11. fejezet ~ Csak te, és senki más...

Helena szemszöge:

Legalább egy hét telt el azóta, hogy utoljára láttam Ibrahimot. Amíg Hürrem asszonyt szolgáltam, legalább néha összefuthattam vele a palota folyosóin, de most már nincs szabad kijárásom. Az élet a háremben pedig nem túlzottan szórakoztató. Ez a kedvencség... nem olyan jó, mint amilyennek hangzik.
Nagyokat sóhajtva lépdeltem le a lépcsőn, amikor az alsó szinten megpillantottam a kis ciprusi szőke barátnőmet.
- Bahar! – köszöntem rá mosolyogva, majd a szoknyám alsó részét kissé feltartottam, hogy le tudjak szaladni hozzá.
- Nahát, leereszkedsz közénk, asszonyom? – tettette mosolyogva a meglepettséget. Nagyon hiányzott már a társasága, sokáig nem tudtam vele különösebben beszélni, csak mióta kedvenccé lettem.
- Úgy mondod, mintha nem jönnék le mindennap. És nem vagyok asszony – öleltem őt meg. – Mivel foglalatoskodsz? – kérdeztem, miután elengedtem.
- Jaj, nem fogod elhinni – kezdett bele a mesébe csillogó szemekkel. – Mivel te kedvenc lettél, és kikerültél a szolgálók közül, Hürrem asszonynak szüksége lett egy új komornára. És vajon kit választott? – kérdezte széles mosollyal.
Picit lefagytam.
- Téged? – hökkentem meg.
- Igen! – tette össze a tenyerét. – Tudta, hogy mi ketten barátnők vagyunk, és mivel benned megbízott, olyasvalakit akart maga mellett tudni, akiben te bízol.

A fenébe is. Nem örülök ennek.
Az a nő egy paranoiás hatalomőrült, nem szívesen tudnám mellette az egyetlen barátnőmet. Féltem tőle.

Mindenesetre, ha most ezt kifejteném Baharnak, még a végén féltékenységgel vádolna meg, holott szó sincs ilyesmiről. Jaj, ezek a játszmák...
Mosolyt erőszakoltam az arcomra.
- Örülök. Bár egy kicsit azért aggódok – tettem hozzá, hogy mégse hazudjak akkorát. – Hürrem asszony elég lobbanékony tud lenni, úgy készülj lélekben.
Bahar eltöprengett.
- Majd kitapasztalom, hogyan kezeljem a kitöréseit. A türelmemről vagyok híres – kacsintott rám.
- Hát, az Úr legyen veled – nevettem el magam. A szőkeség viszont hirtelen nagyon elkomorult. Az én kacagásom is abbamaradt. – Mi a baj?
- Semmi, csak... – Mélyen a szemembe nézett. – Ne emlegesd előttem az istenedet.
A... mimet?
- Tessék? – hökkentem meg. – De hát Bahar, te is...
A szavak megtorpantak a számban, és visszavonulót fújtak. Döbbenettől elkerekedett szemekkel meredtem a kis szőkére.
- Mióta? – kérdeztem.
- Egy ideje – pillantott a kőpadlóra. – Nézd, ne keríts ennek nagy feneket. Különben is, félig török vagyok, a nevem is az.
- Én is félig török vagyok – jegyeztem meg, talán kissé idegesen. – Vér szerint. Mégsem tértem át a muzulmán hitre.
- Igen, de én nem szeretnék több szabályt megszegni – felelte. Miért lenne ez szabályszegés? Nem kötelező megtérni. – Az élet ide sodort, a szultán háremébe. Ebből a helyzetből kell kihoznom a legtöbbet – vonta meg a vállát. – Ezért eldöntöttem, az a célom, hogy bejussak a kedvencek közé. Az ágyasokhoz, ahogy te is. És ebben csak Allah segíthet. Ő pedig csak akkor fog, ha hiszek benne.
Ó, egek.
- Bahar... – ejtettem ki szomorúan a nevét. Nem tudom, mit mondhatnék erre. Megértem, hogy alkalmazkodni akar, ez logikus is, de olyan könnyedséggel beszélt az áttérésről. Ez nekem fáj... Elszomorít.
- Így döntöttem, Helena. Kérlek, tartsd ezt tiszteletben – kérte komolyan. Olyan rosszul esik ez. Pedig nem kellene. Az ő dolga... De hát akkor is.
- Rendben van – bólintottam, majd igyekeztem témát terelni. – Mikor költözöl? Segítsek rendezkedni?
- Éppen most készültem – mosolyodott el. – Örülnék a segítségnek. Közben pedig mesélhetnél a szultánnal töltött éjszakáidról...
Nos, itt ismételten csak lefagytam. Már harmadjára, mióta itt vagyok vele.
- Már beszéltünk erről – sóhajtottam fáradtan. – Nem történt semmi. Csak párszor jártam nála, de valami mindig közbejött. Szerencsére – tettem hozzá. – Azóta sincs változás. Kedvenc pedig az edirnei palotában történtek miatt lettem, de ezt is tudod.
- Igen, de mióta kedvenc vagy, lehettél vele... – mosolygott rám, miközben elindultunk a hárem közös termébe.
- Ha így lett volna, már tudnál róla.
- Ne haragudj, csak tudni szeretném, mit szeret... Ha odakerülnék...Mindent tudni akarok.

Nem tetszik ez nekem. Aggódva pillantottam barátnőmre. Nem ismeri ő még a helyi nők kegyetlenségeit. Szerencsére, egy valami megnyugtat.
- Hürrem asszony mellett odakerülni? Magasra tetted a mércét – kuncogtam fel. De hoppá, még a végén azt hiszi, hogy lebecsülöm. Holott nem, pusztán tudom, milyen az asszonyság. - Aztán rá ne jöjjön, hogy ilyen ambícióid vannak, te lány. Fejedet is veszi.
- Ugyan már... – rázta meg a fejét barátnőm, szőke tincsei jobbra-balra szálltak. – Ne vegyél ennyire komolyan. Nem akarok én odakerülni, csak fel akarok készülni, hogyha úgy adódna. Nem akarom elrontani...
- Hát, erről nem tudok mit mondani - vontam meg a vállam. - De szerintem még senkit nem büntetett azért, mert... nem volt a kedvére - nyögtem ki. - Egyszerűen nem hívta többet. Egyébként meg ez nem olyasmi, amit elronthatsz... Nincs ennél természetesebb dolog - kezdtem ecsetelni, ahogy elmémben visszaröppentem Ibrahim óvó karjai közé. Bahar meglepetten pillantott felém, így gyorsan észhez tértem. - Én így hiszem.
- Értem. Tehát hiszed...
- Tessék? - fordultam felé, de ő csak megrázta a fejét. Hát jó.
Megérkeztünk a helyéhez, ahonnan hamar összekapdostuk a holmiját, majd felvittük Hürrem asszony lakrészébe.
- Akkor azt hiszem, többet fogunk találkozni – mosolygott rám szélesen, amit persze viszonoztam, majd elkezdtük a berendezkedést. - Mondd csak, a szultán le szokott jönni?
Istenem, a szultán így, a szultán úgy. Akkor most érdekli őt, vagy sem? Nem tudok rajta kiigazodni.
- Amióta az asszonyság várandós, gyakran lejön hozzá, hogy ne csak mindig őt hívassa - válaszoltam. - Esetleg ilyen éjszakákon szívesen várlak az új lakrészembe. Úgyis egyedül vagyok ott, jól jönne a társaságod - mosolyogtam rá.
- Köszönöm, kedves tőled – viszonozta a mimikámat egy bólintás kíséretében.

Remélem, hogy minden rendben lesz vele. Félek, hogy elrontják ezt az ártatlan lányt. Ha ez megtörténik, végképp nagyon elkeseredek.

~*~

Az ebéd végeztével kedvem támadt sétálni a kertben, de hát nekem már ezt sem lehet. Nagyon beszürkült számomra a világ.
Épp lakrészembe indultam volna, amikor a lépcsőnél a felügyelőnővel futottam össze.
- Nigar asszony – mosolyogtam rá. – Hogy vagy ma?
- Jól, drága Helenám. És te? – üdvözölt ő is.
- Nem panaszkodom – sóhajtottam. - Viszont éppen az jutott eszembe, hogy ebben a szép időben sétálnék egy kicsit. Nem csatlakoznál hozzám? Így legalább Szümbül aga sem pattogna - forgattam a szemem. - Vagy más dolgod van?
- Sétálok szívesen – egyezett bele. - De minden rendben?
- Tulajdonképpen igen - válaszoltam, miközben megindultunk a kapu felé. - Bár kissé meglepő híreket kaptam a délelőtt folyamán.
- Baharról van szó?
Összevontam a szemöldököm.
- Szóval tudtad.
- Én segítettem neki – felelte nemes egyszerűséggel.

Kiértünk a kertbe, és mélyen magamba szívtam a fűszeres nyári levegőt, a virágok tömény illatát. Egy kicsit megnyugtatta a feldúlt lelkemet.
- Téged nem lepett meg?
- Persze, hogy meglepett, de ésszerű döntés volt. Neked is ezt kéne tenned... – jegyezte meg a nő. Nyomban fel is háborodtam.
- Már meg ne sértődj, de nekem ez nem érdekem.
- Asszonyom, már ez a lakhelyed. Itt csak egy isten hallgatja meg imáid, mégpedig Allah.
 Nekem úgy tűnik, egyelőre még a sajátom is elég fogékony az imáimra, hiszen eddig megúsztam a szultánt.
- Én nem árulom el ilyen könnyen a hitemet - feleltem hirtelen indulatosan, amin még magam is meglepődtem. A szám elé is kaptam a kezemet rögtön. Ezt most tényleg kimondtam?
Jó ég, én neheztelek Baharra a megtérése miatt. Eddig csak fájt, de most már dühít is.
- Ne haragudj, Nigar asszony. Nem szeretném rajtad levezetni a feszültséget, te mindig olyan jó vagy hozzám. Most is kijöttél velem sétálni, nem rontom ezt el - mosolyogtam rá. Viszonozta. Mondani is akart valamit, de egy aga hangja harsant fel mögöttünk.
- A fényességes Szulejmán szultán érkezik!
Nyomban a kis kerti út szélébe húzódtunk, hogy helyet adjunk az elöljáróknak, majd meghajoltunk.
- Asszonyaim, hát ti idelent? – torpant meg mellettünk a padisah. Díszes, világoskék mintákkal teleszőtt kaftánt viselt, ami nagyon jól illett a szeme színéhez.
- Sétálni indultunk, szultánom. Olyan szép az idő - felelte Nigar asszony.
- Sétáljatok csak nyugodtan. Apropó, Nigar. Helena most már kedvenc, és örülnék neki, ha nem lenne tovább szolga nélkül. Azt szeretném, ha te lennél az! - mondta a szultán, majd tett pár lépést előre, és leült a kertbe kihelyezett kanapéra.
Én döbbenten kaptam fel a fejem, és pillantottam át a felügyelőnőre. Ó, egek, úgy örülnék neki, hogyha gyakrabban tudhatnám őt magam mellett! Annyira kedves és lelkiismeretes, mindig jó hozzám, törődik velem. Bahart leszámítva az egyetlen bizalmasom itt.
De várjunk... Nem lenne ez számára megalázó feladat? Hiszen ő foglalkozik a többi lánnyal is.
- H-hogyne, nagyuram - hajolt meg Nigar.
- Ne aggódj asszony, Szümbül remek munkát fog végezni a lányok felügyelésében – nyugtatgatta őt a szultán, amikor megértette a nő zavarát.
A felügyelőnő bólintott. Idejét láttam, hogy én is megszólaljak.
- Köszönöm a törődésed, nagyuram – hajoltam meg. – Megnyugtató lesz Nigar asszonyt magam mellett tudnom.
Az uralkodó rám pillantott, és elmosolyodott.
- Ahogy az én lelkem is nyugodtabb lesz, ha tudom, hogy nem vagy egyedül a lakrészeden – bólintott felém.

- Nagyuram, engedelmével indulnunk kéne - szólalt meg az ekkor kiérkező Ibrahim. Hangjára félrevert a szívem, kipirult az arcom és megremegett a bokám. Nyomban meghajoltunk előtte, ő pedig a padisah előtt, majd felénk is biccentett.
- Adj még pár percet, Ibrahim. Mahidevrant várom, hogy kihozza kicsit Mustafát – válaszolt az uralkodó.
Alig hogy ezt kimondta, hirtelen boldog gyerekhang hangzott fel mögülünk.
- Apa! Ibrahim! – szaladt előre a kis Mustafa, anyjával és kíséretével mögötte.
- Fiam, végre! – ölelte magához a szultán a kis lurkót, aki miután kapott egy cuppanós puszit az arcára, Ibrahimhoz is odaszaladt, aki boldogan kapta őt fel.
- Hercegem - mosolygott rá, majd visszaadta a kis csomagot az apja kezébe.
Arcomra széles és boldog mosolyt csalt ez a jelenet. Meghat a törődése a kis trónörökös iránt.
- Anya megengedte, hogy kijöjjek hozzád játszani egy kicsit. Játszol velem, apa? - kérdezte Mustafa csillogó szemecskékkel. Rögtön kenhetővé olvasztotta a szultánt.
- Hát persze, hogy játszok - dobta a vállára a kis herceget az uralkodó, majd elvonult vele Mahidevran szultána irányába, de még hátrapillantott a pasára. - Öt percet kérek, Ibrahim.
- Tízet is kérhet, nagyuram – bólintott a nagyvezír mosolyogva.
- Lesz még ebből több is - jegyeztem meg kuncogva, ahogy elnéztem a kis herceg elevenségét. Ibrahimra pillantottam, majd óvatosan mellé léptem, hogy „jobban lássam a játékot”.
- Áldott napot, pasám – köszöntöttem őt hivatalosan, hiszen Nigar asszony még velünk volt. Persze ez nem akadályozott meg engem a mosolygásban.
- Neked is, asszonyom – biccentett felém, s még egy halvány oldalmosolyt is megeresztett.
- Hogy szolgál az egészsége? Minden rendben? – tartottam fenn a hivatalos társalgást, miközben azon kezdtem gondolkodni, milyen ürüggyel küldhetném el Nigart egy pár percre.
- Köszönöm, jól vagyok. – Vissza már nem kérdezett, hiszen miért érdekelné őt egy háremhölgy hogyléte? Legalábbis a kívülállóknak ezt a látszatot kellett fenntartania. Én azonban tudtam, hogy igenis érdeklem.
- Asszonyom, nem lenne kedved most már visszamenni? – jött közelebb Nigar. Hogyisne, egy hete nem voltam a kedvesem közelében, és még alig néhány szót sikerült váltanom vele... – Nagyon meleg van, nehogy rosszul legyél a napon.
- Köszönöm aggódásod, de jól esik a friss levegő. Majd árnyékos helyre húzódom.
Nigar rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Legalább egy pohár serbetet hadd hozzak ki neked, asszonyom.
Felcsillant a szemem. Igen! Szeretlek, Nigar asszony!
- Az jól esne, köszönöm – fogadtam el az ajánlatát mosolyogva. Ibrahimtól is megkérdezte, hogy hozhat-e neki frissítőt, de a pasa elutasította. Alig várta, hogy a felügyelőnő magunkra hagyjon minket.

Amikor ez végre megtörtént, észrevétlenül karon ragadott, majd arrébb húzott sok fa és bokor takarásába, ahol senki nem láthatott minket. Már a gondolattól, hogy kettesben vagyunk, alig kaptam levegőt, hát még amikor végre ajkaimon érezhettem forró csókját!
Tüzesen viszonoztam, majd mikor elváltunk, kezeim arcára simultak.
- Ez az egy hét örökkévalóságnak tűnt... – panaszkodtam.
- Egy hét volt? Le mertem volna fogadni, hogy több hónap...
Egy sóhajjal koccintottam homlokom az övének, miközben ő a kézfejemet simogatta.

- Olyan nehéz ez így. Nem tudom, meddig folytathatjuk... – ráztam a fejem elkeseredetten. Úgy szeretnék vele lenni minden nap minden percében... De ez lehetetlen.
- A szultán azt mondta, hogy keres nekem egy lányt, akire már nem tart igényt... Nem akarsz vele hálni, hogy megkaphassalak? – nevetett fel, miközben megsimította arcomat.
Erre én is elnevettem magam, de inkább szomorúan.
- Mert talán utána is kellenék neked?
- Nekem akkor is kellenél, ha egy bordélyban dolgoznál... – nyugtatott meg. – Inkább az a kérdés, hogy a szultán elengedne-e utána.
Olyan kellemetlen ilyenekről beszélgetnünk... Én nem akarok senki mással lenni, csak vele.
Tényleg ez volna az ára, hogy együtt lehessünk? Engedjek a szultánnak? Tegyek meg valami olyat, amit testem-lelkem nem kíván, sodorjam magam az ambíciózus háremhölgyek célkeresztjébe? Nos, én megtenném, hogyha tényleg, garantáltan Ibrahimmal lehetnék utána. De senki nem tehet nekem ilyen ígéretet.
- Nem tudom, mit tegyek - ráztam a fejem. - Én csak veled szeretnék lenni. Én csak a tiéd akarok lenni - csókoltam meg őt hevesen.
- Szeretném, ha csak az enyém lennél – súgta a számra. - Beszélek a szultánnal.
Hirtelen Nigar hangjára lettünk figyelmesek a távolból. Engem szólongatott.
- Kitalálok valamit - ígérte meg Ibrahim.
- De ne sodord magad veszélybe! - kötöttem a lelkére, majd még gyorsan nyomtam a szájára egy csókot, mielőtt különböző irányba indultunk el.

Ibrahim szemszöge:

Csókjaink és beszélgetésünk után végre felvidultam. Egész nap alig bírtam koncentrálni a feladataimra.
Este az a kegy ért, hogy édes kettesben vacsorázhattam a szultánnal. Milyen romantikus...
- És ha megkérdezhetem, miért döntött úgy nagyuram, hogy Helena szolgálót kap? Tán csak nem megkedvelte a lányt? - érdeklődtem óvatosan.
A szultán elmosolyodott.
- De igen, megkedveltem, így amikor ránézek, mindig az az érzésem támad, hogy egyedül érzi itt magát. Viszont Nigarral sokszor látom együtt, gondoltam a szolgálatába helyezem.
- Kedves Öntől. Rendes lány, és megérdemli, én úgy vélem – válaszoltam. Ezzel még nem megyek messzire...
- Lesz rá alkalma, hogy mindezt meghálálja nekem - szélesedett ki a vigyora, miközben bekapott egy falatot. - Vannak terveim. Sajnálatos módon, eddig mindig közbejött valami, de ez nem csökkenti az érdeklődésemet, sőt.
A gyomrom görcsbe rándult. Így hogy legyek vele őszinte? Sehogy. Nem lehetek... Marad a bujkálás...
- Érthető, hogy nő az érdeklődése, s ezáltal gondolom nagy igényt tart rá...
Ibrahim, hogy nem bírod befogni?!
- Ahogy mondod - sóhajtotta. - Van benne valami, ami megfogott.
Ezt komolyan nekem mondja? Mintha én nem tudnám…
- Értem, uram - hajtottam le a fejem, és próbáltam tovább enni, bár a gyomrom háborgott. Oda az étvágyam…
- Egyébként Mustafa érdeklődött, hogy legközelebb játszhat-e veled is - váltott témát hirtelen az uralkodó.
Allahnak hála, ez kellően kínos volt eddig is.
- Természetesen, ha Önöket nem zavarja. A hercegért bármit – lelkesültem fel.
- Remélem, te is hamarosan megtapasztalod az apaságot, barátom - mosolygott a szultán.
Hirtelen kopogás hallatszott, majd egy aga lépett be.
- Nagyuram, Hürrem asszony kér bebocsáttatást.
Hát ez nem igaz. Most már biztos, hogy végképp oda az étvágyam… Örökre.
- Jöjjön csak - felelte a szultán.
Hát ez remek.
Az aga bólintott, majd kiment, és pár másodperc múlva befáradt az a vörös hajú boszorkány. A tekintetéből ítélve, nem számított rá hogy itt vagyok, és nem is tetszett neki ez a tény.
- Szultánom, pasám - hajolt meg. - Jó étvágyat.
- Köszönöm - bólintottam.
- Hürremem, mi járatban erre? - kérdezte a padisah.
- Szerettem volna veled vacsorázni, nagyuram, de úgy látom Ibrahim pasa beelőzött.

Nos igen, engem érdemesebbnek tart rá, hogy velem töltse el ezt az időt. Törődj bele.
- Menj hát, vacsorázz meg a lányokkal. Hamarosan befejezem, és csatlakozok hozzád – felelte neki nyájasan az uralkodó.
A nő arckifejezéséből ítélve nem ezt a választ várta. Persze azért mosolyogva meghajolt, majd megajándékozott egy gyilkos pillantással. Bűbájosan rámosolyogtam, és vártam, hogy végre távozzon. Mikor ez megtörtént, az uralkodóra pillantottam.
- Az estével kapcsolatban uram. Nem akart engem megkérni valamire? - kérdeztem rá kíváncsian. Munka mentes lesz az éjszakám, vagy sem?
- Kérlek, írj egy levelet a velencei dózsénak arról, amit ma beszéltünk. Holnap érkezik a követe, majd átadjuk neki.
- Természetesen – álltam fel az asztaltól. – Ó, és még valami. Egy ideje nem kéretett senkit, ne szóljak esetleg Nigarnak, hogy készítsen fel egy lányt?
- Elkényeztetsz, Ibrahim. Vacsora után Hürremhez megyek – csendesített le egy halvány mosollyal.
- Ugyan uram, én csak boldoggá akarom tenni. De ha nem, hát nem – vontam vállat.
- Nem mondtam, hogy ne. Lepj majd meg.
- Természetesen. Hányra jöjjön? - mosolyogtam.
Hürrem asszony, most így jársz… Más jön a szultán ágyába…
- Tíz körül.
- Rendben. Megírom a levelet, és intézkedek a lány felől – foglaltam össze. - Köszönöm a vacsorát, további jó étvágyat.
- Köszönöm társaságod és munkádat. Jó éjt, Ibrahim pasa.
- Kellemes éjszakát, szultánom - hajoltam meg, majd elindultam a hárem felé. - Agák, engedjetek be. Ágyast választok a szultánnak ma éjszakára.
Beengedtek, bár csak az ivókútig, ahol még több aga ácsorgott, az egyikkel pedig Szümbülért küldettem. Hamarosan le is fáradt az eunuch.
- Pasám, hallom, hogy a szultánnak jöttél ágyast választani - mosolygott.
- Igen. Bekísérnél? Nem nagyon bíznak bennem... – pillantottam az őrökre.
- Ez a dolguk - legyintett, majd elkísért az alsó szinte, ahol aztán csatasorba állította a lányokat.
- Hölgyeim, nagy nap ez a mai valamelyikőtöknek. Szulejmán szultán ágyast hívat. Lépjen hát előre az, aki szívesen menne szórakoztatni! – rendezkedett Szümbül.

Valamennyi nő elő is lépett, bár néhány kis félénkebb a helyén maradt. Rendben, most kivételesen nem ártana egy olyan ágyas, akiben nem forr hatalomvágy. A múltkorában is jól mellényúltam annál a vörös átoknál.
- Jelentkezők azok vannak - kommentált Szümbül.
Nem mintha ez a lányok kívánsága szerint történne… De nem szeretnék kitolni azokkal, akik ki szeretnének maradni a hárem intrikáiból. Akarva-akaratlanul is Helena junta eszembe...
Így hát körülnéztem azok között, akik előre léptek.
- Te - húztam előre egy barnát. - Téged választalak.
A lány csak némán meghajolt, a többiek pedig sugdolózni kezdtek.
- Elhallgatni, féltékeny népség! - fenyítette őket Szümbül. - Te pedig indíts a fürdőbe, gyorsan-gyorsan!
A kis barna rögtön el is suhant, Szümbül pedig még mindig a többieket nevelte, így felpillantottam a kedvencek emeletére, ahol ott állt Helena a kis erkélyen.
- Szia szépség - tátogtam.

Ő rám mosolygott, de ahogy az eunuch elhallgatott, elkapta rólam a tekintetét. Én is megfordultam.
- Rendben hát, itt végeztem. A szultán tíz órára kéri a lányt.
Az aga bólintott, én pedig visszamentem a lakosztályomba, és megírtam a levelet a velencei követnek. Később, miután a szultánhoz bevezették a kiválasztott lányt, jártam még pár kört a folyosón, de mivel szerencsére sehol nem láttam Hürremet, elindultam a kertbe, hogy az átjárón keresztül ismét eljuthassak Helenához.