10. fejezet ~ Titok, amit senki sem ismer

Helena szemszöge:

Ibrahim a keblemen feküdt, én pedig a nyakát öleltem át karjaimmal.
- A végtelenségig így tudnék maradni – lehelte nyakam érzékeny bőrébe.
Nagyot sóhajtottam, miközben ujjaimmal a fejbőrét kezdtem cirógatni.
- És én a végtelenségig élvezném, sosem unnám meg - mosolyogtam.
- Ezekszerint neked is éppoly jó volt, mint nekem? – hajolt fel, úgy suttogott az ajkaimra.
- Szerintem te nagyobb örömet okoztál nekem, mint én neked - pillantottam félre, bűntudattal a lelkemben. Biztos csalódott... Bizonytalan és ügyetlen lehettem.
- Nem értem szomorúságod, angyalom – simogatta meg az arcom. - Nem tudod elhinni, milyen boldog vagyok most.
Pírba borult arccal pillantottam rá.
- Tényleg?
- Természetesen. Miért? Mit hittél, életem?
- Nem számít - ráztam a buksimat, majd halvány puszit hintettem ajkaira. Ő megragadta a derekamat, majd ahogy legördült mellém, félig magára húzott. Mosolyogva csókoltam a nyakába.
Azt hiszem... azóta a karjaiba vágyom, mióta az ostrom estéjén kedvesen enni és inni adott nekem.
- Ugye tudod, hogy nem foglak innen elengedni? - kuncogtam a mellkasába.
- Nem is akarom, hogy elengedj, de el kell. Ha valaki meglát, a fejemnek annyi.
Sajnos ezzel a mondatával sikerült szilánkosra törnie a boldogság illúzióját. Az a kegyetlen igazság, hogy mi nem lehetünk együtt. Nem tartozunk össze. Ő egy befolyásos pasa, aki hamarosan elvesz valami nagyvilági nőt, én pedig itt hervadok el a szultán háremében.
Nagyot sóhajtottam, majd még jobban hozzábújtam.
- A halál valahogy biztatóbbnak tűnik, mint a jövő.
- Én is így érzek, virágszálam.
- De azért nem mész el most rögtön, ugye? – estem kétségbe.
- Megvárom, hogy elaludj - puszilt a hajamba.
Elmosolyodtam. Mégis hogy aludjak ilyen izgalmak után?
- Szeretlek - szakadt fel hirtelen belőlem az egyetlen érzés, ami kitöltötte a lelkemet. Amikor rájöttem, hogy kimondtam, kissé ijedten rezzentem össze.
- Én is szeretlek – fonta állam köré az ujjait, majd ahogy lángoló, barna szeme az enyémbe pillantott, nagyot dobbant a szívem. Pillantásom ajkaira siklott, majd forrón rájuk tapadtam.
- Tudom, hogy ezt már elmondtam... de ajkaid zamata akár a mézé. Finom édes...
Újból csak mosolyogtam a bókján, majd megfogtam a kezét, és ujjait a számra simítottam.
- A tiéd... senki másé – jelentettem ki.
- S ez a tiéd, senki másé - húzta az én ujjaimat is az ajkaira.
- Örülök, hogy ezt megbeszéltük - loptam tőle egy újabb csókot, majd visszafeküdtem a mellkasára. Pihengettünk egy kis ideig, egymást cirógattuk. Nem akartam elaludni, mert tudtam, hogy nem lesz velem, amikor felébredek. Mégis, a fáradtság túl nagy volt, és a súly, ami a pilláimat nyomta, egyre nehezebbé vált...
- Aludj el, angyalkám - suttogta Ibrahim, majd csókot lehelt a homlokomra
Ez az utolsó, amire emlékszem, majd mély álomba zuhantam.

~*~

Amikor először felébredtem, még sötét volt. Ibrahim nyom nélkül eltűnt mellőlem, mintha sosem járt volna itt. Átfutott az agyamon, hogy az egész csak egy álom volt, ám amikor felültem, és altestembe belehasított a sajogó fájdalom, egészen megbizonyosodtam róla, hogy erről szó sincs. Ami itt történt, az nagyon is igazi volt.
Széles mosoly terült szét az arcomon, miközben visszaaggattam magamra a levetett hálóruhát. Ha esetleg Nigar asszony bejönne reggel, érdekes lenne, ha meztelenül találna az ágyban...
Vissza is feküdtem, a párnába fújtam a fejem, és mélyen magamba szívtam az illatát. Hm... Ibrahim-illat...
Álmaimban ismét a karjaiban leltem békére.

~*~

Éles fényjelenségre és a függöny széthúzásának jellegzetes hangjára ébredtem.
- Úúú – dünnyögtem a birtokháborítónak, akinek a kiléte egyelőre még ismeretlen volt.
- Ébresztő, Helena, miért alszol még mindig? – csörtetett az idegen. - Ki az ágyból, egy-kettő!
A hang egyértelműen Nigar asszonytól származott. Álmosan nyöszörögtem egyet.
- És én még abban a hitben éltem, hogy a kedvencek sokáig aludhatnak - nyomtam a fejembe a kispárnát.
- Tíz óra alvás nem elég neked, asszony? - rántotta le rólam ellentmondást nem tűrően a takarót, majd az arcára furcsa kifejezés ült ki. - Oh, Allahra, szegény szultán várhat rád még egy hetet - sóhajtotta. - Vagy már nem várt...?
Először nem értettem, miről beszél, de aztán megpillantottam a vérfoltot a lepedőn. Ó, te jóságos...!
- Fenébe! - szitkozódtam. - Ezt nem lett volna szabad látnod! - ugrottam ki az ágyból, majd gyorsan összehajtottam a lepedőt, hogy takarja a foltot. Szinte fellángolt az arcom.
- Semmi baj, Helena, nem csupán te szoktál így járni. Női gond, ez természetes – nyúlt volna az ágyneműért, ám én zavartan rántottam el előle. - Vagy tényleg a szultán volt? – húzta össze a szemöldökét.
- Dehogyis! - válaszoltam paprikapiros arccal, miközben a szennyes anyagot bámultam. Ennyi maradt a tegnap éjszakából. Egy folt a lepedőn. Milyen romantikus...
- Akkor csupán egy kis baleset – mosolyodott el. - Jaj, ne szégyelld már. Kimosatom - kapta ki a kezemből a lepedőt.
- Hát... köszönöm - motyogtam, még mindig kellően zavarban. Ahogy rápillantottam, hirtelen el akartam neki mondani mindent, beavatni az összes mocskos kis titkomba. Miért akarok ennyire bízni benne? És miért nem tudok? - Nigar asszony! - szóltam utána, amikor megindult kifelé. Ő hátrafordult, és megemelte a szemöldökét. Haboztam. - Nem érdekes - ráztam meg végül a fejem. - Menj csak.
- Mondd végig, ha már belekezdtél – sóhajtotta, egy ágba befont haját a válláról a hátára simítva.
Gyorsan kitaláltam valamit.
- Hallottál... Hürrem asszony felől?
- Jól van. Hasa növekszik, étvágya nő. – Bólintott, majd újból gyanakodva pillantott rám. - De mégis mi lelt téged, te lány? Mit titkolsz előlem?
- Miből gondolod, hogy titkolok? – döbbentem meg.
- Arcodból, hangodból, szemedből és zavartságodból.
- Én mindig így nézek ki reggelente - mosolyogtam rá bájosan. - Egyébként elmehetek a fürdőbe? Rendbe tenném magam – tereltem el gyorsan a szót.
- Menj, ám kapkodd magad. Tíz perc, és reggeli – hagyta annyiban.
- Köszönöm - hajoltam meg előtte, majd elvonultam a fürdőházba.


Útközben a folyosón valaki kezét az ajkaimra tapasztotta, s finoman magához húzott.
Rémülten fordultam meg, de amikor megpillantottam a mögöttem lévő Ibrahimot, akkor... csak még jobban megrémültem.
- Te mit csinálsz itt? - akadtam ki. - Fényes nappal van, hogy surrantál be ide?
- Jöttem fürödni? – hökkent meg ő is. - Életem, mégis hogy érted, hogy jutottam be? Ez a közös fürdő, a férfiak számára. Te vagy rossz helyen.
A szám is tátva maradt.
- Hoppá - nyilvánultam meg. Meg kell még tanulnom a járást. - Akkor vissza kellene mennem.
- Egészen biztos vagy benne? – lépett hozzám közelebb, közelségétől megremegett a bokám.
Halk kuncogás tört fel ajkaim közül, így a kis fürdős motyóm a szám elé kaptam.
- Nem is tudom... Van most bent valaki? - intettem fejemmel kacéran a fürdőház bejárata felé. Vakmerő gondolatom támadt, de máris hiányolom érintéseit...
- Már nincs, és nem is lesz estig. – Válaszolta egy széles vigyorral, majd hirtelen az ölébe kapott, és becipelt.
Karjaimat boldogan fontam át a nyaka körül, és csókoltam őt meg szenvedélyesen.
- Ébredés után már az volt az első gondolatom, hogy mikor látlak újra, és hogy mennyire fájdalmas is lesz... Kellemesen csalódtam – kuncogtam fel.
- Örülök neki - ültetett le az egyik kis medence peremére, majd mohón a ruhám gombjaihoz kapott.
- De várj, előtte tényleg megfürdök. Nem vagyok valami kívánatos így – toltam el őt magamtól.
- Sss – csókolt bele hirtelen a nyakamba. - Gyönyörű vagy! – búgta a bőrömbe.
A fenébe is, meggyőzött.
A vágy végighullámzott az alhasamban, teljesen beleremegtem. Megkapaszkodtam Ibrahimban, miközben ő kihámozott a ruhámból, s ajkaival fokozatosan végigsimította a felszabaduló felületeket. Hátravetett fejjel, sóhajtozvaa adtam neki szabad utat.
- Allahra, szebb vagy mint egy istennő. Sokkal szebb...
- Csakis a te karjaid közt éled fel bennem ez az istennő - mosolyodtam el, majd a hátam mögötti kis medencébe nyúltam, a tálat telemerítettem, majd rálocsoltam a férfi időközben lemeztelenített felsőtestére, s ujjaimmal szétkentem rajta.
- Vágyom rád, szép Helena... – siklottak erős kezei a derekamra. Fogaimat az alsóajkamba mélyesztettem, s vállam takarásába rejtettem piros arcomat, mire ő elvigyorodva hajolt közelebb.
- Illik hozzád ez a jelző. Szép Helena, aki miatt kitört a trójai háború... – siklottak a kezei a combomra, mire megfeszült a testem. - Ahogy így elnézlek, teljesen megértem, hogy miért - hintett csókot ajkaimra. - Igen, teljesen érthető. – Azzal az egyik keze eltűnt a lábaim között.

~*~

Együttlétünk után egy picit még pihentünk, egymás tekintetét kémleltük, lágy csókokat váltottunk. Aztán tényleg rendesen megtisztálkodtunk, a mosdóruhával magunkon, bár szerintem mindketten jobban élveztük volna nélküle.
- Segíthetek? - léptem Ibrahim mögé egy tálkával a kezemben. - Megmosom a hajad.
- Köszönöm kedvesem.
Elmosolyodtam, majd belemerítettem a kis tálat a medencébe, majd óvatosan csorgattam rá a férfi fejére a vizet, ujjaimmal finoman masszírozva a fejbőrét
- Jó ujjaid vannak - nevetett lágyan.
- Bagoly mondja verébnek - kuncogtam fel én is, majd még egyszer leöblítettem a haját, végül egy törlőrongyot felkapva szárítottam fel a vizet a válláról és mellkasáról.
Ő pedig egy váratlan pillanatban elkapta a csuklómat, s az ölébe húzott. Még a rongy is kiesett a kezemből. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig kémleltük egymás tekintetét, majd ő hátrafogta a hajamat, s forró csókot lehelt a számra.

Ismét elöntött a vad vágy, egészen beleremegtem elsöprő erejébe.
Levegőhiány választott szét minket, én pedig kipirult arccal pillantottam jóképű szeretőmre.
- Szeretlek – motyogtam, majd hátulról átkaroltam a nyakát, és az arcára nyomtam egy kislányos puszit.
- Én is téged – simogatta meg a hajamat, de azután sajnos felállítani kényszerített az öléből. – Azonban ideje visszamennünk. Téged keresni fognak, nem hagyhatod el csak úgy a háremet, még kedvencként sem.
Hirtelen, mint akit egy vödör jeges vízzel öntöttek le, úgy tört rám a felismerés.
- Te jó ég, Nigar asszony fel fog négyelni! - suhantam ki az előtérbe a ruháimért.
- Csak a holttestemen keresztül – nevetett fel Ibrahim, majd ő is öltözni kezdett.


Ibrahim szemszöge:

Kiviharoztam a fürdőből, s egyenest az étkező felé vettem az irányt, ahol ma a szultánnal, Maihdevrannal és a többi fontos személlyel reggelizek. Mióta pasa lettem, ez így megy.
Szerencsére nem késtem el, ugyanis még Hürremre is várni kellett. Bár én nem hiányoltam túlzottan a társaságát...
A reggeli fogyasztása eléggé egyhangúan telt, bár a többiek beszélgettek, én feltűnően szótlanul étkeztem. Gondolatban még mindig a fürdőben jártam, szenvedélyünk színterén, s Helenámat tartottam a karjaimban.
- Ibrahim barátom, mi van veled? - kérdezte egyszercsak a szultán. Úgy döntöttem, nem hazudok neki.
- Semmi komoly, nagyuram, csupán szerelem súlya nyomja a szívemet - feleltem.
- Nofene, barátom - hökkent meg az uralkodó. - Nekem ez elég komolyan hangzik. Miért nem tudok én arról, hogy téged ilyesmik gyötörnek?
- Hosszú történet ez, uram, s a gyermekáldás öröme alatt nem akartam említeni bajomat – mosolyogtam rá a padisahra.
- Még a végén lelkiismeret furdalást keltesz bennem, Ibrahim. Hogy nem vettem észre? - tűnődött el. - Na és, megosztod velünk, hogy ki miatt fáj a te szíved?
Azt már sajnos nem lehet.
- Sajnos, aki miatt az én szívem fáj, soha nem lehet az enyém. Ezért is érzek fájdalmat boldogság helyett, s nem szóltam Önnek, nagyuram.
A szultán kék szemeiben még mindig döbbenet ült, de a sajnálat fénye is bennük csillogott.
- Sajnálattal hallom. Azért remélem, hogy majd valaki mással megleled a boldogságot, hiszen megérdemled, jobban, mint bárki.
- Remélem, nagyuram. És köszönöm aggodalmad – tértem vissza az ételhez.
- Ki gondolta volna, hogy a mi Ibrahim pasánknak van ideje nőkre? - jegyezte meg a vörös átok az asztal túloldalán. - Egyet se félj, pasa. Most már annyi teendőd van, biztos vagyok benne, hogy hamar elfelejted, bárkiről is legyen szó.
Komoran pillantottam fel a némberre. Hogyha a pillantással ölni lehetne, most itt helyben fúlna meg ez a fúria...
Méghogy elfelejtem, hát persze. Nem kellett volna a lelkemről beszélnem előtte.
- Köszönöm aggodalmad, Hürrem asszony - mosolyogtam rá végül. Mosolyom mögötti utálatomat megértette, s viszonozta is, hozzám hasonlóan ugyanúgy mosoly mögé bújtatva.
- Ez csak természetes.
Ismételten visszatértem az evéshez, miközben némán azért fohászkodtam, hogy a vörös átok nyeljen félre, és fulladjon meg. Sajnálatos módon ez nem következett be, így a reggeli elfogyasztásával engedélyt kértem a távozásra, hogy addig se kelljen azt a nőt bámulnom.
- Nagyuram - álltam fel. – Engedelmeddel, távoznék.
- Máris?
- Sajnálom, de feladataim várnak.
A padisah bólintott.
- Én ruháztalak fel e címmel és a sok intéznivalóval, ne panaszkodjak hát hiányod miatt - helyeselt. - Menj csak.
Megmosolyogtam a mondatát, majd fejet hajtottam neki, ahogy a többi előkelőségnek is, s kihátráltam a teremből.

~*~

Munkám során csak az én édes Helenámon járt az eszem, így nagyon nehezemre esett a sok hivatalos irománnyal törődni. Mégis megembereltem magam, a feladataimat csak nem hanyagolhatom el. Egy egész világ második ura vagyok immár, felelősségem hatalmas. Nem hagyhatom, hogy egy őzike-szempár kizökkentsen a munkából.
- Szulejmán szultán érkezik! - harsogta kint az egyik aga, mire nyomban felpattantam az asztalomtól.
- Nagyuram - hajoltam meg előtte, ahogy fényességes alakja belépett lakrészemre. - Miért nem hívattál? Nem kellett volna fáradnod.
- Úgy mondod, mintha a világ végére jöttem volna – mosolyodott el barátom.
Viszonoztam a gesztust, és ismét biccentettem felé a fejemmel.
- A reggelinél történtekről szerettem volna beszélni veled - lépkedett beljebb. - Nagyon kétségbeesettnek tűntél, barátom. Mióta nem osztod meg velem lelkedet háborgató bajaidat?
Nagyot nyeltem.
- Pár hónapja, szultánom.
Igazából van az két és fél is…
- És mi ennek az oka? Régebben megbíztál bennem.
- Nagyuram, most is bízok Önben – válaszoltam hévvel. - Jobban, mint bárki másban, de ezt... Ezt nem mondhatom el.
- És miért nem? - hökkent meg. - Talán szíved helytelen utakra vezet?
- Csak próbál nagyuram, de nem követem. Olyan valaki jár a fejemben, aki nem lehet az enyém. Soha. Ezzel pedig meg kell békélnem.
A szultán összevonta szemöldökét, megsimogatta szakállát, majd rám mosolygott.
- Arról a spanyol szépségről van szó, igaz?
Ó, igaz is. Felicita. Teljesen alkalmas arra, hogy rávetítsem a szívfájdalmamat.
- Róla, nagyuram – sóhajtottam egyet.
- Hát, ez tényleg veszett ügy, barátom - hümmögött az uralkodó, majd mellém lépett, s megveregette a vállam. - De egyet se félj, kerítünk majd neked valakit, aki mellett egy-kettőre elfelejted a hercegnőt. Emlékszel, hogy azt kértem tőled szultánná koronázásomkor, hogy alapíts családot? Még mindig szeretném.
Család... Mily’ szép is lenne. Amikor még herceg korában a kegyeltjei közé kerültem, fel sem merült még bennem a családalapítás gondolata, hiszen az egész világon csakis Szulejmánnak volt hely a szívemben. Aztán Rodoszon egy várnépbeli leány nekem rontott egy karddal, és minden a feje tetejére állt...
Allahra, ha elvehetném őt, s gyerekeink születnének... Sosem kívánnék többé semmit a Fényességestől.
- Igyekszem, szultánom, de gondolom, annak sem örülnél, ha a kedvencek közül szemezgetnék – nevettem fel, de azért a válasz gondolatától megrémültem. Talán túl messzire mentem.
A padisah azonban csupán megvonta a vállát.
- Majd nézünk neked egy szép lányt a háremből. Valakit, kire már nem tartok igényt.
Fájdalmasan dobbant meg a szívem. Mivel Helena kedvenc lett... valószínűleg igenis igényt tart rá...
Lehajtottam a fejem, kezeim ökölbe szorultak, de megpróbáltam lenyugtatni magam.
- És hogy van Hürrem asszony? – tereltem el a szót.
A szultán vigyora még nagyobb lett.
- Köszönöm kérdésed, jól. Már növekszik a hasa, és közös étkezéseinkkor az én édesség részemet is behabzsolja - nevetett, hangjában szeretet bujkált.
- Úgy örülök, hogy boldog, nagyuram. Remélem, hamarosan én is akár csak fele ilyen boldog leszek.
- Teszek róla, barátom. Legfontosabb teendőim között van - mosolyodott el. - Most pedig, szeretném, ha előkészülnél a holnapi dívánra. Ismételten te fogod megtartani, én csupán hallgatni fogom.
- Parancsodra- bólintottam, s megvártam, míg távozik.