony.
A felügyelőnő összehúzta a szemeit.
- Rendben, majd tudatom önnel. De... már megbocsásson. Van valami különös oka, hogy így érdeklődik felőle?
- Nincs – feleltem keményen.
Nigar összébb húzta magát.
- Értem. Akkor további szép napot, uram - hajolt meg kecsesen.
Bólintottam, majd visszatértem a lakosztályomba.
Nem akartam így letolni szegényt, de nem lenne jó lebukni. Főleg, hogy nincs miért. Egyértelmű, hogy Helena nem érez irántam semmit, és ezért nekem is így kell tennem.
Amikor beteg volt, elkezdtem reménykedni, miszerint igazságrohama van, de sajnos csak lázálma volt. Butaságok hagyták el a száját a láza miatt...

~*~

Elintéztem még egy pár dolgot, majd ebéd után ledőltem egy kicsit pihenni. Őrült álmok kínoztak, így nem csoda, hogy amikor a vállam megragadására ébredtem, előkaptam a párnám alatt heverő tőrt.
- Csak én vagyok, főbizalmas uram! – hátrált el tőlem Szümbül. Zihálva pillantottam rá, majd nagy nehezen leeresztettem a kést.
- Ne haragudj.
Az aga olyan sápadt volt, mint a fal. Percekig csak egyhelyben állt, tisztes távolságban az ágyamtól. Felvontam a szemöldököm.
- Mondasz is valamit, vagy csak rémálmaimtól mentettél meg?
- Öö...
- Nyögd már ki! – dörrentem rá, mire ő összerezzent.
- A szultán üzeni, hogy nemsokára kezdődik az ünnepség, és a lakosztályában várja önt – hadarta el gyorsan.
- Öt perc, és megyek, Szümbül aga. És bocsánat – enyhültem meg.
- Uram - hajolt meg mosolyogva, viszont még mindig halálra rémült szemekkel, majd kioldalazott az ajtóhoz. Fáradtan túrtam a hajamba, majd a szekrényemhez indultam, hogy átöltözzek.
Miután felvettem az ünnepséghez illő kaftánomat, átmentem az uralkodóhoz.
- Szultánom - hajoltam meg.
- Időben, Ibrahim. Indulhatunk - vett magához valamit az asztaláról, pontosan nem tudtam kivenni, hogy mi volt az. - Jóanyám lakosztályában tartjuk az ünnepséget.
- Rendben - bólintottam. - A kis Mustafa herceg is jelen lesz?
- Hogyha Mahidevran elhozza, akkor ott lesz. De szerintem még kicsi ehhez - felelte az uralkodó, miközben elindultunk a Validéhoz.
- Ha szabad megjegyeznem, nagyon kedvelem a herceget - mosolyogtam.
- És ő is nagyon kedvel téged, efelől biztosíthatlak. Nagybátyjának tekint - mosolygott a szultán. - Amiben van logika, hiszen én pedig fivéremnek.
Melegség áradt szét a mellkasomban. Szeretet a becses neve az érzésnek.
- Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok Önnek.
- Lesz alkalmad meghálálni azzal, hogy tisztességgel végzed kötelességed. - Megérkeztünk a lakosztályhoz, és az agák ajtót nyitottak nekünk. Bent már pletykától csillogó szemekkel beszélgettek az uralkodóhölgyek, a Valide és Mahidevran, a szultán húga Hatice, na meg persze az a vörös átok is ott tespedett.
- Hölgyeim - hajoltam meg.
- Ibrahim - bólintott a szultán nagyasszony, majd idegesen pillantott a fiára. Na igen, ide sem lenne szabad bejárnom.
- Elnézést a zavarásért, a szultán kéretett – magyarázkodtam.
- Megértem - bólintott. - Szükség van egy tolmácsra. – Tessék?
- Üdvözöllek Ibrahim - mosolygott Mahidevran, a szultán első asszonya. Viszonoztam a mimikát, hiszen kedveltem őt. Ő az igazi szultána, nem az a repedtsarkú...
Egy új arcra lettem figyelmes a hölgyemények között. Minden bizonnyal ő a spanyol hercegnő.
- Felicita hercegnő még csak tanulja a nyelvünket, és nincs könnyű dolga – jegyezte meg a Valide.
Jobban megnéztem magamnak az európai nőt. Fiatal, bájos, hamvas arc, fekete haj és sötét szemek. Hm, szemrevaló.
A szultán miután kezet csókolt a Validének, mellém lépett, a hercegnő pedig felpattant, meghajolt, majd a saját nyelvén üdvözölte a padisahot.
- Felicita hercegnő megtisztelve érzi magát, amiért meghívást kapott a palotába, és személyesen találkozhat a szultánnal - tolmácsoltam.
- Tudsz spanyolul, kedves Ibrahim? - kérdezte Hatice.
- Nem anyanyelvi szinten, de megértem - mosolyogtam rá.

- Részünkről az öröm, hogy vendégünknek tudhatjuk - válaszolt a szultán, amit nyomban le is fordítottam a hercegnőnek, akit Hürrem már a szemével koncolgatott.
Ekkor a spanyol nő elpirulva mondott valamit, mire kuncogni kezdtem.
- Azt mondja, Nagyuram, hogy sokkal jobb vágású, mint hitte. Persze, azt is hozzátette, hogy csak akkor fordítsam le, ha ez nem minősül tiszteletlenségnek. Ha engem kérdez uram, nem.
- Egyáltalán nem. Kérlek, tudasd vele barátom, hogy ő is nagyon megkapó látvány - vigyorgott a szultán, és persze én sem bírtam ki mosolygás nélkül. Kérésének eleget téve tolmácsoltam a mondatot.
Helyet foglaltunk, a szultán az anyja mellé ült, és beszélgetni kezdett vele, mellém pedig Hürrem dobta le magát.
- Hogy mondják spanyolul, hogy tartsd távol a ronda képed a szultántól? - morogta a fülembe.
Elmosolyodtam, és elmondtam neki egy mondatot a nyelven. Ha nagyon szó szerint akarjuk fordítani, akkor azt, hogy „Egy áskálódó némber vagyok.”
- Leköteleztél, Pargalı - csapott a vállamra, majd Felicita mellé telepedett, és elismételte neki az iménti szavakat. A ruhám nyakával kellett eltakarnom az arcom a nevetéstől...
Szegény kis nő csak nagyokat pislogott rá, majd rám tekintett. Én intettem, hogy ne foglalkozzon vele, és ő így is tett. Helyette leült mellém.
- Neki meg mi baja van? - értetlenkedett.
- Tanul spanyolul, és bemutatkozott - nevettem.
Ő is elkuncogta magát, teljesen kipirult.
- Benned kit tisztelhetek? Vagy csak hívjalak tolmácsnak? – mosolygott.
- Pargalı Ibrahim vagyok. Kegyed meg egyszerűen csak szépség.
A bókomra mélyen elpirult, és lesütötte a tekintetét. Kezdett feléledni bennem az utóbbi hetekben – a szerelem jóvoltából – elnyomott csábító énem.
- Minden török férfi ilyen jól tud bánni a hölgyekkel, vagy csak ebben a palotában?
- Csak én - suttogtam a fülébe, bár tudtam, hogy úgy sem érti senki a spanyolt.
A nő újból kuncogott, majd finoman megérintette a karomat.
- El tudnám képzelni az ittlétemet ilyen társaságban...
Csábítóan rámosolyogtam.

Püff.

Hangos puffanás és üvegcsörömpölés ijesztett meg mindenkit, mire a hang forrásának irányába kaptuk a fejünket. Helenát pillantottam meg a földön guggolva, egy tálcára szedegetve az üvegdarabokat.
- Sajnálom, ügyetlen voltam - szabadkozott.
- Az nem kifejezés! - förmedt rá Hürrem. Mióta van itt ez a lány? Észre sem vettem.

- Persze, mert rajtad kívül mással nem is foglalkozik - akadt ki Hatice az ágyasra.
Erre a vörös kis átokfajzat gyilkos szemekkel pillantott a szultánára. Nigar lehajolt Helenához, és segített neki összeszedni a szilánkokat, miközben lassan mindenki visszatért a beszélgetőpartneréhez. Mivel az enyém még mindig a két nőt nézte, én is így tettem.
- Hagyd, majd én megcsinálom. Nézd a kezed, már így is vérzik. Nem tudsz vigyázni? – korholta a lányt Nigar. – Menj, öblítsd le a kinti kútnál.
Helena bólintott, majd egy hajbókolás kíséretében kifáradt. Összehúztam a szemem.
- Egy pillanat türelmet kérek – pillantottam a hercegnőre, majd felálltam, s a szultán füléhez hajoltam. – Engedelmeddel, nagyuram, megnézném, hogy minden rendben van-e ágyasoddal.
- Rendben – bólintott. Én is meghajoltam, majd már kint is voltam. A folyosó végi kis kútnál találtam rá a szépségre.
- Helena, mi van veled? – léptem oda hozzá.
- Csak kicsúszott a kezemből az az istenverte tálca... - szitkozódott, miközben kihúzott egy szilánkot a tenyeréből. - Különben is, mit érdekel? Menj vissza, ne rám vesztegesd az időd - nyomta a víz alá a kezét idegesen. Összevontam a szemöldököm.
- Szerintem tegnap világosan kifejeztem, hogy igenis fontos vagy számomra – nyúltam a kezéhez, majd óvatosan mosni kezdtem.
Az ujjai teljesen beleremegtek az érintésembe.
- Ez odabent nem úgy tűnt... - motyogta. Pechére meghallottam.
- Tessék?
- Semmi... - fordította el a fejét. - Meg tudom csinálni egyedül, menj vissza! - húzta el tőlem a vizes, sebes kacsóját. - A hercegnő biztosan vár. - És ahogy ezt mondta, barna szemei szinte felszikráztak.
Szóval féltékeny vagy? Remek. Van is okod rá.
- Igazad van. Ellentétben veled, ő érdeklődik irántam – suttogtam vészjóslóan halkan, majd visszaindultam.
A lakosztály ajtajában Nigar kis híján feldöntött.
- Bocsánat - hajbókolt, majd Helena után ment, én pedig visszatértem az ünnepség helyszínére, és leültem a hercegnő mellé.
- Ne haragudjon. Új szolga. Van még mit tanulnia. Szóval, hol is tartottunk? - simogattam meg a kézfejét, amikor senki sem látta.
- Azt hiszem ott, hogy maga szemérmetlenül elcsábítani készült... Én pedig nem ellenkeztem - pillantott rám kacéran.
Ó, a markomban vagy.
- Ebben a pillanatban nem szívesen élek ilyen szigorú szabályok között – nyújtottam felé a kezem. – Jöjjön.
Felsegítettem, majd odaléptünk a szultánhoz.
- Nagyuram, a hercegnő szeretne körbenézni a palotában, és van egy pár kérdése. Megengeded, hogy egy kis időre elkalauzoljam? – Nyilvánvalóbb nem is lehetnék...
- Rendben, Ibrahim. De ne maradj el sokáig. Még szükségem van rád itt.
Hát hogyne.
Meghajoltam, majd kivezettem a hercegnőt a folyosóra. Behúztam egy sarokba, és még bókoltam neki egy keveset, de nem volt rájuk sokáig szükség. Hamar lecsaphattam az ajkaira.
Cseppet sem ellenkezett. Megragadott, majd a ruhámnál fogva még közelebb húzott magához, és hevesen csókolt vissza.
Elváltam az ajkaitól, a szemébe néztem, majd újra a szájára pillantottam. Forrón és szenvedélyesen csókoltam, miközben kizártam a külvilágot. Végig csak Helena járt a fejemben. Úgy csókolnám most is őt. Elképzeltem, hogy ő áll itt velem szemben a hercegnő helyett. Az ő mézédes, szenvedélyes, szűzies ajkait csókolom, amiket igaz csak egyszer érintettem, de azóta úgy érzem, hogy minden másodpercben az enyémek. A szívemben azok.
Nem tudom, mit művelek. Nem tudom, miért. De tetszik. Egyértelmű, hogy a hercegnő hasonlít az én Helenámra, így ő a vigaszom.



Helena szemszöge:

Mérgesen rúgtam bele a fal melletti csapba, miután Ibrahim távozott.
- A fenébe! – szitkozódtam, arcomat kétségbeesetten temettem a tenyerembe. Miért nem állítottam meg? Most visszatért ahhoz a csodahercegnőhöz... Ó, egek, milyen szép volt. Én sosem leszek ilyen szép. És hercegnő! Én mi vagyok? Egy otthonából elhurcolt rabszolga...
Erre a gondolatra bekönnyezett a szemem. Miért kellett ennek így történnie? Miért kellett vele találkoznom?
- Helena! – bukkant fel Nigar asszony a folyosó végéről. – Mit csinálsz még mindig idekint? Jól vagy? – lépett hozzám aggódva. Bólintottam, de ahogy lepergett előttem minden, elgörbült a szám. Sírni kezdtem.
- Ezt nem hiszem el. Allah, segíts meg! Már meg bőgsz itt nekem? – jajveszékelt a nő. – Tessék abbahagyni! Nem dőlt össze a világ, senki nem szidott meg!
- Tu... tudom... – pityeregtem azért tovább.
- Elég volt ebből, te lány. Bárkivel előfordul, nem tragédia – halászott elő egy zsebkendőt, majd odanyújtotta nekem. Próbáltam lecsillapodni, úgyhogy felszárítottam a könnyeimet, majd megmostam az arcom a csapból folyó vízzel.
- Ne haragudj, Nigar asszony – szipogtam. A nő megenyhült.
- Semmi baj. – Majd hosszas csend borult ránk. – De ha már így kettesben maradtunk, azért megkérdezném. Ibrahim minek ártotta bele magát ebbe?
- Jó kérdés... – dünnyögtem. Nigar karba fonta a kezét.
- Ha már itt tartunk, ma reggel is felőled kérdezgetett. Mit akar tőled?
Ó, drága Nigar asszony, kínozz még tovább. Így sincs elég bajom.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem, és hát nem is hazudtam. Az egyik nap megcsókol, másnap meg kiszemel magának egy királyi sarjat. Ki tudja ezt követni?
- Tán’ csak nem fellobbant köztetek egy tiltott viszony? – Lesápadtam. – Mondd csak el, kedveském. Titkotok nálam biztonságban marad - simította meg a vállam, majd megigazította a hajam és a ruhám. Az állam a padlón koppant.
- Dehogyis! - tagadtam. - Azért halál járna.
- Ezt ki mondta neked? – lepődött meg. - Senkit nem végeztek még ki csupán a szerelem miatt...
Hirtelen, ahogy a sötét szemeibe néztem, minden titkomat fel akartam tárni előtte. De ez csak az első késztetés volt, hamar el is múlt. Én szeretnék bízni benne, de mégsem ismerem őt túl régóta. Ez a palota pedig egy valóságos csatatér, ahol a titkok a fegyverek. Ha a kezébe adom, mi biztosítja, hogy nem ellenem használja fel?

- Itt nincs szó semmi ilyesmiről - ráztam a fejem. - Inkább arról, hogy mivel ő hozott ide, úgy gondolja, hogy az ő felelőssége vagyok. És mivel az úton nagyon tiszteletlen voltam, gondolom most fél, hogy rajta lesz elverve, ha bármi rosszat csinálok... - hazudtam, akár a vízfolyás.
- Lehet, mégsem ez iránt érdeklődött, hanem hogy jól vagy-e. Mindegy. Érthető, ha nem bízol bennem - simogatta meg az arcom a nő, kicsit csalódottan. - Gyere. Menjünk vissza. Az uralkodó is érdeklődött már hogylétedről. Látta rajtad, hogy ijedtséged nagyobb volt, mint a kár, mit okoztál.
Lelkiismeret-furdalás kerített a hatalmába. Szeretnék elmondani neki mindent, tényleg... De túl nagy a kockázat. Talán majd később, ha már jobban ismerem.
De várjunk csak.
- Az ural... - haraptam el a mondatot. Óh, jóságos ég. Pont róla feledkezem el, az összes félelmem leghatalmasbbikáról? Már amiatt is görcsöltem, hogy jelen kell lennem ezen az eseményen, de még fel is hívtam magamra a figyelmét. Francba! - Hürrem asszony meg fog ölni.
- Nyugodj meg. Nem tesz semmit. Menjünk, gyere.
Persze, odabent nem is. Majd éjszaka belefojt a párnámba.
Bizonytalanul követtem Nigar asszonyt vissza az ünnepségre, ahol semmi nem változott. Már persze azon kívül, hogy Ibrahim és a hercegnő eltűntek. Körbepillantottam, hogy nemcsak én vagyok-e ilyen vak, de tényleg nem voltak sehol.
- Helena, drágám. Remélem, jól vagy - szólított meg az uralkodó.
Hát ez remek. Most már biztos: nem fogom itt sokáig húzni. Összefontam magam előtt a kezem, és meghajoltam a szultán előtt.
- Jól vagyok, nagyuram. Még egyszer bocsánat a kellemetlenségekért.
- Nem történt semmi, drágaság - fogta meg a kezem, majd a fülemhez hajolt. Ledöbbentem. - Ha tudnád, Nigar hogy kezdte - nevetett halkan. - Most pedig, ha kellemetlenül érzed magad, megkereshetnéd Ibrahim barátomat, ugyanis lassan kezdődne az ünnepség, ahol téged is szívesen látunk.
Egek, lehetne ez rosszabb? Már rá sem merek nézni Hürremre. Viszont a mondata megmosolyogtatott, ahogy elképzeltem Nigar asszonyt ügyetlenkedni.
- Máris indulok megkeresni - hajbókoltam ismét, majd újból távoztam. Szegény agák, nem igazán értik, mi ez a járkálás.

Nem mondhatnám, hogy volt ötletem, hol keressem életem megkeserítőjét, úgyhogy találomra elindultam egy irányba.
Kisvártatva valami idegen nyelvű beszélgetést hallottam. Amit megértettem az csupán két név volt: Ibrahim és Felicita, majd néma csend következett.
Tehát jó helyen járok. Befordultam a folyosó végén, a szívem hevesen dobogott, mivel újra négy (vagyis hat) szem közt kell maradnom vele a történtek után.
- Ibrahim! - szólítottam meg, de ekkor már oda is értem. És ha tálca lett volna a kezemben, ismét leejtettem volna. A pár szétrebbent a hangomra, nekem meg lelassult a hevesen dobogó szívem. Szerintem össze is tört.
- Helena - dermedt le teljesen a férfi. A hercegnő a száját törölgette az ujjaival. Azt hiszem, elfagytak a torkomban a hangok.
- A szultán... hívat... - Mégsem. Csak ennyit mondtam, többet nem is tudtam volna. Visszarohantam.
- Lassíts - kapott el Nigar valahol. – Jön már a főbizalmas úr?
Bólogatásra tellett, szavakra nem.
- Engedelmeddel, még kérnék egy pár percet, mielőtt én is visszatérnék - ziháltam. – Nem érzem jól magam. Kísérd be... a főbizalmas urat a szultánhoz – hadartam el, majd meg sem várva a nő válaszát, visszaszaladtam a csaphoz, ahol aztán újból elsírtam magam.
Ezt egyszerűen nem hiszem el... Végig játszott velem, mint macska az egérrel, és egy nap elteltével már mást csókol... Mekkora egy szemétláda...


Ibrahim szemszöge:

Nem bírom elhinni. Egyszer próbálom meg elfelejteni, akkor is a legrosszabbkor bukkan fel. Ezt jól elintéztem.
Lemondóan felsóhajtva temettem az arcom a tenyerembe.
- Baj van? – érdeklődött Felicita.
- Semmi... – ráztam a fejem. – Csupán vissza kell mennünk.
Kifordultam, és szokás szerint Nigarral találkoztam. Kezdem úgy érezni, hogy ez a nő mindenhol ott van.
- Uram, a szultán várja Önt – intett az ajtó felé.
Bólintottam, majd visszalépkedtem a lakosztály elé, ahol az agák ajtót nyitottak. Bent az uralkodó nagy örömmel fogadott.
- Barátom, végre! – Odaléptem elé, és meghajoltam. Ő közelebb intett magához. – Megértem, hogy a hercegnő varázsa nagyobb, mint a társaságunké, de ne feledd, mi áll készülőben – vigyorodott el.
- Hogy is felejthetném, nagyuram? – mosolyogtam rá. Közben a hátam mögött Nigar visszavezette Felicitát, majd Hürrem mellé lépett.
A szultán felállt a helyéről, és a szoba közepére állt.
- Egy pillanatra megzavarnám az ünnepséget, hogy bejelentsek valamit, ami szintúgy örvendésre ad okot. – Erre kíváncsi szemek pillantottak rá, a zene pedig elhallgatott. – A mai napon az Oszmán Birodalom egy újabb és fiatalabb nagyvezírt tudhat az állam élén. Kineveztem Piri pasa utódját nagyra becsült barátom, Ibrahim személyében.

Szétáradt bennem a büszkeség. A többiekben pedig a döbbenet. Főleg a Validében.
- Barátom – fordult felém az uralkodó, én pedig térdre ereszkedtem előtte. - Mától Ibrahim pasa a megszólításod – mosolyodott el, majd a zsebébe nyúlt, és elővett egy különleges gyűrűt. Döbbenten tekintettem rá.
- Ez itt az Oszmán állam gyűrűje. Esküszöl, hogy sosem árulod el, és mindig hűen, tisztességesen fogod szolgálni? – kérdezte szigorúan.
- Allahra esküszöm, nagyuram.
A szultán elmosolyodott, majd a tenyerembe ejtette a királyi ékszert, amire csókot leheltem, majd a homlokomhoz tapasztottam. A padisah kaftánját is csókkal hintettem, majd felemelkedtem, mire a teremben lévő összes szolgáló meghajolt.
- Most pedig zenét! Ünnepnap ez a mai! – csapott a vállamra a szultán. Felzendültek a lantok, néhány háremhölgy táncba is kezdett.
- Gratulálok az új tisztségedhez, Ibrahim pasa – mosolygott Hatice.
- Államunk nem is lehetne jobb kezekben – kommentált Mahidevran is. Ami az anyaszultánt illeti, ő csak egy bólintással ismerte el az új rangomat.
Az uralkodó maga mellé ültetett, de pár perc múlva már a hercegnő is odakerült a másik oldalamra.
- Mi is történt pontosan? – kérdezte.
- Nagyvezírré neveztek ki – mosolyogtam rá elégedetten. – Ez olyasmi, mint nálatok a nádor poszt.
- Óh! – mondta elismerően. – Akkor nagyon fontos ember lettél. Gratulálok – pillantott rám kipirulva.
- Most már az lettem. Köszönöm az elismerést - csókoltam neki kezet.
Kinyílt az ajtó, és még mindig mosollyal a képemen pillantottam oda. Ez kicsit megkopott, amikor egy kisírt szemű Helena lépett be a helyiségbe. Meghajolt, majd Nigar mellé telepedett Hürrem oldalára.
- Helena, jó hogy itt vagy. Tudatom veled is, hogy Ibrahimot mától pasának szólítsd – üdvözölte őt a szultán.
A lány értetlenül pillantott az uralkodóra, mire Nigar a füléhez hajolt, és minden bizonnyal a tudtára adta, mi történt a távollétében. Ezután bólintott, majd rám pillantott, és egy szikra érzelem nélkül fejet hajtott.
- Gratulálok, pasám.
- Köszönöm – erőltettem fel egy mosolyt. - Uram - néztem vissza a szultánra. - Míg ünnepi étkünk asztalunkra nem kerül, körbevezetném a hercegnőt, ha nem bánja.
- Nyilván túl hamar kérettelek vissza, a palota pedig elég nagy - bólintott a szultán. - Menj csak.
Meghajoltam, majd ismét elraboltam a spanyol méltóságot. Felületesen megmutattam neki a palotát, majd lakrészemhez vezettem.
- Nos, ez szerény személyemé lenne. Hogy tetszik? - mosolyogtam rá.

Ő beljebb lépett, és hosszasan körbenézett a szobában.
- Szép – rendezte le ennyivel. - És most, hogy idehoztál, mit fogsz velem csinálni?
- Nem tehetek sajnos semmit. Esetleg... - hajtottam be az ajtót. - Pár csókot lophatok édes ajkaidról.
- Azzal is beérem... - suttogta csábítón.

Győzedelmes vigyorba torzult arcom, majd úgy közelítettem meg a nőt, mint egy vadász a prédáját. Magamhoz rántottam darázsderekánál fogva, majd mindenféle finomkodás nélkül, vadul és éhesen csókoltam meg.