8. fejezet ~ Fordulópont

Sziasztok!
A türelmetekért cserébe egy igazán hosszú fejezetet írtunk nektek. Mivel sok a szöveg, előfordulhat, hogy találtok benne elírást, mivel a vége eléggé kapkodva lett összehozva. Mindenesetre a következőt már igyekszünk hamar elkezdeni, hogy ne az utolsó pillanatra hozzuk (megint).
Jó olvasást kívánunk! :)


Ibrahim szemszöge:


Napról-napra csak szenvedek. Érzelmileg. Jól érezném magam, hiszen az álmom teljesült: pasa lettem. Nagyvezír. Egyszerű halászfiúból egy egész világ második urává váltam, és hiába jó barátom a szultán, ha nem lennék jó katona, ha nem lennék jó ember, nem nevezett volna ki.
Mindent egybevetve, boldognak kéne lennem, de a szívem nem engedi. Nem engedi, hiszen szerelmes. Azonban ez egy tiltott, lehetetlen szerelem. Egy olyan szerelem, ami soha az életben nem valósulhat meg. Testünk, sőt még ajkunk sem válhat eggyé halál nélkül. Selyemzsinór lenne érte a jutalom. Kedvesemmel pedig... Allah tudja, mi történne.

~*~

Két hónap. Ennyi telt el azóta, hogy az édes kis Helena megmentette az életem. Végtelenül hálás vagyok neki, ám tette csupán olaj volt szerelmem lángoló tüzére.
Már magasan járt a nap az égen, dél is elmúlt. Éppen a piacra készülődtem, amikor az említett szépségbe botlottam a palota folyosóján. Amikor észrevett a lány, elsápadt, majd karjait maga elé tartva meghajolt előttem.
- Mi járatban erre? – kérdeztem tőle közömbösen, bár szívverésem felgyorsult a látványára.
Mióta ráébredtem, hogy bizonyosan nem lehet köztünk semmi - de ha lehetne, akkor sem teljesedhetne be szerelmem, hiszen ő semmit nem érez irántam -, nagyon nehéz szívvel ugyan, de ridegen kezdtem viselkedni vele. Oly’ komolyan elhatároztam ezt, hogy néha még a beképzeltséget is megjátszom előtte. Ilyennek hisz, hát ilyet kap. Nem fogok én neki csalódást okozni!
- A szultán hívatja Önt, Ibrahim pasa – egyenesedett fel, továbbra is leszegett fejjel.
- Köszönöm – bólintottam, majd nagy ívben kikerülve őt, elindultam az uralkodóhoz.
Sajnálatos módon a legelső saroknál már egy kellemetlen személybe botlottam.
- Ibrahim pasa, mily’ csodás meglepetés – köszöntött Hürrem asszony.
- Elég ebből a negédes hangnemből, asszony. Senki sem hall – viszonoztam az „üdvözlést” unott hangnemben. – Csak nem a szultánhoz indultál?
- De igen – mosolyodott el szélesen. – Talán van valami ellenvetésed?
- Igen, de még milyen – bólintottam. - Én járulok most elé. Engem hivatott, míg téged nem. S ha jól emlékszem, már elmagyaráztam neked párszor, hogy hívás nélkül nem mehetsz oda, amikor csak kedved tartja – tettem felé egy lépést, majd gonosz vigyor telepedett a számra, amit már sehogyan sem tudtam visszafojtani. – Kellemes utat visszafelé.
Azzal magára hagytam, hadd fortyogjon. Lépteim a szultán lakrésze felé vezettek, ahol az agák kérdés nélkül engedtek be.

– Nagyuram. Hívattál – hajoltam meg, amint beléptem. Az uralkodó éppen az íróasztalánál ült, s valamiféle ékszerrel foglalatoskodott.
- Igen, Ibrahim – bólintott, majd felpillantott rám. – A spanyol hercegnő ismét udvaromban tartózkodik. S noha már pasa vagy, továbbra is csak benned bízok meg annyira, hogy gondjaidra bízzam. Amíg itt van, segítségre van szüksége, hogy kiismerje magát. Már szóltam Szümbülnek, hogy kerítsen egy spanyolul beszélő lányt, de ez még eltarthat egy darabig.
Ez nem lesz így jó. Rengeteg a teendőm, ha még Felicitát is a nyakamba akasztja, megszakadok.
- Ez remek, nagyuram, de van egy kis probléma – fontam keresztbe magam előtt a karjaimat. - Holnap Edirnébe kell mennem, jó néhány ügy vár ott rendezésre. – Ám alig mondtam ezt ki, hirtelen ötletem támadt. - De engedelmével, az jutott az eszembe, hogy a hercegnőt is magammal vihetném. A palotában bőven találunk megbízható szolgát, és innen is magunkkal vihetnénk egy lányt, hogy a hercegnő az úton se szenvedjen semmiben hiányt. Ma indulnánk, elszállásolnánk őt az edirnei palotában, s pár nap múltán már vissza is térnénk – tanácsoltam finoman.
A szultán összevonta sűrű szemöldökét.
- Remélem, tudod, hogyha másról lenne szó, már az ötletért is feje hullana... – mondta szigorúan. - De mint mondtam, benned megbízok, Pargali. Ami a szolgát illeti, mindjárt kettőt is kapsz. Két rodoszi szépséget.
Jaj, ne. Allahra!
- Elküldöm veled a drága Helenát az útra. Életed köszönheted neki, így gondolom, nem fogod bánni társaságát. – Még hogy nem fogom... - És hogy ő se érezze magát kellemetlenül, Bahar barátnője is veletek tart.
- Engedelmével, uram… - apelláltam.
- Semmi de, Ibrahim. Helena megmentette az életed, és Hürremnek is megbízható szolgája. Mióta ő és Bahar a palotába kerültek, mindketten rengeteget fejlődtek, így csalódni nem fogtok bennük, ezt én állítom.
- Igen, ám ők… - próbáltam tiltakozni. Csak Helenát ne… Fényességes, miért büntetsz?
- Pargali! – szólt rám a szultán. Rögtön egyenesbe vágtam magam.
- Elnézést, uram. Köszönöm. Engedelmével akkor távoznék, hogy intézkedhessek az úttal kapcsolatban.
- Ezt már szeretem – mosolyodott el a nagyúr. – Aztán vigyázz a hercegnőre. Fontos, hogy csupa jókat mondjon vendégeskedéséről odahaza.
- Igenis, nagyuram – hajoltam meg ismét.
- Menj hát, nem tartalak fel.
Rámosolyogtam, majd udvariasan kihátráltam a lakrészből. Mosolyom a folyosón mint egy maszk, úgy pattogzott le rólam.

A pokolba! Miért pont Helena? Miért ver engem a sors?
- Ibrahim! – csapódott nekem hirtelen egy test, mely aztán átölelt hátulról. Meglepetésemben a levegő is belém rekedt.
- Felicita? – fordultam hátra még mindig ledöbbenve, mire a hercegnő felpipiskedett, s egy csókkal hintette a számat. – Nagy szerencséd van, hogy ezt nem látta senki, ugye tudod?
- Igen – felelte törökül.
- Olyan édes az akcentusod, te lány – mosolyogtam rá, majd megsimogattam az arcát. Rögtön ezután el is engedtem, s hátrébb léptem tőle, hiszen komornája már jött is utána.

~*~

Másnap reggel még a nap sem kelt fel, de mi már úton voltunk Edirnébe. Mikor a két szolgalány elaludt, a hercegnő a combomat kezdte simogatni a hintóban.
- Na de hercegnő... – suttogtam halkan, tettetett megrovással a hangomban, miközben rápillantottam.
- Talán nem vagyok a kedvedre? – kérdezte pimaszul.
- Ó, dehogyisnem. Nagyon is – leheltem szájára egy apró csókot. – Mondd csak... elháltad már a nászt? – mélyült el a hangom.
- El, sajnos. Szörnyű volt. De az első és utolsó is egyben. Ám, javított a helyzeten, hogy végig rád gondoltam közben. Pasám... – ízlelgette a pasa szót.
- Olyan édes vagy, hercegnőm – simítottam meg az arcát, majd lágyan megcsókoltam.
Beismerem, egy féreg vagyok. De hát mégis mit mondhatnék erre? Azért vagyok vele ilyen bűbájos, mert hasonlít Helenára, és amúgy is kell valaki, aki kicsit csillapítja a vágyakat, melyeket a rodoszi szépség kelt bennem.
- Miért kérdezted, pasám? – incselkedett tovább a spanyol hölgy.
- Azért mert… - Haboztam. Mondjam ki? Végül is, nem egy szende tündérke a nő, nem fog megijedni. – Így, senkinek sem tűnne fel egy együtt hálás…
- Egy? – pillantott rám meglepetten. – Ki sem akarok bújni mellőled egész éjszaka, uram. Sőt, míg itt vagyok a héten… Éjjel, nappal, reggel, este s délben. Napközben és délután. Csakis veled szeretném időmet tölteni...
Tud a lány. Tudja, hogy mit érzek én Helena iránt.
Győzedelmes vigyorba torzult arcom, úgy loptam tőle még egy csókot.

~*~

Az út, mi nem volt hosszú, ilyen szavak után eléggé lassan telt, főleg, hogy gondolataim csak egy dolog felé kanyarodtak vissza mindig.
Miután megérkeztünk a palotába, elszállásoltam a hercegnőt az egyik üresen álló, fényűző lakrészbe, majd magára hagytam. Elő kellett készíteni a holnapi ügyeket, hívatni a megfelelő embereket.
Már jócskán késő lett, mire mindennel végeztem.
Úgy gondoltam, ránézek még Felicitára lefekvés előtt, ellenőrizni hogy nem szenved-e semmiben hiányt. Legalábbis ezt az ürügyet találtam ki.
Lakrésze felé menet Helenával futottam össze.
- Pasám – hajolt meg előttem. – Hamarabb számítottam visszatérésedre.
- Köszönöm, hogy megvártál. A hercegnő evett már? – kérdeztem tőle ridegen. Allahra, miért pont őt kellett a szultánnak elküldenie? Azok után, aminek a múltkor a tanúja volt...
- Nem evett, önre várt – felelte monotonon, bár a hangjában gúny és valamiféle sértettség érződött.
- Vacsoránkat tálaltad?
- Bahar elintézte, pasám – bólintott.
- Rendben. Úgy nyugovóra térhettek – küldtem őt el, mire meghajolt és elvonult. A lakrész előtt szemrebbenés nélkül közöltem látogatásom „célját” az agákkal, majd elküldtem őket is. Az engedélyem nélkül ide úgysem jön be senki, a palotát pedig tucatnyi őr vigyázza.
Amikor beléptem a lakosztályba, a pompás vacsora mellett egy kissé hiányos öltözetű hercegnő fogadott.
– Mily’ szépség. Hát kiérdemeltem én ezt? – közelítettem meg mosolyogva, az ajtót bezárva magam mögött.
- Ki mondta, hogy ez a te érdemed? Ez kérlek szépen az én jutalmam, amiért túléltem a nászéjszakámat azzal a szörnyű férjemmel – pillantott rám kacéran. Leültem mellé, majd magamhoz húztam őt, s finoman megcsókoltam.
- Remélem, engem élvezni fogsz – simogattam meg arcát, majd kezem a vállára vándorolt, ahonnan egy mozdulattal seperte le a vörös selyemköntöst.
- Biztos vagyok benne. Csak rajtad múlik, pasám - nyitotta szét Felicita is a kaftánomat.
Újabb mohó csókot loptam tőle, majd azzal a kínzó gondolattal adtam át magam a bűnös gyönyörnek, hogy ezt mind csakis egyetlen nővel szeretném megtenni. Azzal, aki alig pár méterre innen, a szolgálók lakrészében hajtja álomra a fejét.

~*~

Már jócskán aludtunk, amikor egy észvesztően hangos női sikoly riasztott fel álmomból. Rögtön készenlétben ugrottam ki az ágyból, és egy köntöst magamra kapva már nyúltam is a párnám alá rejtett tőrért.
- Mi történik? – riadt meg Felicita.
- Maradj itt – intettem őt le, majd hangtalanul kilopództam a szobából.
Két lépést alig tettem, amikor egy halálra rémült Bahar rohant előre a folyosóról.
- Pasám! – kapaszkodott sírva a karomba. – Ránk támadtak. Az őrök kint... végeztek valamennyivel, s bejutottak!
Miről beszél?!
- Bahar, nyugodj meg. Menj a hercegnőhöz, és vigyázz rá. Helena hol van? És a támadók?
Erre a kérdés-áradatomra hüppögni kezdett.
- Beszélj már! – dörrentem rá.
- Az egyikkel... Helena végzett... – A fülem majd’ kettéállt. – Olyan gyorsan történt minden, nem is tudom, honnan volt neki tőre... Engem kiküldött, hogy riasszalak téged...
- Hol van a többi? - Kezdtem begurulni. A düh forró lávaként ömlött rajtam végig.
- Még odabent. Pasám, kérlek, segíts neki!
- Menj a hercegnőhöz. Eredj! - parancsoltam rá, majd a szolgálók lakrésze felé kezdtem rohanni. Ahogy beléptem, az a látvány tárult a szemem elé, hogy az egyik támadó kést szegez szívem asszonyának a nyakához, míg a másik pedig a bontogatta.
- Eresszetek el, engedjetek!
- Csend legyen, szajha!
Ahogy berontottam, az utóbbit egy határozott mozdulattal s egy dühödt kiáltással szúrtam hátba. Vér fröccsent a kezemre s a ruhámra, a férfi pedig felüvöltött. A tőröm a tüdejét szúrhatta át, mivel nem sokkal azután, hogy kirántottam belőle, rángatózva zuhant a földre.

Gyilkos indulattal pillantottam a másikra.
- A te életed meghagyom, ha most eltűnsz - sziszegtem rá.
A támadó mérlegelte a lehetőségeket. Nyilván a hercegnő vagy én voltam a célpontjuk, az ő birtokában pedig csak egy szolga van, ráadásul egyedül maradt. Persze azt nem tudhatja, hogy nekem az a lány a kezei közt mindenkinél kedvesebb ebben a palotában.
Végül elemelte a nyakától a kést, és elrohant. Hagytam neki. A megmaradt őrök úgyis elkapják.
- Jól vagy, Helena? – léptem nyomban a rémült szépséghez, aki hullasápadtan, még mindig rémülten pillantott rám. – Nem esett bajod?
- Hála neked, nem. Köszönöm! – hálálkodott, hangja néhány helyen még elcsuklott a nagy ijedtségtől.
- Nyugtass meg, hogy nincs negyedik – sóhajtottam egy nagyot.
Ő csak a fejét rázta.
- Bahar jól van? És... a hercegnő?
- Bahar csupán megrémült. Hozzánk pedig nem ért el egyik sem, így jól vagyunk – fújtam ki magam. – Hogyha tényleg nincs semmi bajod, akkor fölmérem a kárt, amit az őrökben tettek.
A lány igencsak meglepődött erre, de végül is beleegyezően bólintott.
- Ezt pedig – mutattam az időközben kimúlt támadóra. – Mindjárt eltakaríttatom valakivel – vetettem hátra, majd sietve távoztam a szobából.
Ó, Allah! Legszívesebben odamennék és megölelném... Agyon csókolnám, de hát nem akar engem. Egy ilyen eset után meg biztos nem. Hiszen a szeme láttára öltem, ráadásul úgy tettem, mint akinek az ő élete mit sem jelent... Miért vagyok ilyen reménytelen?

~*~

A történtek után nem is nagyon bírtam aludni az este hátralevő részében. Aggódtam, hogy esetleg erősítés jön. Nem lenne nehéz dolguk, ha már így megritkították az őrséget. De végül nem jöttek, így úgy döntöttem, reggeli után térünk vissza a palotába. Kora reggel már elküldtem egy futárt, hogy értesítse a szultánt a történtekről, s hogy mielőbb megerősíthesse az őrséget.


A reggeli után előkészítettem a lovaskocsit. Felsegítettem Felicitát, a két szolgálólányt pedig előreengedtem, majd magam is felszálltam rá, s elindultunk.
- Rendesen reggeliztetek, ugye? - kérdeztem a két lányt.
Bahar bólintott, Helena viszont csak kifelé bámult a kocsi ablakán, láthatóan lélekben messze járt.
- Helena - szólítottam meg.
Mint aki álomból ébredt, úgy pillantott rám meghökkenve.
- I-igen?
- Jól vagy? Sápadtnak tűnsz! – jegyeztem meg aggódva.
- Jól vagyok, uram - bólintott, majd feszélyezetten pillantott a mellettem ülő hercegnőre, végül ismét ki az ablakon.
- Mi baja van? - kérdezte Felicita spanyolul.
- Ha én azt tudnám... - sóhajtottam.
Az út ezután csendben telt. Visszatérésünkkor Nigar és Daye asszony fogadott minket. Az utóbbi a hercegnőt, az előbbi a két lányt vitte el. Vagyis hát vitte volna, ugyanis Helena a fülébe suttogott valamit, mire Nigar ugyan bólintott, de a szemében rosszallás tükröződött. Végül karon ragadta Bahart, és Daye asszonynak is szólt, hogy induljanak. Kérdőn meredtem a lányra, amikor már csak ketten maradtunk.
- Igen...?
- Haragszol rám, pasám? - bukott ki belőle a feldúlt kérdés. - Vagy talán tettem valami rosszat ellened?
Az eszem megáll.
Értetlenül és döbbenten pillantottam rá.
- Nem. Miért haragudnék rád? Nem tettél semmi rosszat, sőt. Megmentetted az életünket, ezért hálás vagyok. Hogy jutott ez eszedbe?
Nem értem, mivégre gondol ilyeneket.
- Már megbocsáss... de úgy bánsz velem, mint a pokróccal - pillantott rám idegesen. - Tudom, nincs jogom panaszra, de ez eddig sem tartott vissza.
- Hogy másképp kéne bánnom egy szolgával? - húztam ki magam, s próbáltam az elmúlt hónapok szerepéhez tartani magam. Nehezen ment. - És mégis mi rosszat tettem ellened, Helena? – kérdeztem dühösen.
- Öröm látni, hogy a vezírség nem tette tönkre szerénységedet, pasám - ironizált. - És ami azt illeti, tegnap az én életemre törtek rá a kis hercegnőd miatt! Életemben először... embert öltem, fel tudod ezt fogni? - emelte meg a hangját. - Másrészről pedig... azt hittem, hogy többre tekinted azt egy szolgánál, aki megmentett. Legalább annyira, hogy... nem is tudom... megöleld, miután elhárult a veszély? - hajtotta le a fejét. - Szükségem lett volna az ölelésedre...
Szívem összefacsarta a bűntudat, de a gőg nem engedte meg, hogy megérezzem.
- Szultánunk bizonyosan megölel majd, ha elmondod nemes cselekedeted - Nehéz szavak, nehéz percekben. Nehéz volt nem megölelni, nem megcsókolni. S ma talán még nehezebb ezeket meg nem tenni, mint tegnap volt. - Mellesleg, tegnap a hercegnô nevében is köszönetet mondtam, s ez a tisztelet szívem mélyéről jôtt - léptem hozzá, s kezeimet álla alá fontam, így elértem, hogy a szemembe nézzen. - Nincs jogod panaszkodni. Te csak egy szolga vagy, ki, ha kell tegnap meghal - mondtam komolyan, mélyen tekintetébe égetve a pillantásomat.

Helena szemszöge:

Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan az sem érdekelné, ha a szultántól kapnám meg azt az ölelést, amit csak tőle akarok megkapni? Mi lett ezzel az emberrel? Mi történt vele két hónap alatt, amitől ilyen lekicsinylő és rideg lett velem szemben?
A lelkem mélyén tudtam a választ, csupán nem tetszett. „Már nem érdekled. Nem fog olyan szekér után futni, amire sosem ülhet fel.”
- Nincs jogod panaszkodni. Te csak egy szolga vagy, ki ha kell, tegnap meghal – nézett mélyen a szemembe. Elöntött a harag és az elkeseredés.
- Bár úgy történt volna – sziszegtem indulatosan. – Téged az sem érdekelt volna.
- Önsajnálattal nem mész semmire. És ne tégy úgy, mintha jelentenék neked valamit, a rangomat leszámítva. Szolga – szűrte a fogai közül.
És ez betett.
Úgy elöntötte az agyam a düh forró mérge, hogy a zárlatból már csak akkor tértem magamhoz, amikor a tenyerem egy pofon kíséretében találkozott a „méltóságos pasa” arcával.
- Ezt jelenti számomra a rangod. Mocsok... – ziháltam dühösen.
Ibrahim arckifejezései egyik pillanatról a másikra tűntek el az arcáról.
- Álnok kígyó – ragadta meg a két csuklóm. Megszorította őket, és a palota falának vágott, lendületből, el nem eresztve. Döbbenetem az egekbe szárnyallt. - Ezt még a vörös ringyónak sem engedtem meg, nemhogy neked, te kis senki! – kiabált rám. - Mit képzelsz te magadról? Mit ártottam neked? Vertelek tán? Nem, de megkaphatod - pofozott fel hirtelen, majd a faltól elrántva a földre lökött. - Most már van okod gyűlölni!

Hitetlenkedve meredtem rá, miközben fél arcomat a tenyerembe temettem. A fülem még zúgott az ütés erejétől, a bőröm zsizsegett, s fájdalom hullámzott végig rajtam. Bár a testi szenvedés vajmi kevés volt a lelki nyavalyához képest.

Bántott. Megmentettem az életét, és ő így bánik velem. Szolgaként, senkiként, és most már nem átall megütni sem.

Csak ültem ott a fűben, remegve, mert még ahhoz is túl szerencsétlen voltam, hogy felálljak.
- Nem vagyok normális – suttogtam magam elé, majd lassan felpillantottam arra az idegbetegre. – Hagynom kellett volna, hogy kínok között halj meg, te utolsó... – Ekkor tett felém egy lépést, ez pedig hihetetlen erőt adott ahhoz, felálljak és elhátráljak. Ó, igen. Ezt hívják félelemnek. – Ha tudnád, min mentem keresztül, amikor meglőttek azzal az átkozott nyíllal. Sírtam, mint egy idióta, megjártam a poklot, imádkoztam érted! Talán te nem emlékszel ezekre a lázad miatt, de konkrétan... szerelmet vallottam neked!
Erre a mondatomra az eddig dühös arcán végre döbbenet jelent meg.
- Tényleg ezt akartad elérni? Hogy gyűlöljelek? – nyeltem le a könnyeimet. – Akkor gratulálok, pasám. Sikerült.
- Persze, ez jellemző – nevetett fel gúnyosan. - Én hatódjak meg attól, hogy „elvileg” szerelmet vallottál nekem, de te semmibe veszed az enyémet? – lépett hirtelen elém, majd újból nekinyomott a falhoz. Rémülten pillantottam a szemeibe. - Mikor a folyosón testem-lelkem összes szerelmével csókoltalak, hogyha meghalok, hát boldogan tegyem. Boldogan veled. De te csak ott hagytál, mint akinek közömbös vagyok... - Leheletét ajkaimon éreztem.
- Mert nem akartalak bajba sodorni! - förmedtem rá. Hangom félelemtől és dühtől csengett, de a közelségétől összerándult a gyomrom. - Neked már az is baj, hogy óvni akartalak? Többé nem teszem, ne aggódj! - vágtam a képébe sértetten, majd zihálni kezdtem a nagy zaklatottságtól, le-fel emelkedő melleim izmainak nyomultak.
Válasz helyett viszont csak égető, vad csókot kaptak ajkaim.

Én is így gondoltam! – harsogott a fejemben egy győzedelmes hang.
Kezeim közrefogták arcát, majd lassan a nyaka köré tekeredtek, és könnyezve szorítottam őt magamhoz. A csókunkba robbant minden fortyogó érzelmem: a szerelmem, a félelmem és a dühöm is. Nem érdekelt semmi és senki. Meg is ölhettek volna abban a pillanatban, csak a karjaiban lehessek a halálom után is.
Ajkaim lágy sóhaj hagyta el, ahogy azok a kezek a derekamra simultak, majd csókunk elmélyülésével lejjebb is.
- Haragszol még? - zihálta, s fenekemet tenyerébe simította. Forróság öntött el tetőtől talpig.
- Igen. Nagyon... - súgtam az ajkaira, majd a kaftánjába markolva rántottan vissza magamhoz, s kezeim a mellkasán simítottak végig, míg az ő ujjai a hajamba túrtak.
- Érzed már azt, amit én anno? Hogyha kell, a csókunk lesz a végzetünk?
Bólintottam, ő pedig tenyerébe simította az arcomat, majd ajkával lágy csókot lehelt arra az oldalra, ahol megütött.
- Ne haragudj bántásomért. Sértett férfi büszkeségem felülkerekedett rajtam... Számomra te nem egy senki vagy, hanem a mindenem.
- Te is a számomra – vágtam rá rögtön. – Talán nem emlékszel, de ezt is elmondtam. Te vagy számomra a támasz, az egyetlen biztos pont az életemben. Nélküled... már nem is vagyok egyáltalán.
- Olyan édes vagy - simogatta és puszilgatta meg az arcomat a pofon helyén. - Úgy sajnálom, de ideges voltam – piszézete meg gyengéden az orromat.
Lehunyt szemmel élveztem a lágy érintéseit. A lelkem teljesen feltöltődött a gyengédségtől, már-már elmosta a nagy ijedelmemet.
Én is megsimogattam a férfi arcát, majd még egy puszit leheltem rá.
- Én is sajnálom, de feldühítettél - szabadkoztam. Ekkor az idillt hirtelen Nigar asszony hangja törte meg, ami úgy ért minket, mint derült égből villámcsapás.
- Helena! - szólongatott a távolból.
- Átkozott Nigar asszony! – sziszegte dühösen Ibrahim, majd elhátrált tőlem tisztes távolságba.
Lemondóan sóhajtottam. Úgy maradtam még volna itt vele... legalább egy kicsit...
- Ne haragudj - pillantottam rá szomorúan. - Nem váratom meg, így is meg fog ölni.
- Menj csak. Nekem is dolgom van - csókolt meg búcsúzólag, azzal el is tűnt.
Szomorkás mosollyal az arcomon botorkáltam oda az ideges felügyelőnő elé.
- Mit csináltál, te lány? Hol voltál? – fogadott aggódással kevert dühvel.
- Ne haragudj, Nigar asszony - hajoltam meg előtte. - Mindenképpen beszélnem kellett a pasával. Sajnálom, egy kicsit elhúzódott... - Szerencsére.
- Allahra, nagyon dühös voltál. Mondd, hogy nem bősszítetted fel, különben az én fejem is repül.
Hát, igen is felbőszítettem, de azt hiszem sikerült kiengesztelnem...
- Nincs semmi, ami miatt aggódnod kéne - mosolyogtam rá. - Minden rendben.
A nő gyanúsan vonta össze a szemöldökét.
- Szemeid csillognak. Titkolsz tán’ valamit?
- A világon semmit, Nigar asszony - mosolyogtam rá szélesen. - Egyszerűen csak sikerült mindent tisztáznunk. De most már ideje lenne visszamennünk, lehet hogy Hürremnek szüksége van rám.
- Menj hát dolgodra. Itt vagy még? – hajtott el.
Még szélesebb lett a mosolyom.
- Itt sem vagyok - hajoltam meg, majd elindultam a hárembe.

~*~

Asszonyom meglehetősen idegesen fogadott a lakrészében.
- Helena, nem akartál volna még maradni?
Én is imádlak, tényleg.
- Elnézést asszonyom, az út nem ment minden nehézség nélkül - füllentettem. - Miben állhatok szolgálatodra?
- Nem is tudom... – túrt bele a hajába unottan. - Mondjuk abban, hogy elhagyod a palotát - kopogtatta a körmeit az ablakpárkányon idegesen.
Na jó, ennek meg mi baja?
- Tettem valami rosszat, asszonyom? - érdeklődtem udvariasan, bár gondolatban leköptem ezt a hárpiát.
- Igen. Nő vagy - grimaszolta. – Menj, készülődj. Szultánom hivat.
Ledermedtem.
A szultán? Már megint? Óh, édes Istenem. Az elmúlt két hónapban már legalább háromszor hivatott estére, de szerencsére valami mindig közbejött. Ha nem Hürrem, akkor a kis Mustafa herceg, vagy valaki más. Persze én ennek nagyon örültem, de a padisah már kevésbé. Azt mondta, hogy a továbbiakban nem fogja ilyen szertartásosra venni a dolgot, hátha úgy „sikerrel jár”. Hát ha rajtam múlik, nem fog!
- Asszonyom... - motyogtam kissé idegesen, majd elvonultam készülődni.
Miután kész lettem a fürdőben, visszamentem felrakni magamra pár ékszert. A belső kis helyiségben tisztán lehetett hallani Hürrem asszony siránkozását.
- Allah, miért büntetsz? Szulejmánom, miárt vágysz másra rajtam kívül?

A nő hisztijére csak a szemem forgattam.
- Úrnőm, nem fog történni semmi – nyugtatgattam, amikor kiléptem a szobából. - Eddig sem történt. És ha már itt tartunk, szerintem az edirneii palotában történtekről szeretne csak beszélni.
- Remélem, csak arról. Ő az enyém és senki mássé, felfogtad? – gorombult be.
- Fel... - suttogtam kelletlenül. Amúgy is, kell a fenének.
Meghajoltam előtte, majd elindultam a szultán lakosztálya felé. Az agák engedelmesen nyitották ki az ajtót, melynek túloldalán a szultán már izgatottan várt.
- Gyönyörűséges Helenám - húzott be magához. Jaj, ez nem beszélgetni akar.
- Szultánom - hajoltam meg, amennyire tudtam a karjai között. Fenébe, ez így nem jó. Nem akarom bemocskolni az ajkaimat Ibrahim csókjai után.
- Hallom, egy hős voltál – mosolyodott el a férfi.
Jó gyorsan terjednek a hírek.
- Csak önvédelem volt... és szerencse. De ha utána Ibrahim pasa nem ment meg, akkor most nem állhatnék itt – hebegtem.
- Életedre törtek, s Ibrahim meg téged mentett meg?
- Igen, nagyuram. A pasa egy hős volt - mosolyodtam el ösztönösen, és éreztem, hogy az arcom is kipirul. Eh, nem kéne... A végén még azt hiszi, hogy mindez neki szól.
- Igen, a barátom egy hős - ült le az ágyra, engem is magával húzva. - Mondd, éhes vagy?
Még szép, húzzuk csak az időt.
- Egy kicsit - bólintottam.
Az úr elmosolyodott, majd ételt és serbetet rendelt.
- Ugye, tudod, hogy mától nem szolgáló vagy? – kérdezte hirtelen, s a szőlőszem, amit a számba akartam rakni, kiesett a kezemből.
- Miért, mi vagyok, nagyuram? – döbbentem le teljesen.
- Egy hercegnő, egy pasa és egy barát életét mentetted meg hősiességeddel. Mától egyenrangú vagy a hárem többi tagjával. A felső hárembe tartozol, a kedvenceim közé. Hürrem asszonynak mától nem szolgája vagy, hanem vele egyenrangú.
Nem hittem a fülemnek. Kedvenc lettem! Anélkül, hogy széttettem volna neki a lábam!
- Nagyuram - pattantam fel az ágyról, majd térdre borultam előtte. - Kegyességed határtalan.
- Tudok róla - nevetett fel, majd az állam alá nyúlt, és felhúzott magához. Fel egészen az ajkaihoz.
Jaj ne. Most mi legyen? Hogy legyen?
- Nagyuram - hallottam meg kintről Szümbül hangját. – Az ebéd tálalva.
Óh, Szümbül aga! Felejts el minden rosszat, amit valaha rólad mondtam! Imádlak!
A szultán lehunyta a szemeit, és csalódottan sóhajtott fel, lehelete megcsiklandozta arcomat.
- Miért történik ez, valahányszor velem vagy? - Nem tudom, de örök hálám érte.
Nem válaszoltam, csak mosolyogva nyomtam egy apró puszit az arcára, már csak a kinevezésemet is megköszönendő.
Az aga befáradt, és letette a tálcákat az alacsony kis asztalra, majd egy meghajlással távozott.
- Éhen halok - mosolyodtam el, majd odakucorodtam a lerakott tálakhoz.
A szultán mosolyogva ült mellém, majd enni kezdtünk, és hát néha egy vigyorral a képén engem is etetni kezdett. Beszélgettünk is. Igazából jó társaság, és kedvelném is, ha nem akarna az ágyába vinni. Nem tudom, meddig menekülhetek még meg tőle.
A vacsora végeztével magához húzott, majd homlokon csókolt.
- Most menned kell, szépségem. Meg kell beszélnem néhány dolgot Ibrahimmal, és amilyen szerencsém van, ha most mást kezdenék el veled tenni, ismételten félbeszakítanának.
A mondatából nagyjából két dolog jutott el a tudatomig: Az egyik az volt, hogy távozhatok, a másik pedig Ibrahim. Az utóbbitól szerelmes mosoly ült ki az arcomra.
- Tedd, amit tenned kell, nagyuram – sóhajtottam, mire ő maga felé fordította a fejem. Kellemetlenül hunytam be a szemeimet. Ne haragudj, Ibrahim. Ennyit muszáj eltűrnöm.
A csók rövid volt, és semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Semmi heves szívverés vagy remegés. Azt csak egyvalaki ajkai tudják belőlem kiváltani...
- További szép napot, szultánom – simogattam meg az arcát, majd felálltam, és az ajtóhoz lépve kikopogtam rajta. Az agák kiengedtek, én pedig boldogan vettem Nigar lakrésze felé az irányt, hogy elmeséljem neki a híreket.

7. fejezet ~ A halál árnyékában

Sziasztok!
Ígéretünkhöz híven itt az új fejezet! Bocsánat, hogy csak így estére kaptátok meg, de hát most tudtunk géphez kerülni.
Ez a mostani teljesen Helena szemszög, de a következőkben ismét vegyesen lesznek. :)
Jó olvasást!

Helena szemszöge:

Komolyan azt hittem, hogy soha nem lesz vége ennek az ünnepségnek. De hála az égnek, egyszer ez is bekövetkezett.
A hercegnőtől Ibrahim segítségével elbúcsúztak az úrnők, én pedig Szümbülhöz és Nigarhoz csapódtam, akik az üres tálcákat kapdosták össze.
- Most mondd meg, drága Nigar asszony. A mi főbizalmas urunkból pasa lett! – örvendezett az eunuch. Nagyot sóhajtottam. Lecsaphatom?
- Várható volt, hogy hamarosan egy komolyabb címet kap, bár ezen még én is meglepődtem – szólt hozzá a témához a felügyelőnő is. – Már csak egy asszony hiányzik az oldaláról, és itt is hagyja ezt a palotát, mint a huzat.
- Talán már meg is találta? – gúnyolódtam. – A kis hercegnővel nagyon jól elütötték az időt.
Egymás nyelvével a torkukban.
- Miket beszélsz te, az a nőszemély már el van jegyezve! – dorombolt le Szümbül. Meghökkentem.
- Nem tudhattam... Nem úgy viselkedett, mint egy elkötelezett nő. – A hangomból csak úgy áradt a sértettség, pedig próbáltam elrejteni.
- Mit tudsz te arról, milyen egy elkötelezett nő? – kötekedett ismét az eunuch. Ennek meg mi baja?
- Szümbül agám, feszült vagy? – mosolygott rá Nigar asszony.
- Már hogy ne lennék, amikor ez a minden bajom átka – mutatott rám. – egész délután ide-oda sürgölődött, tört-zúzott és pityergett, te meg még babusgattad is őt!
- Én is imádlak, Szümbül aga – forgattam meg a szemeimet.
- Még szájalsz, te szemtelen?
- Higgadj már le! – védett meg Nigar. – Neki sem könnyű.
- Mert nekem talán az? Ha bármi rosszul sül el, mindig én vagyok az, akin elverik a port, és... – És csak mondta és mondta, nekem pedig viszketni kezdett a tenyerem.
- Visszatérve Ibrahim pasához, remélem a közeljövőben számolhatunk némi előreléptetéssel... – ábrándozott Szümbül. Nigar elkuncogta magát.
- Ne kapaszkodjunk elérhetetlen dolgokba.
- Bölcs tanács... – sóhajtottam. A nő mosolyogva felém fordult.
- Inkább szenteljünk figyelmet arra, ami elérhető. – Azzal a kezembe nyomott egy kancsó serbetet. – Még van az alján, kár lenne kiönteni. Kínáld meg a szultánt.

Hát hogyne. Majd ha havazik a pokolban.

- Inkább menj te, Nigar asszony. Én inkább itt tevékenykedek.
- Komolyan nem értelek. Hürremtől félsz? Ne aggódj miatta, az én fejemet fogja leszedni érte, nem a tiédet – sóhajtott fel a nő. Megköszörültem a torkom.
- Csakhogy nem tetszene az egyetlen pártfogóm látványa a feje nélkül – kacagtam fel.
- Jaj, vidd már ki azt az átkozott serbetet, addig se lássalak! – hessegetett el az aga, akit nyilvánvalóan még meg kell csapkodnom a jövőben. Eszembe jutott, hogy csak azért sem viszem ki, de amikor megpillantottam az újdonsült pasát azzal a spanyol nőcskével enyelegni, bosszúvágy nyelte el a lelkemet.
- Elérhető dolgok... – suttogtam csak magamnak, majd odaléptem az uralkodóhoz, aki a Validével beszélgetett.
- Elnézést kérek – hajoltam meg előttük. – Nigar asszony felfedezte, hogy maradt még egy kis serbet. Óhajtanak egy-egy pohárral? – nyújtottam feléjük a tálcát.
- Ez igazán kedves, köszönjük – vett el egy poharat a szultán nagyasszony. Tétován felpillantottam az uralkodóra, de utána nyomban lesütöttem a tekintetem, hiszen nem illik őt bámulni.
- Köszönöm, Helena – tett ő is az anyjához hasonlóan. Meghajoltam előttük, majd visszalépkedtem Nigarhoz.
- Elégedett vagy?
- Elégedett – mosolygott. – Kezded megtanulni a dolgokat.
Más választás híján...

~*~

Aznap este a „földszinti” háremben hajtottam nyugovóra a fejem, hiszen a szultán Hürremnél töltötte az éjszakát. Ahogy az elkövetkezendő két este is.
- Ébredj már, te lusta nőszemély! – rázott fel valami elmebeteg a legmélyebb álmomból. Ijedtemben majdnem leütöttem az illetőt. Amikor pedig megláttam, hogy a kedvenc agám az, már bántam, hogy csak majdnem.
- Jó ég, Szümbül aga! – dörzsöltem a szemeimet. Alig láttam valamit, és nem csak a kótyagosság miatt. Még sötét volt. – Mi a baj, ég a ház?
- Vicceske – rántotta le rólam a takarót. Hirtelen, egy pillanat erejéig bevillant az elrablásom reggelje és anyám ébresztője. Fájóan szorult össze a szívem az emlékre. – Inkább eredj, szedd rendbe magad! Hürrem asszony hivat.
- Ilyenkor? Rosszul van? – pattantam fel.
- Nem kötötte az orromra – morogta az eunuch. – De öt perce még semmi baja nem volt. Na, lódulj!
- Jól van már! – feleseltem vissza. Kiakasztó ez a férfi!

Olyan gyorsan készültem el, amilyen gyorsan csak tudtam. Feltrappoltam a lakrészbe, ahová az őrök már kérdés nélkül engedtek be.
- Asszonyom – hajtottam fejet a még hálóruhában lévő nő előtt. – Kérettél.
- Igen – felelte könnyedén a vörös hajú nőszemély, mintha hajnali négykor ez evidens lenne. – Ne haragudj az embertelen időpont miatt.
Legalább elnézést kér...
- Miben állhatok szolgálatodra?
- Érdekes és riasztó dolgok történtek tegnap este. A szultán vadászni ment Ibrahim pasával a közeli erdőbe, de útközben támadás érte őket.
Ledermedtem.
- Tessék? – tátottam el a számat. – Odalent erről semmit sem hallottunk!
- Mivel a szultánnak nem lett baja – nyomta meg jól a szultán szót. De ha nem neki, akkor... – A merénylő Ibrahim pasát lőtte meg a nyíllal.
Bumm.
Ezen szavak hallatára én éreztem úgy, mint akit mellbe lőnek eggyel.
- Na már most, egész este sürgölődtek az orvosok annál a szerencsétlennél, úgyhogy nem volt alkalmam beküldeni hozzá senkit. De mivel még korán van, biztosan magára hagyták már – mosolyodott el, miközben közelebb lépett. – És téged bízlak meg vele, hogy tájékoztass az állapotáról.
Nagyot nyeltem. Legalább láthatom...
De a fenébe, miért ütött így szíven ez a hír? Ez az ember... átvágott engem és megalázott! Nem kellene aggódnom érte, sokkal inkább örvendeni ennek az igazságszolgáltatásnak.
Nem mintha annak tekinteném... Ó, a jó életbe. Miért törődök olyasvalakivel, aki meg sem érdemli?
- Rendben van, úrnőm. És ha megengeded, az aggodalmad igazán szívmelengető – válaszoltam ezt egy meghajlás kíséretében.
Hürrem hirtelen éles hangon felkacagott.
- Aggodalmam?! – És tovább nevetett. Üveget lehetett volna törni a hangjával. – Ugyan! Legfeljebb amiatt aggódok, hogy megéri a holnapot. Bár soha többé ne állna talpra...

Hogy ez a nő milyen egy álnok kígyó!

A harag lávaként ömlött végig bennem. Mit vétett ellene Ibrahim? Vagy talán vetélytársnak tekinti őt a szultán kegyeiért? Ch, önző, hataloméhes szajha!
- Engedelmeddel, utána járok a dolognak – hajoltam meg előtte a faarccal. Ő is abbahagyta a nevetést.
- Aztán jó hírekkel térj vissza. És a jó hírek alatt a halálhírét értem...

Dögölj meg.

~*~

Hevesen dobogó szívvel tipegtem a pasa lakosztálya felé. Óvatosan nyomtam le a kilincset, és ha ez lehetséges, a pulzusom még inkább felgyorsult. Lassan tártam ki az ajtót, lélekben felkészítettem magam a látványra. Ám ez nem sikerült túl jól, hiszen arra nem számítottam, hogy magát a szultánt találom az ágya mellett.
- Nagyuram! – lepődtem meg, de aztán rögvest meghajoltam. Mit keres itt ilyen korán?
- Helena - pillantott rám, és minden bizonnyal mosolygott is volna, ha jó barátja nem lett volna ilyen ramaty állapotban. - Jó, hogy itt vagy.
Sápadtan pillantottam az ágyban fekvő Ibrahimra. Nem sokat láttam belőle a takaró miatt, és nyilván aludt, hiszen meg sem mozdult. Más körülmények között már odarohantam volna hozzá, de így...
- Engedelmével, Hürrem asszony kért meg, hogy nézzek be Ibrahim pasához. Így az ő nevében kérdezem: Hogy van? - Próbáltam udvarias és formális lenni, de reszketni kezdtek az ajkaim.
- Nem jól. A nyíl, ami a hátán találta el, mérgezett volt. Az előbb volt bent az orvos, és azt mondta, hogy a pulzusa nagyon gyenge.
- De hát... nincs valami ellenméreg, valami gyógymód? - kérdeztem kétségbeesetten. Nem hiszem el, hogy ennyi... Nem, ilyen könnyen és egyszerűen nem lehet vége!
- Egy hazánkban nagyon ritka gyógynövény menthetné csupán meg – sóhajtott egy nagyot. - Görögországban honos. Görög méreg, görög gyógyír. Ez ilyen egyszerű.
Ironikus... hogy pont annak a földnek a növénye menthetné meg, amit a szultán parancsára foglalt el.
- Nem lehet csak így vége - ráztam a fejem. - Nem vagyok hajlandó elhinni.
- Ha tudunk szerezni Conyza albidat, akkor talán megmenekül... – szólt az uralkodó.
Értetlenség ült ki az arcomra.
- És... tudunk...?
- Nem mondhatnám. Nigar intézkedik már az ügyben, de eddig még semmi hír.
- Akkor sem szabad feladni a reményt - suttogtam. - Ha már másunk nincs. - Majd észrevétlenül letöröltem a szemem sarkából egy könnycseppet. - Imádkozok a barátodért, nagyuram.
- Te sírsz, Helena? - simította meg váratlanul a karom a szultán. - Ennyire szívén viseled pasád sorsát?
A fenébe! Hát nem észrevette?
- Sajnálom, nagyuram! - kaptam el a tekintetemet, majd ismét a szememhez nyúltam. - Önnek ez nyilván nagyobb fájdalom, nem nekem kellene sírnom...
Mégis, úgy érzem, hogy menthetetlenül tönkre fogok menni. Nekem Ibrahim itt a támaszom és kapaszkodóm, még akkor is, ha bánt. Nélküle... nincs senkim...
- Megértelek. Ibrahimnak már csak ilyen a természete... könnyen megkedveli az ember. – Ekkor már menthetetlenül elsírtam magam. A szultán rám pillantott, majd szomorkásan elmosolyodott. – Gyere ide, asszony – húzott magához.
Ez annyira nem helyes. Annyira, de annyira nem. Mégis, mire ezt végiggondoltam, a fejem már a mellkasára borult. Némán könnyezni kezdtem.
- Nem voltam mindig ilyen - suttogtam. - Nem sírtam állandóan.
- Úgy mondod, mintha a sírás szégyellnivaló lenne. Add csak ki magadból.

Csodák csodájára elmosolyodtam. Ez a férfi nem olyan szörnyű ember, mint amilyennek hinni akartam.
Feszült csend borult ránk, melyet hirtelen olyan súlyosnak éreztem, hogy levegőt venni is nehezemre esett. Lassan elcsendesedtem, bár azt nem mondhatnám, hogy megnyugodtam. El akartam menni innen, törni-zúzni akartam, kiabálni, sírni, imádkozni... Egyedül akartam lenni.
- Nagyuram, engedelmeddel. Most már vissza kell mennem Hürrem asszonyhoz – húzódtam el tőle, ám ő hirtelen megragadta a karom.
- Maradj még... Kevésbé fáj így a szívem. Jelenléted erőt ad – simította meg ujjaival a hajamat.
Uram teremtőm, ez így nagyon nem lesz jó! Ibrahim bármikor felébredhet! Amit persze szeretnék, hiszen az azt jelentené, hogy jobban van, de nem akarom, hogy így lásson! Nem akarom... ne kelljen a szobájában szajhává válnom...
- De nagyuram... – kerestem volna bármiféle kibúvót, ám a férfi ezt nem várta meg. Keze, ami eddig a karomat fogta, a hátamra kúszott, majd közelebb húzott magához, s váratlanul ajkaimra simult.
Meglepetten és rémülten kerekedtek el a szemeim. Megremegtem a karjaiban, de nem a jó értelemben.
Amikor elhajolt tőlem, s felpillantott rám, lesütöttem a tekintetem. Undorodom magamtól. Hogy tehetem ezt, miért kell eltűrnöm? Itt, Ibrahim szobájában, míg ő nincs tudatánál. Ha ezek az ajkak hozzá tartoznának, minden sokkal szebb lenne. Az ő szája meleg, a csókjától pedig szikrák pattannak bennem. De a szultántól... a hideg ráz.

- Kerítek rád alkalmat, te szépség – simította meg ajkaimat az uralkodó, majd a fülem mögé túrt egy hajtincset. – Most viszont menj. Tudasd Hüremmel, hogy Ibrahim nincs jól, utána pedig üzenem Nigar asszonynak, hogy siessen.
Nem kellett többször mondania. Olyan gyorsan keltem fel mellőle, majd hajoltam meg, hogy még én is meglepődtem.
- Igen, Nagyuram - feleltem, majd már ott sem voltam. Kint remegve támaszkodtam a falnak. Hogy tehettem...?

~*~

Nem tudom, hogyan voltam képes Hürrem asszonyhoz visszamenni a történtek után, de megtettem. Végül is, nem mintha tehettem volna a dolog ellen. Ennek a férfinak természetes, hogy az övé vagyok, ezzel nem harcolhatok...

A következő megállóm Nigar asszony lakrészénél volt, ahová már lóhalálában szaladtam. Bedörömböltem az ajtón.
- Hé, lányom mi bajod van? - nyitott ajtót hálóingben. Nos igen, még mindig nem volt itt a felkelés ideje. Ahhoz képest én már a poklot is megjártam.
- Hogy halad a gyógynövény kutatás? Ibrahim pasa nincs jól! - estem kétségbe, majd teljesen megfeledkezve az etikettről, behívás nélkül léptem be a szobájába. - Nigar asszony, nem engedhetjük meghalni!
- Azt hiszem, nincs más választásunk. Még az éjjel felkerestem minden lehetséges embert, aki hozzá tudna juttatni minket a növényhez. Egy hét múlva tudnának ellátni minket a szállítmánnyal. Az túl késő...
Nem. Nem!
- Ennek nem lenne szabad így történnie. Most nevezték ki pasának, most kezdődne el igazán az élete! Ez nem igazság! - dühöngtem. Nem igazság... Uram, nem veheted el tőlem őt is...
- Helena lányom, mi van veled? Miért akarsz mindjárt sírni? - ültetett le a nő az ágyra. Szégyellem magam, mindig rázúdítom a bajaim...
- Nem sírok többet - ráztam a fejem. - Elég volt. Csak dühös vagyok, Nigar asszony... Ibrahim pasa haldoklik, és semmit nem tudok érte tenni.
- Helena, ez nem a te hibád. És ha a szíved nem vérzik, ne is foglalkozz vele. - Hogy is ne vérezne... Szeretem azt a szemétládát... - Nincs Conyza albida gyógynövényünk, így már csak Allahoz imádkozhatunk.
- Én is imádkozok. Csak... nem a ti istenetekhez.
- Ahhoz imádkozz, akiben bízol - fogta meg a kezem. – Nem most van itt az ideje annak, hogy megtérítselek.

~*~

Az élet nem állt meg, hiába is éreztem úgy. Elszoruló szívvel néztem a nyüzsgő háremet, az agákat és a csacsogó lányokat. Az én gondolataim pedig csak az elkerülhetetlen körül csapongtak.
Látnom kell őt mindenképpen. Beszélni szeretnék vele, még ha nem is válaszol nekem. El kell búcsúzzak tőle, mert ezt így nem bírom!
Felpattantam a helyemről, és meg sem álltam a pasa lakosztályáig. Remélem, hogy nincs bent senki. De ha van is, valami indokkal majd kiküldöm...
Beléptem az ajtón, és hálaég rajta kívül nem találtam bent senkit. Ráadásul ő is ébren volt. Én pedig hirtelen elfeledkeztem az etikettről, és odarohantam az ágya mellé.
- Ibrahim! Hogy érzed magad? – Már félúton rájöttem, hogy ez így nem valami illedelmes. – Vagyis... jobban érzi magát, pasám?
- Most, hogy látlak... sokkal jobban – válaszolta rekedt hangon.
Nagyot dobbant a szívem a mondatára.
- Leülhetek? - pillantottam az ágyra.
- Kérlek - fogta meg a kezem, majd odahúzott magához. Lehuppantam mellé. - Miért utálsz, Helena? – kérdezte erőtlenül.
Hirtelen nem kaptam levegőt.
- Nem utállak, pasám. Ha úgy lenne, nem lennék itt - simítottam kezem az arcára. Bőre szinte égetett.
- Mily’ hidegek a kezeid...
- A láz miatt érzed így - simogattam meg. Összeszorult a szívem, hogy így kellett őt látnom. - Mindjárt hozok egy kis borogatást.
- Köszönöm, angyalom.
Hamar visszatértem a vizes ruhával, amit a homlokára helyeztem, majd visszaültem mellé, és a keze után nyúltam. Annyi mindent akartam mondani, de nem tudtam megfogalmazni a gondolataimat. Csak néztem a szemeit. Aztán mégiscsak kitört belőlem egy mondat.
- Ne merészelj meghalni...
- Nem okozok csalódást – lehelte halkan.
Könnyek szöktek a szemembe. Lassan közelebb hajoltam hozzá, majd egy csókot leheltem a szájára.
- Arra az esetre, ha mégis... - suttogtam.
A férfi lassan, de biztosan nyitotta ki eddig csukva tartott szemeit.
- Szebb vagy, mint álmaimban - simította egyik ujját az ajkaimra. - S édesebb a csókod, mint mire emlékszem.
Ekkor már nem bírtam ki sírás nélkül.
- Miért nem tudtál vigyázni magadra? Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy te vagy az egyetlen támaszom! - szorítottam meg a kezét.
- Kérlek, ne sírj – emelte fel erőtlenül egyik kezét, s letörölgette könnyeimet.
- Hogy ne sírnék, amikor itt akarsz hagyni? Nekem szükségem van rád..
- Miért lenne? – kérdezte meglepetten.
- Mert... nem tudom... - ráztam a fejem. - Csak kellesz. Mint a levegő.
- Nélkülözhetetlen vagyok? - kúszott arcára egy halvány, kaján mosoly.
Én is elmosolyodtam, majd szipogva bólintottam. Aztán további szavak helyett közrefogtam arcát, és ismét csókért hajoltam hozzá.
- Még, kérlek - suttogta, mikor elváltam az ajkaitól.
Nem kellett kétszer kérnie. Hevesen vetettem rá magam az ajkaira, olyan tűzzel csókoltam, ami a lelkemben is dúlt, és végre kiadhattam egy kicsit magamból.
- Bárcsak érezhetném ezt minden percben - mondta elhaló hangon. – S ahhoz képest, hogy semmit sem érzel irántam, csókjaid elég tüzesek voltak.
- Honnan veszed, hogy nem érzek? - hajoltam el tőle meghökkenve. - Nem sírnék érted és csókolnálak, ha nem éreznék...
- Te mondtad. Miután megcsókoltalak, te ott hagytál...
- Igen, mert úgy volt helyes. Köztünk nem lehet semmi, pasám. - És most már nem is lesz... - De ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseim irántad.
- Lehetne, ha nagyon akarnánk... - suttogta, s szemei lecsukódtak, feje pedig oldalra billent.
Megkövültem.
- Pasám? - rázogattam meg, de semmit sem reagált. - Ibrahim! - kiáltottam fel ijedten, s immár hevesebben kezdtem rázogatni. - Ibrahim! - ujjaim a nyakára kúsztak, és szerencsére még ki lehetett tapintani a pulzusát. Több sem kellett. Fúriaként rontottam ki a lakrészéből, és szaladtam a szultán ajtaja előtt álló őrökhöz. - Ibrahim pasa elájult, azonnal orvosra van szüksége!
- Asszonyom, ennyi volt - mondta az egyik aga. - Nincs Conyza albida nevű gyógyfüvünk. Életének itt vége szakad.

Hitetlenkedve hátráltam el az agáktól.
- Nem... – suttogtam. Nem lehet így vége! Képtelen vagyok elhinni, hogy mindenki ilyen egyszerűen lemond róla! Ez annyira nem igazság!
Berohantam asszonyom lakrészébe, ami most üres volt, de nem bántam. A kis elkülönített szobarészhez szaladtam, majd ledobtam magam az ágyam elé, és kikotortam alóla egy kendőbe csomagolt kis batyut. Ékszerek hullottak ki belőle, amiket Hürrem ajándékozott nekem, amikor a szolgájává lettem. Dühösen markoltam bele a csomóba, és vágtam a csecsebecséket a falhoz. Az egyetlen dolog, ami a kendőn maradt, az egy láncon lógó ezüstkereszt volt, amit még otthonról hoztam el. Hevesen felkaptam, és tenyerem fogságába zártam, ujjaimat összekulcsoltam, és némán imádkozni kezdtem Ibrahim életéért.
Újból és újból azok a szavak fogalmazódtak meg bennem, amik eddig is. Ez így nem igazság, ez nem történhet meg, kérlek, Uram! Ne szólítsd őt el tőlünk, mentsd meg! Segíts!
Egyre erősebben markoltam a feszületet, az éle már felsértette a kezemet, de nem voltam hajlandó abbahagyni az imát. Némán könyörögtem, könnyekkel az arcomon, egészen addig, amíg egy tompa roppanás ki nem józanított.
Felpattantak a könnyben úszó szemeim, és döbbenten tekintettem a szétnyíló kezemre. A tenyereim vérben úsztak, a kereszt pedig... elrepedt.

- Nem! – kiáltottam fel. – Nem, nem, nem! – próbáltam visszapattintani, de amikor a már így is felsértett bőrömbe belenyomódott az ékszer hegye, reflexből elkaptam a kezem, így a kis kereszt a földre esett, és teljesen szétnyílt.

A belsejéből valami sötét, porszerű valami hullott a földre. És ekkor minden beugrott.

- Na, Arion! Ez fáj! – nyüszítette az ikrek egyike a szomszéd helyiségből.
- Fiúk! – léptem idegesen a szobába. A két kis ördögfióka a földön hempergett. – Mi folyik itt?
- Semmi! – pattant fel Arion a testvéréről, mint aki teljesen ártatlan.
- Hazug! – kiáltotta az áldozat. – Arion megint bántott!
- Nem igaz! – Így a másik. – Ő akarta, hogy katonásat játszunk. Arról nem tehetek, hogy Andor gyengébb, és folyton legyőzöm!
Nagyot sóhajtottam.
- Elég ebből. Kicsik vagytok még ahhoz, hogy ilyet játszatok. Majd ha nagyobbak lesztek, élesben fogjátok művelni. Addig is, miért jó az nektek, hogy állandóan kék-zöld foltokkal vagytok tele? – segítettem fel a földről Andort.
- Apa azt mondta, hogy ha már most el kezdünk gyakorolni, mi lehetünk a legjobb harcosok a szigeten! – vigyorgott az agresszívabbik kis ördögfióka. Megcsóváltam a fejem.
- Szerintem apánk sem örülne ezeknek a sebeknek – mondtam, majd kézen fogtam őket. – Szerencsétek, hogy most mentem el gyógynövényt szedni. Gyertek velem!
Átvittem őket a szobámba, ahol egy kis mozsárban megtörtem néhány szál gyógyfüvet, majd fásli segítségével a fiúk sérüléseihez rögzítettem őket.
- Ez a növény egy igazi kincs, minden bajra jó – mosolyodtam el. – Azt hiszem, ezentúl mindig magamnál kell tartanom egy keveset, arra az esetre, ha megint játszani támadna kedvetek...
Azzal a kimaradt, megőrölt gyógyfüvet a kereszt alakú medálomba rejtettem.

Te Szentjóisten.

Lehetséges lenne, hogy... ez az a növény, amire Ibrahimnak szüksége van? Nagy csoda kéne ehhez. Még szerencse, hogy én hiszek bennük.

Összekapartam a földre hullt, összeszáradt gyógynövényt, majd leszaladtam a hárembe forró vízért, hogy teát készíthessek belőle.
Szerencsére hamar meglett, és már száguldottam is fel a pasa lakrészéhez, azért imádkozva, hogy ne legyen még késő, és beváljon.
Pont bent találtam az orvost, akit rögvest le is támadtam.
- Ugye még nincs túl késő? – kérdeztem az idős férfit. – Ugye még életben van?
- Életben. De már csupán pár óráig...
Hála az égnek.
- Kérlek... A gyógyfű, amiből a teát főztem, hazámból való. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az ellenszer, de hiszek benne. Kérlek, engedd meg, hogy megitassam vele!
Az orvos összehúzta szemöldökét.
- Menj. Ártani nem árthatsz - engedett a férfi közelébe.
- Köszönöm kegyességed - hajbókoltam neki, majd leültem az ágyra.
- Várj, segítek - mondta az orvos, majd a túloldalra lépve megemelte a pasa testét, és ülőhelyzetbe segítette.
- Ibrahim - suttogtam. A pasa bágyadtan nézett rám, mintha nem is ebben a világban járna. - Ezt idd meg, kérlek - emeltem a szájához a csészét.
Lassan kortyolta az italt.
- Jól van, remek - mosolyodtam el. Legszívesebben csókot leheltem volna a homlokára, de hát az orvos jelenlétében ez nem volt lehetséges. - Ennek egy órán belül hatnia kell - tettem rá azért az állam a szerelmem fejére.
- Reméljük, használ.
Bólintottam, majd amikor az orvos félrenézett, csak azért is nyomtam egy puszit a férfi hajába. Most már aztán éld túl nekem.
- Most viszont meg kell kérnem, hogy távozzon. Ha a tea mégsem hatna, a halála nem lenne szép látvány.
Megremegtem.
- Túl fogja élni. - És én vele szeretnék maradni.
- Reméljük, lányom. De neked most menned kell. A szultán vele szeretné tölteni ezeket a végső órákat. Soron kívül parancsolta.
Ahogy ezt kimondta, kint már fel is harsantak az agák:
- Szulejmán szultán érkezik!
És már nyílt is az ajtó. Fájó szívvel engedtem el Ibrahimot, majd felálltam és meghajoltam az uralkodó előtt.
- Helena, doktor úr - köszöntött minket. – Kérem, távozzanak. Az utolsó perceket kettesben szeretném tölteni barátommal.
Az orvos lopva rám nézett. A tekintete tanácstalanságot sugallt. Nem akarta eltitkolni a tettemet, de láttam rajta, hogy esetleg hiábavaló reményt sem akar kelteni a szultánban. Hát, ha ő nem, akkor majd én.
- Nagyuram - szólítottam meg lehajtott fejjel. - Tudnod kell, hogy találtam némi gyógyfüvet otthonról, a holmijaim között. Nem biztos, hogy az ellenszer az, de az orvos engedélyt adott rá, hogy megpróbáljak segíteni Ibrahim pasán... A többi már Ist... illetve Allahon múlik.
- Köszönöm segítséged Helena. Remélem, Allah megkegyelmez, s gyógyfüved hatásos lesz. De kérlek, távozz most te is.
Meghajoltam, majd fájó szívvel megtettem, amit kért.

~*~

Egy óra telhetett el, mire végre kijött a szultán. Én el nem mozdultam a lakrész elől, így rögtön felkapott fejjel, kíváncsian pillantottam rá. Szemei ragyogtak, arcán földöntúli boldogság ült.
- Ibrahim él. Köszönöm neked, lányom! – Majd hirtelen magához rántott, karjait körém fonta, s mire észbe kaptam volna, ajkai már a számra simultak.
Döbbenetem a csillagokig ért a hirtelen csók miatt, de a megkönnyebbülés és az öröm felülírta ezt az érzést.
- Életben marad? - suttogtam hitetlenkedve, miután elengedett.
- Igen. Hála a csodaszerednek.
El sem hiszem. Még szerencse, hogy megtaláltam!
- Hogy érzi magát a pasa? - érdeklődtem csillogó szemekkel.
- Jól van, bár semmire nem emlékszik.
Itt egy kicsit megkopott a jókedvem. Semmire...? Pedig jóformán bevallottam neki érzéseimet. És hát a csókok...
Megráztam a fejem. Az a fontos, hogy életben van. És én mentettem meg.
- Ez a legkisebb rossz - mosolyodtam el. - És most ha megbocsát, Nagyuram, Hürrem asszonnyal is közlöm az örömhírt. Nagyon a szívén viselte a pasánk sorsát... – Az év hazugsága.
Viszont alig várom, hogy az orra alá dörgöljem, hogy az ellensége nagyon is él.
- Utána küldd be hozzám asszonyomat.
- Igen, uram - hajoltam meg, majd szívemben továbbra is hatalmas megkönnyebbüléssel indultam utamra. Megmentettem a férfit, akit szeretek. Ez csodálatos.

6. fejezet ~ Féltékeny szív

Sziasztok!
Tudjuk, hogy hétfőn kellett volna hoznunk az új fejezetet, és meg is ígértük, mindig hoztuk is, de most kiment a fejünkből. A suli dolgaiba is belefeledkeztünk, és családi gondok is közbejöttek, így nem igazán voltunk gépnél. :(
A várakozásért cserébe annyit megteszünk nektek, hogy a ma hozott fejezet mellett szombaton (vagy vasárnap) is hozunk egy részt.
Ez után a következő rész 27-én (szerdán) fog jönni. Utána ismét be fog állni a hétfőnkénti új fejezet, de ha ismét közbe jönne valami, szólni fogunk nektek!
Még egyszer ne haragudjatok, és jó olvasást kívánunk! :)

~~~


Ibrahim szemszöge:

Teltek-múltak a napok. Fogalmam sincs mennyi idő; napok, hetek, hónapok vagy akár évek teltek el azóta a bizonyos csók óta. Hiszen minden másodperc nélküle egy teljes évtized nekem.

Ahogy hajnalodni kezdett, s fel kellett kelnem, rájöttem, hogy csupán egy nap telt el. Sőt, még ugyan annyi sem. Egy éjszakától kicsit több. Úgy tizenkét óra.
Korán reggel pár falat reggeli után egyből a szultánhoz kellett mennem. Egyébként is mindig nála kezdem a napomat, de ma reggel külön kéretett. Kíváncsi vagyok, mi történt.
- Felséges uram, jöttem egyből hívásodra – hajoltam meg előtte, miután az őrök beengedtek.
- Áldott reggelt, Ibrahim - mosolygott rám, a szemeiben valamiért boldogság csillogott. Irigylem ezért. - Ne haragudj, hogy ilyen korán kérettelek, de mindenképpen beszélnem kell veled - járkált fel-alá a lakosztályban. - Az éjszaka fővezírem, Piri Mehmed pasa elém járult, és az egészségi állapotára hivatkozva lemondott a posztjáról. Így hát az Oszmán Birodalomnak új fővezírre van szüksége.
Döbbenten hőköltem fel. Valóban lemondott volna a nagyvezír? Bár igaz ami igaz, már benne van a korban, ezt nem tagadhatjuk. Csupán hirtelen ért. Sokan vágyják a posztját, amiért harcolni illik, most pedig egyszerűen belehullik egy szerencsés pasa ölébe.
No de vissza az én szerepemhez.
- Szétnézhetek, ha óhajtja – pillantottam az uralkodóra.
- Nem szükséges, már van egy nagyszerű jelöltem - mosolygott újfent. Mifene. Hamar kinézte magának az utódot.
- Értem, uram. Idehívassam esetleg az új pasát?
A szultán kék szemei sunyin szűkültek össze.
- Ismét csak nem szükséges. Hiszen már itt áll előttem. – Micsoda?

Hirtelenjében elfelejtettem levegőt venni.
- É-én uram? - illetődtem meg. Biztosan jól hallottam? – Ez...én...- Nem is tudtam mit mondani, így egyszerűen letérdeltem elé.
Mióta itt szolgálok ez az álmom. Nem, ez így nem fedi a valóságot. Álmodni sem mertem erről. A fővezíri címet általában a rangban következő pasa kapja meg. Én pusztán egy lakosztály őr vagyok, egy szolga... még csak a származásom sem török.
- Nálad megbízhatóbb embert nem is találhatnék. Mióta csak az eszemet tudom, te ott voltál velem a legnehezebb időkben is. Műveltséged páratlan, és a stratégiához is kitűnően értesz - lépkedett elém a padisah, én pedig megcsókoltam a gyűrűjét.
- Köszönöm, uram - hálálkodtam. - Megbízhat bennem. Én leszek a legjobb pasa. Nem fog bennem csalódni. Ön és az egész Oszmán birodalom számíthat rám – suttogtam megilletődve.
- Jól tudom, barátom - markolt a vállamba. - Állj fel.
Feltápászkodtam, és mélyen a szultán szemébe néztem.
- Délután tartok egy kis ünnepséget, az anyám meghívott valami spanyol hercegnőt, aki átmenetileg a Birodalomban tartózkodik. Ott majd mindenkinek bejelentem kinevezésed.
- Tehát az ünnepség, ugye nem miattam lesz? – mosolyogtam rá.
- Tudván, hogy nem szeretsz a figyelem központjában állni, nem - viszonozta a mosolyom. - Viszont a holnapi dívánon már a pasák is szembesülnek döntésemmel. A gyűlést pedig te tartod meg.
Még mindig nem hittem el, miféle isteni csoda történt velem.
- Engedelmével, akkor most elvonulok készülni a holnapra és a mai ünnepségre - hajtottam fejet az uralkodó előtt.
- Menj csak, barátom – intett.
Bólintottam, majd elhagytam a lakosztályt. Alig értem el a folyosó végére, amikor a hárem felügyelőnőjébe botlottam.
- Nigar asszony - köszöntem. - Hát Ön ilyen korán?
- Jó reggelt - hajolt meg. - Hürrem asszonyhoz tartok, megérdeklődni hogy nincs-e szüksége valamire.
- De, egy vastag kötélre – vigyorodtam el jókedvűen. Csodás nap ez a mai.
- Na de uram... - csóválta meg a fejét a nő, de azért elmosolyodott a mondatomon.
- A háremben minden rendben? - tartottam fenn a társalgást.
- Igen, mindenki egy angyal.
Apropó angyalok...
- Helena asszony hogy van? Aggódtam érte. Tegnap nem volt túl fényesen - hazudtam gyorsan valamit. Egyszerűen csak érdekel a hogyléte.
- Igen, ez nekem is feltűnt - tűnődött el a nő. - Rákérdeztem, de azt mondta, hogy nincs baja. Úgyis mindjárt ránézek Hürrem asszonynál. - Csend. - De ha már itt tartunk, ön sem volt túl jó formában tegnap...
- Fáradt voltam, kedves Nigar. De ma már nagyon boldog vagyok. Ha adhatnám parancsba, kérem, mondja meg, hogy van ma Helena asszony.
A felügyelőnő összehúzta a szemeit.
- Rendben, majd tudatom önnel. De... már megbocsásson. Van valami különös oka, hogy így érdeklődik felőle?
- Nincs – feleltem keményen.
Nigar összébb húzta magát.
- Értem. Akkor további szép napot, uram - hajolt meg kecsesen.
Bólintottam, majd visszatértem a lakosztályomba.
Nem akartam így letolni szegényt, de nem lenne jó lebukni. Főleg, hogy nincs miért. Egyértelmű, hogy Helena nem érez irántam semmit, és ezért nekem is így kell tennem.
Amikor beteg volt, elkezdtem reménykedni, miszerint igazságrohama van, de sajnos csak lázálma volt. Butaságok hagyták el a száját a láza miatt...

~*~

Elintéztem még egy pár dolgot, majd ebéd után ledőltem egy kicsit pihenni. Őrült álmok kínoztak, így nem csoda, hogy amikor a vállam megragadására ébredtem, előkaptam a párnám alatt heverő tőrt.
- Csak én vagyok, főbizalmas uram! – hátrált el tőlem Szümbül. Zihálva pillantottam rá, majd nagy nehezen leeresztettem a kést.
- Ne haragudj.
Az aga olyan sápadt volt, mint a fal. Percekig csak egyhelyben állt, tisztes távolságban az ágyamtól. Felvontam a szemöldököm.
- Mondasz is valamit, vagy csak rémálmaimtól mentettél meg?
- Öö...
- Nyögd már ki! – dörrentem rá, mire ő összerezzent.
- A szultán üzeni, hogy nemsokára kezdődik az ünnepség, és a lakosztályában várja önt – hadarta el gyorsan.
- Öt perc, és megyek, Szümbül aga. És bocsánat – enyhültem meg.
- Uram - hajolt meg mosolyogva, viszont még mindig halálra rémült szemekkel, majd kioldalazott az ajtóhoz. Fáradtan túrtam a hajamba, majd a szekrényemhez indultam, hogy átöltözzek.
Miután felvettem az ünnepséghez illő kaftánomat, átmentem az uralkodóhoz.
- Szultánom - hajoltam meg.
- Időben, Ibrahim. Indulhatunk - vett magához valamit az asztaláról, pontosan nem tudtam kivenni, hogy mi volt az. - Jóanyám lakosztályában tartjuk az ünnepséget.
- Rendben - bólintottam. - A kis Mustafa herceg is jelen lesz?
- Hogyha Mahidevran elhozza, akkor ott lesz. De szerintem még kicsi ehhez - felelte az uralkodó, miközben elindultunk a Validéhoz.
- Ha szabad megjegyeznem, nagyon kedvelem a herceget - mosolyogtam.
- És ő is nagyon kedvel téged, efelől biztosíthatlak. Nagybátyjának tekint - mosolygott a szultán. - Amiben van logika, hiszen én pedig fivéremnek.
Melegség áradt szét a mellkasomban. Szeretet a becses neve az érzésnek.
- Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire hálás vagyok Önnek.
- Lesz alkalmad meghálálni azzal, hogy tisztességgel végzed kötelességed. - Megérkeztünk a lakosztályhoz, és az agák ajtót nyitottak nekünk. Bent már pletykától csillogó szemekkel beszélgettek az uralkodóhölgyek, a Valide és Mahidevran, a szultán húga Hatice, na meg persze az a vörös átok is ott tespedett.
- Hölgyeim - hajoltam meg.
- Ibrahim - bólintott a szultán nagyasszony, majd idegesen pillantott a fiára. Na igen, ide sem lenne szabad bejárnom.
- Elnézést a zavarásért, a szultán kéretett – magyarázkodtam.
- Megértem - bólintott. - Szükség van egy tolmácsra. – Tessék?
- Üdvözöllek Ibrahim - mosolygott Mahidevran, a szultán első asszonya. Viszonoztam a mimikát, hiszen kedveltem őt. Ő az igazi szultána, nem az a repedtsarkú...
Egy új arcra lettem figyelmes a hölgyemények között. Minden bizonnyal ő a spanyol hercegnő.
- Felicita hercegnő még csak tanulja a nyelvünket, és nincs könnyű dolga – jegyezte meg a Valide.
Jobban megnéztem magamnak az európai nőt. Fiatal, bájos, hamvas arc, fekete haj és sötét szemek. Hm, szemrevaló.
A szultán miután kezet csókolt a Validének, mellém lépett, a hercegnő pedig felpattant, meghajolt, majd a saját nyelvén üdvözölte a padisahot.
- Felicita hercegnő megtisztelve érzi magát, amiért meghívást kapott a palotába, és személyesen találkozhat a szultánnal - tolmácsoltam.
- Tudsz spanyolul, kedves Ibrahim? - kérdezte Hatice.
- Nem anyanyelvi szinten, de megértem - mosolyogtam rá.

- Részünkről az öröm, hogy vendégünknek tudhatjuk - válaszolt a szultán, amit nyomban le is fordítottam a hercegnőnek, akit Hürrem már a szemével koncolgatott.
Ekkor a spanyol nő elpirulva mondott valamit, mire kuncogni kezdtem.
- Azt mondja, Nagyuram, hogy sokkal jobb vágású, mint hitte. Persze, azt is hozzátette, hogy csak akkor fordítsam le, ha ez nem minősül tiszteletlenségnek. Ha engem kérdez uram, nem.
- Egyáltalán nem. Kérlek, tudasd vele barátom, hogy ő is nagyon megkapó látvány - vigyorgott a szultán, és persze én sem bírtam ki mosolygás nélkül. Kérésének eleget téve tolmácsoltam a mondatot.
Helyet foglaltunk, a szultán az anyja mellé ült, és beszélgetni kezdett vele, mellém pedig Hürrem dobta le magát.
- Hogy mondják spanyolul, hogy tartsd távol a ronda képed a szultántól? - morogta a fülembe.
Elmosolyodtam, és elmondtam neki egy mondatot a nyelven. Ha nagyon szó szerint akarjuk fordítani, akkor azt, hogy „Egy áskálódó némber vagyok.”
- Leköteleztél, Pargalı - csapott a vállamra, majd Felicita mellé telepedett, és elismételte neki az iménti szavakat. A ruhám nyakával kellett eltakarnom az arcom a nevetéstől...
Szegény kis nő csak nagyokat pislogott rá, majd rám tekintett. Én intettem, hogy ne foglalkozzon vele, és ő így is tett. Helyette leült mellém.
- Neki meg mi baja van? - értetlenkedett.
- Tanul spanyolul, és bemutatkozott - nevettem.
Ő is elkuncogta magát, teljesen kipirult.
- Benned kit tisztelhetek? Vagy csak hívjalak tolmácsnak? – mosolygott.
- Pargalı Ibrahim vagyok. Kegyed meg egyszerűen csak szépség.
A bókomra mélyen elpirult, és lesütötte a tekintetét. Kezdett feléledni bennem az utóbbi hetekben – a szerelem jóvoltából – elnyomott csábító énem.
- Minden török férfi ilyen jól tud bánni a hölgyekkel, vagy csak ebben a palotában?
- Csak én - suttogtam a fülébe, bár tudtam, hogy úgy sem érti senki a spanyolt.
A nő újból kuncogott, majd finoman megérintette a karomat.
- El tudnám képzelni az ittlétemet ilyen társaságban...
Csábítóan rámosolyogtam.

Püff.

Hangos puffanás és üvegcsörömpölés ijesztett meg mindenkit, mire a hang forrásának irányába kaptuk a fejünket. Helenát pillantottam meg a földön guggolva, egy tálcára szedegetve az üvegdarabokat.
- Sajnálom, ügyetlen voltam - szabadkozott.
- Az nem kifejezés! - förmedt rá Hürrem. Mióta van itt ez a lány? Észre sem vettem.

- Persze, mert rajtad kívül mással nem is foglalkozik - akadt ki Hatice az ágyasra.
Erre a vörös kis átokfajzat gyilkos szemekkel pillantott a szultánára. Nigar lehajolt Helenához, és segített neki összeszedni a szilánkokat, miközben lassan mindenki visszatért a beszélgetőpartneréhez. Mivel az enyém még mindig a két nőt nézte, én is így tettem.
- Hagyd, majd én megcsinálom. Nézd a kezed, már így is vérzik. Nem tudsz vigyázni? – korholta a lányt Nigar. – Menj, öblítsd le a kinti kútnál.
Helena bólintott, majd egy hajbókolás kíséretében kifáradt. Összehúztam a szemem.
- Egy pillanat türelmet kérek – pillantottam a hercegnőre, majd felálltam, s a szultán füléhez hajoltam. – Engedelmeddel, nagyuram, megnézném, hogy minden rendben van-e ágyasoddal.
- Rendben – bólintott. Én is meghajoltam, majd már kint is voltam. A folyosó végi kis kútnál találtam rá a szépségre.
- Helena, mi van veled? – léptem oda hozzá.
- Csak kicsúszott a kezemből az az istenverte tálca... - szitkozódott, miközben kihúzott egy szilánkot a tenyeréből. - Különben is, mit érdekel? Menj vissza, ne rám vesztegesd az időd - nyomta a víz alá a kezét idegesen. Összevontam a szemöldököm.
- Szerintem tegnap világosan kifejeztem, hogy igenis fontos vagy számomra – nyúltam a kezéhez, majd óvatosan mosni kezdtem.
Az ujjai teljesen beleremegtek az érintésembe.
- Ez odabent nem úgy tűnt... - motyogta. Pechére meghallottam.
- Tessék?
- Semmi... - fordította el a fejét. - Meg tudom csinálni egyedül, menj vissza! - húzta el tőlem a vizes, sebes kacsóját. - A hercegnő biztosan vár. - És ahogy ezt mondta, barna szemei szinte felszikráztak.
Szóval féltékeny vagy? Remek. Van is okod rá.
- Igazad van. Ellentétben veled, ő érdeklődik irántam – suttogtam vészjóslóan halkan, majd visszaindultam.
A lakosztály ajtajában Nigar kis híján feldöntött.
- Bocsánat - hajbókolt, majd Helena után ment, én pedig visszatértem az ünnepség helyszínére, és leültem a hercegnő mellé.
- Ne haragudjon. Új szolga. Van még mit tanulnia. Szóval, hol is tartottunk? - simogattam meg a kézfejét, amikor senki sem látta.
- Azt hiszem ott, hogy maga szemérmetlenül elcsábítani készült... Én pedig nem ellenkeztem - pillantott rám kacéran.
Ó, a markomban vagy.
- Ebben a pillanatban nem szívesen élek ilyen szigorú szabályok között – nyújtottam felé a kezem. – Jöjjön.
Felsegítettem, majd odaléptünk a szultánhoz.
- Nagyuram, a hercegnő szeretne körbenézni a palotában, és van egy pár kérdése. Megengeded, hogy egy kis időre elkalauzoljam? – Nyilvánvalóbb nem is lehetnék...
- Rendben, Ibrahim. De ne maradj el sokáig. Még szükségem van rád itt.
Hát hogyne.
Meghajoltam, majd kivezettem a hercegnőt a folyosóra. Behúztam egy sarokba, és még bókoltam neki egy keveset, de nem volt rájuk sokáig szükség. Hamar lecsaphattam az ajkaira.
Cseppet sem ellenkezett. Megragadott, majd a ruhámnál fogva még közelebb húzott magához, és hevesen csókolt vissza.
Elváltam az ajkaitól, a szemébe néztem, majd újra a szájára pillantottam. Forrón és szenvedélyesen csókoltam, miközben kizártam a külvilágot. Végig csak Helena járt a fejemben. Úgy csókolnám most is őt. Elképzeltem, hogy ő áll itt velem szemben a hercegnő helyett. Az ő mézédes, szenvedélyes, szűzies ajkait csókolom, amiket igaz csak egyszer érintettem, de azóta úgy érzem, hogy minden másodpercben az enyémek. A szívemben azok.
Nem tudom, mit művelek. Nem tudom, miért. De tetszik. Egyértelmű, hogy a hercegnő hasonlít az én Helenámra, így ő a vigaszom.



Helena szemszöge:

Mérgesen rúgtam bele a fal melletti csapba, miután Ibrahim távozott.
- A fenébe! – szitkozódtam, arcomat kétségbeesetten temettem a tenyerembe. Miért nem állítottam meg? Most visszatért ahhoz a csodahercegnőhöz... Ó, egek, milyen szép volt. Én sosem leszek ilyen szép. És hercegnő! Én mi vagyok? Egy otthonából elhurcolt rabszolga...
Erre a gondolatra bekönnyezett a szemem. Miért kellett ennek így történnie? Miért kellett vele találkoznom?
- Helena! – bukkant fel Nigar asszony a folyosó végéről. – Mit csinálsz még mindig idekint? Jól vagy? – lépett hozzám aggódva. Bólintottam, de ahogy lepergett előttem minden, elgörbült a szám. Sírni kezdtem.
- Ezt nem hiszem el. Allah, segíts meg! Már meg bőgsz itt nekem? – jajveszékelt a nő. – Tessék abbahagyni! Nem dőlt össze a világ, senki nem szidott meg!
- Tu... tudom... – pityeregtem azért tovább.
- Elég volt ebből, te lány. Bárkivel előfordul, nem tragédia – halászott elő egy zsebkendőt, majd odanyújtotta nekem. Próbáltam lecsillapodni, úgyhogy felszárítottam a könnyeimet, majd megmostam az arcom a csapból folyó vízzel.
- Ne haragudj, Nigar asszony – szipogtam. A nő megenyhült.
- Semmi baj. – Majd hosszas csend borult ránk. – De ha már így kettesben maradtunk, azért megkérdezném. Ibrahim minek ártotta bele magát ebbe?
- Jó kérdés... – dünnyögtem. Nigar karba fonta a kezét.
- Ha már itt tartunk, ma reggel is felőled kérdezgetett. Mit akar tőled?
Ó, drága Nigar asszony, kínozz még tovább. Így sincs elég bajom.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem, és hát nem is hazudtam. Az egyik nap megcsókol, másnap meg kiszemel magának egy királyi sarjat. Ki tudja ezt követni?
- Tán’ csak nem fellobbant köztetek egy tiltott viszony? – Lesápadtam. – Mondd csak el, kedveském. Titkotok nálam biztonságban marad - simította meg a vállam, majd megigazította a hajam és a ruhám. Az állam a padlón koppant.
- Dehogyis! - tagadtam. - Azért halál járna.
- Ezt ki mondta neked? – lepődött meg. - Senkit nem végeztek még ki csupán a szerelem miatt...
Hirtelen, ahogy a sötét szemeibe néztem, minden titkomat fel akartam tárni előtte. De ez csak az első késztetés volt, hamar el is múlt. Én szeretnék bízni benne, de mégsem ismerem őt túl régóta. Ez a palota pedig egy valóságos csatatér, ahol a titkok a fegyverek. Ha a kezébe adom, mi biztosítja, hogy nem ellenem használja fel?

- Itt nincs szó semmi ilyesmiről - ráztam a fejem. - Inkább arról, hogy mivel ő hozott ide, úgy gondolja, hogy az ő felelőssége vagyok. És mivel az úton nagyon tiszteletlen voltam, gondolom most fél, hogy rajta lesz elverve, ha bármi rosszat csinálok... - hazudtam, akár a vízfolyás.
- Lehet, mégsem ez iránt érdeklődött, hanem hogy jól vagy-e. Mindegy. Érthető, ha nem bízol bennem - simogatta meg az arcom a nő, kicsit csalódottan. - Gyere. Menjünk vissza. Az uralkodó is érdeklődött már hogylétedről. Látta rajtad, hogy ijedtséged nagyobb volt, mint a kár, mit okoztál.
Lelkiismeret-furdalás kerített a hatalmába. Szeretnék elmondani neki mindent, tényleg... De túl nagy a kockázat. Talán majd később, ha már jobban ismerem.
De várjunk csak.
- Az ural... - haraptam el a mondatot. Óh, jóságos ég. Pont róla feledkezem el, az összes félelmem leghatalmasbbikáról? Már amiatt is görcsöltem, hogy jelen kell lennem ezen az eseményen, de még fel is hívtam magamra a figyelmét. Francba! - Hürrem asszony meg fog ölni.
- Nyugodj meg. Nem tesz semmit. Menjünk, gyere.
Persze, odabent nem is. Majd éjszaka belefojt a párnámba.
Bizonytalanul követtem Nigar asszonyt vissza az ünnepségre, ahol semmi nem változott. Már persze azon kívül, hogy Ibrahim és a hercegnő eltűntek. Körbepillantottam, hogy nemcsak én vagyok-e ilyen vak, de tényleg nem voltak sehol.
- Helena, drágám. Remélem, jól vagy - szólított meg az uralkodó.
Hát ez remek. Most már biztos: nem fogom itt sokáig húzni. Összefontam magam előtt a kezem, és meghajoltam a szultán előtt.
- Jól vagyok, nagyuram. Még egyszer bocsánat a kellemetlenségekért.
- Nem történt semmi, drágaság - fogta meg a kezem, majd a fülemhez hajolt. Ledöbbentem. - Ha tudnád, Nigar hogy kezdte - nevetett halkan. - Most pedig, ha kellemetlenül érzed magad, megkereshetnéd Ibrahim barátomat, ugyanis lassan kezdődne az ünnepség, ahol téged is szívesen látunk.
Egek, lehetne ez rosszabb? Már rá sem merek nézni Hürremre. Viszont a mondata megmosolyogtatott, ahogy elképzeltem Nigar asszonyt ügyetlenkedni.
- Máris indulok megkeresni - hajbókoltam ismét, majd újból távoztam. Szegény agák, nem igazán értik, mi ez a járkálás.

Nem mondhatnám, hogy volt ötletem, hol keressem életem megkeserítőjét, úgyhogy találomra elindultam egy irányba.
Kisvártatva valami idegen nyelvű beszélgetést hallottam. Amit megértettem az csupán két név volt: Ibrahim és Felicita, majd néma csend következett.
Tehát jó helyen járok. Befordultam a folyosó végén, a szívem hevesen dobogott, mivel újra négy (vagyis hat) szem közt kell maradnom vele a történtek után.
- Ibrahim! - szólítottam meg, de ekkor már oda is értem. És ha tálca lett volna a kezemben, ismét leejtettem volna. A pár szétrebbent a hangomra, nekem meg lelassult a hevesen dobogó szívem. Szerintem össze is tört.
- Helena - dermedt le teljesen a férfi. A hercegnő a száját törölgette az ujjaival. Azt hiszem, elfagytak a torkomban a hangok.
- A szultán... hívat... - Mégsem. Csak ennyit mondtam, többet nem is tudtam volna. Visszarohantam.
- Lassíts - kapott el Nigar valahol. – Jön már a főbizalmas úr?
Bólogatásra tellett, szavakra nem.
- Engedelmeddel, még kérnék egy pár percet, mielőtt én is visszatérnék - ziháltam. – Nem érzem jól magam. Kísérd be... a főbizalmas urat a szultánhoz – hadartam el, majd meg sem várva a nő válaszát, visszaszaladtam a csaphoz, ahol aztán újból elsírtam magam.
Ezt egyszerűen nem hiszem el... Végig játszott velem, mint macska az egérrel, és egy nap elteltével már mást csókol... Mekkora egy szemétláda...


Ibrahim szemszöge:

Nem bírom elhinni. Egyszer próbálom meg elfelejteni, akkor is a legrosszabbkor bukkan fel. Ezt jól elintéztem.
Lemondóan felsóhajtva temettem az arcom a tenyerembe.
- Baj van? – érdeklődött Felicita.
- Semmi... – ráztam a fejem. – Csupán vissza kell mennünk.
Kifordultam, és szokás szerint Nigarral találkoztam. Kezdem úgy érezni, hogy ez a nő mindenhol ott van.
- Uram, a szultán várja Önt – intett az ajtó felé.
Bólintottam, majd visszalépkedtem a lakosztály elé, ahol az agák ajtót nyitottak. Bent az uralkodó nagy örömmel fogadott.
- Barátom, végre! – Odaléptem elé, és meghajoltam. Ő közelebb intett magához. – Megértem, hogy a hercegnő varázsa nagyobb, mint a társaságunké, de ne feledd, mi áll készülőben – vigyorodott el.
- Hogy is felejthetném, nagyuram? – mosolyogtam rá. Közben a hátam mögött Nigar visszavezette Felicitát, majd Hürrem mellé lépett.
A szultán felállt a helyéről, és a szoba közepére állt.
- Egy pillanatra megzavarnám az ünnepséget, hogy bejelentsek valamit, ami szintúgy örvendésre ad okot. – Erre kíváncsi szemek pillantottak rá, a zene pedig elhallgatott. – A mai napon az Oszmán Birodalom egy újabb és fiatalabb nagyvezírt tudhat az állam élén. Kineveztem Piri pasa utódját nagyra becsült barátom, Ibrahim személyében.

Szétáradt bennem a büszkeség. A többiekben pedig a döbbenet. Főleg a Validében.
- Barátom – fordult felém az uralkodó, én pedig térdre ereszkedtem előtte. - Mától Ibrahim pasa a megszólításod – mosolyodott el, majd a zsebébe nyúlt, és elővett egy különleges gyűrűt. Döbbenten tekintettem rá.
- Ez itt az Oszmán állam gyűrűje. Esküszöl, hogy sosem árulod el, és mindig hűen, tisztességesen fogod szolgálni? – kérdezte szigorúan.
- Allahra esküszöm, nagyuram.
A szultán elmosolyodott, majd a tenyerembe ejtette a királyi ékszert, amire csókot leheltem, majd a homlokomhoz tapasztottam. A padisah kaftánját is csókkal hintettem, majd felemelkedtem, mire a teremben lévő összes szolgáló meghajolt.
- Most pedig zenét! Ünnepnap ez a mai! – csapott a vállamra a szultán. Felzendültek a lantok, néhány háremhölgy táncba is kezdett.
- Gratulálok az új tisztségedhez, Ibrahim pasa – mosolygott Hatice.
- Államunk nem is lehetne jobb kezekben – kommentált Mahidevran is. Ami az anyaszultánt illeti, ő csak egy bólintással ismerte el az új rangomat.
Az uralkodó maga mellé ültetett, de pár perc múlva már a hercegnő is odakerült a másik oldalamra.
- Mi is történt pontosan? – kérdezte.
- Nagyvezírré neveztek ki – mosolyogtam rá elégedetten. – Ez olyasmi, mint nálatok a nádor poszt.
- Óh! – mondta elismerően. – Akkor nagyon fontos ember lettél. Gratulálok – pillantott rám kipirulva.
- Most már az lettem. Köszönöm az elismerést - csókoltam neki kezet.
Kinyílt az ajtó, és még mindig mosollyal a képemen pillantottam oda. Ez kicsit megkopott, amikor egy kisírt szemű Helena lépett be a helyiségbe. Meghajolt, majd Nigar mellé telepedett Hürrem oldalára.
- Helena, jó hogy itt vagy. Tudatom veled is, hogy Ibrahimot mától pasának szólítsd – üdvözölte őt a szultán.
A lány értetlenül pillantott az uralkodóra, mire Nigar a füléhez hajolt, és minden bizonnyal a tudtára adta, mi történt a távollétében. Ezután bólintott, majd rám pillantott, és egy szikra érzelem nélkül fejet hajtott.
- Gratulálok, pasám.
- Köszönöm – erőltettem fel egy mosolyt. - Uram - néztem vissza a szultánra. - Míg ünnepi étkünk asztalunkra nem kerül, körbevezetném a hercegnőt, ha nem bánja.
- Nyilván túl hamar kérettelek vissza, a palota pedig elég nagy - bólintott a szultán. - Menj csak.
Meghajoltam, majd ismét elraboltam a spanyol méltóságot. Felületesen megmutattam neki a palotát, majd lakrészemhez vezettem.
- Nos, ez szerény személyemé lenne. Hogy tetszik? - mosolyogtam rá.

Ő beljebb lépett, és hosszasan körbenézett a szobában.
- Szép – rendezte le ennyivel. - És most, hogy idehoztál, mit fogsz velem csinálni?
- Nem tehetek sajnos semmit. Esetleg... - hajtottam be az ajtót. - Pár csókot lophatok édes ajkaidról.
- Azzal is beérem... - suttogta csábítón.

Győzedelmes vigyorba torzult arcom, majd úgy közelítettem meg a nőt, mint egy vadász a prédáját. Magamhoz rántottam darázsderekánál fogva, majd mindenféle finomkodás nélkül, vadul és éhesen csókoltam meg.

5. fejezet ~ Feltörő érzelmek

Helena szemszöge:

Amikor kinyitottam a szemeim, először Nigar asszony arcát pillantottam meg, ahogy fölém hajolva kicserélte a borogatást a homlokomon.
- Mi... történt? – kérdeztem erőtlenül, a hangom puszta suttogás volt, pedig nem így akartam.
- Nem emlékszel semmire? – vonta össze a szemöldökét a felügyelő. Enyhe köhögő roham jött rám, mire ő gyorsan mellém lépett, és segített felülni az ágyban.
- Nem mondhatnám – feleltem, amikor már meg tudtam szólalni. – Az még rémlik, hogy tegnap reggel felébredve gyengének éreztem magam, de utána...
- A szultán lejött a hárembe – árult el csupán ennyit a nő, tesztelve a memóriámat. És valóban, már be is villant a képkocka, ahogy elvonult előttem az alakja. Azután pedig... sötétség.
- Elájultam? – próbáltam volna kikecmeregni az ágyból, ám Nigar gyorsan megakadályozott ebben. Jól is tette, ugyanis a fejembe valósággal beléhasított a fájdalom.
- Igen, a magas lázad miatt. Azóta itt vagy, betekertelek hideg vizes rongyokkal, az orvos pedig gyógynövényes teákat tukmált beléd – magyarázta. – Segítettek levinni a lázat.
Most hogy említi, valami rémlik egy szörnyű ízről... Így már több értelmet nyer a dolog.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam – szabadkoztam rögtön.
- Ne törődj ezzel, ezért tartunk orvosokat.
Végül is, igaz. Bólintottam is.
- Köszönöm a törődésed, Nigar asszony – biccentettem felé a fejemmel udvariasan, amennyire az erőmből telt.
A felügyelőnő végre rám mosolygott. Nem értem, miért nem teszi ezt gyakrabban, egészen megszépíti őt a mosoly...
- Szívesen. Most pedig pihenj, az a legfőbb, hogy meggyógyulj.
- Hol is vagyok pontosan? – Ez a szoba idegen, még nem jártam itt azelőtt.
- Hürrem asszony néhai lakosztályában. De ne aggódj, most hogy állapotos, átköltözött egy nagyobba – felelte Nigar.
- Óh, értem – válaszoltam kicsit zavarban.
- Nekem most mennem kell a dolgomra. Ha gondolod, behívhatok hozzád egy lányt, hogy itt legyen, ha bármire szükséged van – ajánlotta fel, ám én rögtön megráztam a fejem.
- Köszönöm, de azt hiszem, inkább visszafekszek aludni. Ahhoz nem kell segítség – mosolyodtam el. A nő viszonozta a mimikát, majd minden további nélkül távozott a helyiségből.
Fáradtan hajtottam vissza a fejem a párnára. Már az első héten megbetegszem, nagyszerű. Szép kis jövőt jósolok magamnak.

Ahogy lehunytam a szemeimet, elnyelt a gondolataim örvénye. Sok kép és hang, de ahogy egyre jobban az álom fázisába értem, a zajok eltompultak. Majd egyszer csak bevillant néhány ismerős párbeszéd.
- Helena, lángol az egész tested.
- Mindig, ha a közelemben vagy...

- Olyan finom meleg kezed van... Ne hagyd, hogy ez a kéz olyanná váljon, mint az övé...
- Nem fog.

- Nem bírom, olyan melegem van...
- Tudom. – Majd ugyanaz a meleg kéz, amiről beszéltem, lehúzta rólam a ruhát derékig. – Allahra, gyönyörű vagy... – érintett meg, mire végképp elöntött a forróság.

Rémülten pattantak fel a szemeim, izzadtan hőköltem fel az ágyban. A mellkasomhoz kaptam, amit immáron ruha fedett, de ahogy a kezem a bőröm szabad részére siklott, végképp kristálytisztává vált minden.
- Ibrahim... – suttogtam önkéntelenül, majd a szám elé kaptam a kacsómat. Te jó ég! Amiket mondtam neki... Miért mondtam ilyesmiket valakinek, akit gyűlölök és rettegek? És ő... hogy merte kihasználni ezt az alkalmat? Egyáltalán mit keresett ő itt?
A zavar és a kérdések ólomsúlyként nehezedtek rám. Alattuk görnyedtem, de valahogy mégis sikerült felkelnem az ágyból. Válaszokra van szükségem most rögtön.
Az ajtó felé vetettem magam, hogy megkereshessem Nigart, ám az csodával határos módon kinyílt, majdnem orrba is vágott. Meglepve pillantottam a tegnapelőtti vörös hajúra...

- Szia Helena – mosolygott rám. Valahogy ez a mimika sokkal inkább félelmet, mintsem szimpátiát váltott ki belőlem.
- Hürrem asszony – hajoltam meg előtte, majd elléptem az ajtótól, hogy beljebb jöhessen, amit meg is tett. Rosszat sejtek.
- Tehát már jobban vagy. Örömmel hallom.
Mert így a tudatomnál lehetek, amíg te kicsinálsz? Biztató.
- Igen, köszönöm az érdeklődésed. Mi járatban vagy errefelé? – puhatolóztam. A nő arcáról lefagyott a mosoly.
- Szerintem jól tudod, mi járatban.
Remek, meg akar ölni. Hallottam már, mire képes. Inkább kezdjünk mentegetőzni, még szeretnék élni egy kicsit...
- Hogyha a szultánról van szó, nem történt odabent semmi!
- Tudom, hiszen időben érkeztem – tett felém egy lépést. Ajaj.
- Asszonyom, valamit tisztáznunk kell. Az utolsó dolog, amire vágyok, hogy még egyszer odamenjek! Engem erőszakkal hurcoltak ide, és nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett – néztem mélyen a kék szemeibe. – Még örülök is, hogy asszonyom közbelépett. Én... nem akarok még egyszer odamenni...
A vörös szemöldöke a homloka közepére szaladt.
- Ezt értsem úgy, hogy te egyike vagy azoknak, akik nem akarnak a szultánnal hálni? – tette karba a kezét, mint aki nem hisz nekem.
- Pontosan – helyeseltem. – Bennem nem találsz vetélytársra.
Hürrem lemondóan felsóhajtott.
- Itt mindenki vetélytárs. – Majd elhallgatott, megrázta a fejét, és rám mosolygott. – Épp ezért szívesen tudnálak téged magam mellett. Szükségem van szövetségesekre, akikben bízhatok. – Hogy mi? – És ha azt állítod, hogy nem áll érdekedben a szultánnal hálni, akkor te vagy a tökéletes jelölt.
- Mármint mire? – értetlenkedtem.
- Hogy a szolgám légy. Több emberre van szükségem, most hogy állapotos vagyok.
- Amihez mellesleg gratulálok – próbáltam kierőszakolni magamból egy mosolyt.
- Köszönöm – mosolygott rám ő is, de valahogy elég hamis volt ez is. Hirtelen közelebb lépett, ujjait az állam alá fonta, és megemelte a fejem. – Akkor áll az alku? Mától szolgámul szegődsz?
Ha így távol maradhatok az uralkodótól, szíves örömest. Ez a kisebbik rossz.
- Igen – feleltem.
- Helyes. Óh, és hogyha kiderül, hogy hazudtál, és csak félelemből mondtad azt, amit... Hát akkor Allah legyen veled.

~*~

Aznap még pihengettem, és egyeztettem Nigar asszonnyal az új „pozíciómat”. Úgy tűnt, hogy örült neki. Másnap szépen fogtam a kis motyómat, és felköltöztem Hürrem asszony új lakosztályába, ami az előző szobánál is fényűzőbb volt. Nyílt belőle egy kisebb helyiség, ahol két ágy volt fenntartva nekem és a másik szolgálólánynak, Gülnihalnak.
Új ruhákat is kaptam, amik felértek azzal, amiben a szultánhoz küldtek. Hürrem asszony még egy pár ékszert és egy kis aranyat is adott nekem. Örültem neki, de azért nem vagyok naiv. Ezek nem lesznek ingyen.

Délután Hürrem asszony sétálni óhajtott a belső kertben, és kérte, hogy tartsunk vele. Az egyik új ruhámat magamra véve követtem őt a folyosón, lehajtott fejjel. Eléggé kizártam a külvilágot, a gondolataimba mélyedtem, így kissé váratlanul ért, amikor asszonyom megtorpant az út közepén.
- Áh, Pargalı. Szép napunk van, ugye?
Parga... Ibrahim?!
Kikerekedett a szemem, az arcomból kifutott a vér. Gülnihal meghajlása észhez térített, és én is udvariasan köszöntöttem őt, de továbbra sem néztem rá, csak megbújtam Hürrem asszony mögött.
- Hürrem asszony – üdvözölte őt a férfi, némi gúnnyal a hangjában. - Az időjárás kedvező, és csak egy olyan embert látok most, akit nem kedvelek - vigyorgott. Ebből mi lesz!
- Óh, milyen modortalan vagy. Csak vigyázz, attól még, hogy lehajtott fejjel állnak mögöttem, még van fülük. Még a végén az egyik szolgám magára veszi - válaszolt neki asszonyom szintén ironikusan.
- Nincs okuk rá, kedveském. Helena asszonyt viszont elkérném pár percre. – Hogy mi?!
Összerezzentem erre a kérésére, és ahogy a nevem elhagyta a száját. Dermedten pillantottam fel az égető barna szemekbe. Hürrem asszony hátrafordult hozzám, szigorú arckifejezéssel. Nem értette a főbizalmas kérését, és ez láthatóan bosszantotta. Visszafordult felé.
- Mi dolgod vele? - kérdezte foghegyről a vörös, és Ibrahim már vette is a levegőt, valószínűleg azért, hogy közölje, semmi köze hozzá, amikor a nő leállította. - Mindegy is. Helenának most dolga van. - És minden bizonnyal elmosolyodott. Úgy tűnik bármi élvezetet okoz neki, amivel Ibrahimot bosszantja...
- Odakint? – tettetett meglepettséget a férfi. - Persze, menjen csak, az uralkodó is biztosan szívesen fogja látni.
Újabb remegés. Na jó, nem bírom ezt. El akarok innen tűnni. A fene egyen meg, Pargalı Ibrahim. Te is jól tudod, hogyan vágj vissza Hürremnek.
A nő mosolyogva fordult felém.
- Helena... menj a konyhába, kérlek. Szólj Seker agának, hogy készítsen nekünk serbetet, majd küldd ki Nigarral.
Uh. Egy kicsit hálásan pillantottam rá. Közös érdekünk, hogy ne járuljak a szultán elé.
- Igen, asszonyom - hajoltam meg felé.
- Gülnihal, te pedig kísérj ki. További szép napot, főbizalmas uram - köszönt el gúnyosan a férfitől, mielőtt a másik lánnyal együtt magamra hagyott volna Ibrahimmal.
Akkor most tűnés.
- Uram - hajbókoltam egy gyorsat én is, majd már indultam is volna, ám ő elkapta a csuklómat, visszahúzott, és maga felé fordított. Ujjai az állam alá nyúltak, felemelték a fejem, így kénytelen voltam a szemébe nézni. A fenébe...
- Jobban vagy? - simította meg az arcom lágyan.

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen.
- I-igen... - dadogtam. - Köszönöm érdeklődésed. De nekem most mennem kell...
- Ne siess. Az a szajha csak távol akar tartani téged az uralkodótól. – Az a szajha mellesleg szívességet tesz nekem ezzel. - Minél később mész ki, annál jobb - simogatott tovább, amitől igencsak feszélyezve éreztem magam. - Nem tudom, mennyire emlékszel... De amikor beteg voltál... Bocsánatot kértem tőled. Mindenért, amit tettem és tenni fogok, hogy fenntartsam a látszatot. A látszatot, miszerint közömbös vagy számomra.
Nagyot dobbant a szívem. Az érintései nyomán a bőröm szinte felsistergett. Ha így folytatja, ismét a láztól esek össze.
Felpillantottam a szemeibe, és a tekintetétől kimelegedett az arcom.
- Nem lehetek számodra más, csak közömbös - suttogtam, ugyanis képtelen voltam magamból nagyobb hangerőt kicsikarni.
- Azt kell játszanom - húzott magához óvatosan a derekamnál fogva. - De a szívemnek nem hazudhatok - hajolt az ajkaimhoz. Mit...?
Teljesen bepánikoltam, és rémülten feszítettem a mellkasának a kezeimet.
- Én... sajnálom, hogyha illetlen dolgokat mondtam neked legutóbb, de nem egészen voltam magamnál! - hebegtem elfordított fejjel. A szavaim azonban nem sokat értek, hiszen a derekamon heverő keze és a perzselő lehelete teljesen megrészegítettek. Talán mégis komolyan gondoltam, amiket mondtam?
- Kérlek, csak egyszer hadd érintsem ajkaidat az enyémekkel... Lágyan... - fordította a fejem maga felé.
Megkondultak bensőmben a vészharangok. Feszülten pillantottam a folyosó két sarkába. De várjunk csak, ez olyan, mintha beleegyeztem volna! Vagy azt tettem, teszem? Ajh, nem tudom! Ez a szempár kiöli az elmémből a gondolatokat és megolvaszt.
- Nem lehet... - suttogtam, de a tekintetem már önkéntelenül is a szájára vándorolt. Vajon az ajkai is olyan melegek, mint a kezei? Szeretném megtudni, de...
- Szakíts félbe, ha nem akarod. De adj egy másodpercet, kérlek - suttogta tovább, a következő pillanatban pedig ajka az enyémre simult.
Rögtön lehunytam a szemem, a szívem hatalmasat dobbant, a lábaimból kiment az erő. A szája lágyan simította végig az enyémet, a derekamon pihenő keze még közelebb húzott magához. Elvesztettem a józan eszem. Esetlenül próbáltam viszonozni ezt a mámoros csókot, ami minden porcikámat remegéssel ajándékozta meg. Más volt ez, mint a szultán kényszeres csókja. Ettől megbolondultam.
A mellkasán heverő tenyereim felkúsztak a nyakához, majd átvettem körülötte a karjaimat.
Ekkor már forróban csókoltam, és alul is megéreztem őt.
És ez józanított ki végleg.
Pihegve váltam el tőle, de a pihegésből hamar zihálás lett. Forrt a vérem az ereimben. Ezer és egy gondolat robbant a fejemben, miközben a lángoló tekintetét figyeltem. A sok gondolatból végül kettő született meg: Ezt újra meg szeretném tenni. De nem lehet.
Ez pedig könnyeket csalt a szemembe.
- Mennem kell. Sajnálom - bújtam ki reszketve a karjaiból. Hagyta. Fejet hajtottam, majd elszaladtam a konyhába, továbbra is lüktető ajkakkal...

Te jó ég, te jó ég, Istenem...
- Hova ez a nagy siettség? – botlott belém Szümbül aga, kirángatva a boldog emlékekből.
- Öhm... - túrtam zavartan a hajamba. Mit is kell? Miért küldtek? Megvan! - Hürrem asszony serbetet kért magának és a szultánnak. Nigar asszonynak kellene kivinnie - hadartam el idegesen, majd ujjaimat az ajkaimhoz érintettem. Határozottan ott égett rajta a csók nyoma. Valós volt, nem egy álom.
- Gondolom, te is kívánod. Szólj Nigar-nak, gyere a konyhába, és kapsz te is – kacsintott rám.
Eh, hogy kívánom? Micsoda szóhasználat... Amit én kívánok, az még a serbetnél is édesebb. És többet nem kaphatom meg.
- Igen - hebegtem el, majd átvágtattam a felügyelőnőhöz. A fürdő bejárata előtt találtam meg. - Nigar asszony! - szólítottam meg.
- Mi járatban Helena? – fordult felém mosolyogva.
- Hürrem asszony küldött. Ki kéne vinni egy kis serbetet a belső kertbe, és ahogy azt gondolhatod, engem nem igazán akar az uralkodó közelében tudni – ecseteltem, az ujjaimat tördelve. Mikor bújhatok már végre el valahová, és gondolhatom át a történteket?
- Persze, de... Jól vagy, te lány? Reszketsz... - érintette meg a vállamat.
- Minden rendben - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Betegségedbe estél talán vissza? Vagy talán erőszak ért téged? – aggodalmaskodott.
Oh, erőszak. Még ha az lett volna. Csak a fejemet ráztam.
- Pusztán egy kicsit fáradt vagyok.
- Hát akkor pihenj le! Hürrem biztosan elidőzik a szultánnal. De... biztosan ne hívjak orvost? Félek, hogy valami járvány tört ki a palotában. Az előbb futottam össze Ibrahimmal, és...
Túl gyorsan reagáltam.
- És?
- Ő is sápadt és letört. Élőhalottként járkál. Éppúgy, mint te.
Próbáltam közömbösnek mutatkozni. Nehéz volt.
- Nos, remélem nincs komoly baja. - Témát tereltem. - Akkor ha tényleg nem bánod, visszavonulnék kicsit.
- Aludj csak. Majd viszek be később ennivalót. – Milyen kedves.
- Köszönöm. Olyan jó vagy hozzám - mosolyogtam rá szívből.
- Persze, hiszen megérdemled.
Nem ezt mondanád, ha tudnád, mit tettem.

Meghajoltam előtte is, majd visszaindultam az új lakrészbe. Beléptem az elkülönített kis térbe, majd lehuppantam a nekem fenntartott ágyra. Egész kicsivé gömbölyödtem, a térdeimet felhúztam az államhoz. Ahogy lehunytam a szememet, minden lejátszódott bennem elejétől a végéig, újból és újból. Kezdve onnan, hogy nekirontottam azzal a karddal, a fogság, a tánc, a betegség... és végül a csók. A szívem fájdalmasan szorult össze, mégis melegség áradt szét benne, ajkaim mosolyra görbültek, miközben könny csordult ki a szememből.
Ezt jól megcsináltad, Helena. Teljesen elvette az eszedet.

4. fejezet ~ Változás

Helena szemszöge:

Olyan gyorsan történt minden. A tánc elején még minden rendben ment, hiszen meghúzódtam a háttérben, de amikor maga a szultán állított előre, az ütő is megállt bennem. Ennyit a megbújásról.
A zene kellemes, keleties volt. Főleg lantokon, sípokon és dobokon játszottak, mi pedig a dallam ütemeire mozogtunk. Én személy szerint kiválasztottam egy pontot a falon, és végig azt bámultam, hogy ne kelljen a férfiakra pillantanom. Óh, mert hát nem is említettem, hogy Ibrahim is bent volt.

Amikor elhalt a zene, lekuporodtunk a szőnyegre. Vártunk. De mégis mire?
A szultán és bizalmasa sugdolózni kezdett, majd kisvártatva egy lila kendő landolt egyenesen előttem. Értetlenül pillantottam a fal mellett álldogáló Nigar asszonyra, aki mutatta, hogy vegyem fel. Hát, megtettem.
A másik csoportra nem került sor, ugyanis az uralkodó egy későbbi időpontra tette át a megnézésüket, majd kivonult. Nigar asszony odasietett hozzánk.
- Remek munka volt, lányok. – Majd rám pillantott. – Helena, gondolom nagyon boldog vagy.
- Mármint miért? – Még most sem értettem. – Azért, mert hozzám vágta ezt? – vettem elő a kendőt, majd a lányok felé tartottam. – Kéri valaki?
- Ne butáskodj már – kapta ki a kezemből a selymet a háremfelügyelő, majd egy határozott mozdulattal a csuklómra kötötte. Hát nem kötözgettek már így is eleget?! – Ez egy szimbólum. Annyit tesz, hogy az uralkodó ma éjjel téged vár a lakosztályába.

Hidegzuhany.

- M-miért? Táncolni? – hebegtem. Nigar asszony megforgatta a szemeit.
- Ezt most direkt csinálod? – Megráztam a fejem. – Ne játszd már az ártatlan szolgát! Az uralkodóval fogsz hálni, mégis mit gondoltál?

Jégkockás zuhany.

Teljesen leblokkoltam. Hirtelen lepergett előttem az előre eltervezett jövő, amibe semmi beleszólásom nem volt. Láttam magam a férfi ágyában, és... Fúj! Nekem még csak nem is tetszik!
- Miért...? – kezdett remegni az ajkam.
- Mert elnyerted a tetszését. És a tanácsadójáét is – mosolyodott el. Lassított felvételként fordultam meg. Szümbül aga éppen neki hajlongott. A dühvel keveredett kétségbeesés lávaként folyt végig az ereimben, és már meg is indultam életem megkeserítője felé.
- Miért kellett ezt? – kérdeztem indulatosan. – Most boldog vagy?
Rosszindulatúan és megalázóan válaszolt, jó szokása szerint. Sajnálatos módon Szümbül aga elráncigált, mielőtt még leszedhettem volna a fejét, de azt legalább a tudtára adtam, hogy mennyire gyűlölöm.

~*~

Dühösen és elkeseredetten mentem vissza a hárembe Szümbül aga oldalán, aki megállás nélkül arról papolt nekem, hogy mégis honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy így beszéljek Ibrahimmal. Nem igazán figyeltem rá, ugyanis útközben eltört nálam a mécses. Az a szemét Pargalı...
Amikor visszaértünk, Nigar asszony már várt ránk.
- Jaj, mit tudtatok csinálni ennyi ideig? Helena, neked készülnöd kell! - ragadott el az agától. Betelt a pohár. Mi az, hogy itt kézről kézre adogatnak engem?!
- Elég! - ütöttem el magamtól a nő kezét. - Nem megyek sehová, és nem bújok senkinek az ágyába!
- Hogy merészeled? - förmedt rám az eunuch.
- Hagyd, Szümbül, ezt majd én elintézem! - hessegette el a férfit Nigar asszony. - Te meg gyere velem.
- Már megint hová? - hüppögtem.
- Csak gyere! - vonszolt el magával.
Eltakartam az arcomat, hogy a többi lány ne lássa, hogy itatom az egereket. A nő felvezetett a második szintre, ahol betámogatott egy ajtón.
- Ide - mondta.
- Ez kinek a szobája?
- Az enyém - felelte nemes egyszerűséggel, majd becsukta maga mögött az ajtót. - Itt nem zavar minket senki. Szóval, ki vele. Mi a bajod? Mert őszintén szólva nem értem a könnyeid okát. A szultán rögtön téged választott ki, minden lány erről álmodozik.
- Kivéve engem! - emeltem fel a hangom. - Én pont ettől féltem. Nigar asszony... Nálunk ez nem így ment. Nálunk házasság előtt ez halálos bűn...
- Csakhogy már nem Rodoszon vagy, kis szívem.
- Tudom, de nem csak erről van szó – törölgettem meg a szemem.
- Akkor miről? – rakta csípőre a kezét a nő. Nem válaszoltam. – Nézd, nálunk a padisah annyi asszonyt tarthat, amennyit csak akar. És a szultán asszonyának lenni nagyon tiszteletreméltó cím.
Nem igaz, hogy nem érti, hogy én nem akarok a közelébe se menni...
- Képzelem, hogy ez nehéz. De ha van egy kis eszed, akkor eldobod a büszkeséged, és kiölöd a szívedből a haragot. Neked innentől fogva csak annyi a dolgod, hogy a szultán kedvére tegyél, semmi más.

A szavai belém fojtottak minden tiltakozást, így csak némán könnyeztem tovább.
Nigar asszony szemöldöke gyanakvóan szaladt össze.
- Vagy talán az otthonodban valaki másé volt a szíved? Mert ha erről van szó, sürgősen verd ki az illetőt a fejedből. Más nem létezhet a számodra Szulejmán szultánon kívül.
Na, erre a mondatra az összes könnyem elapadt. Nincs mese, ebbe bele kell törődnöm. Innentől kezdve egy tárgy vagyok, és együtt kell hálnom a padisahhal, mindegy, mennyire undorítónak is találom ezt. Úgy kell tennem, mint aki megtisztelve érzi magát.
- Látom, megértetted – mosolyodott el Nigar asszony. – Úgyhogy irány a fürdő!

~*~

Illatos olajok, gyönyörű selyemruha, parfümök és ékszerek. Mire rendesen elkészítettek, már úgy éreztem magam, mint egy karácsonyfa.
- Gyönyörű vagy – simította előre egy barna tincsemet Bahar. – Ha még mosolyognál is, lélegzetelállító lennél.
Az jó lenne, legalább néhány perc után meghalna a szultán, és nem kéne ágyba bújnom vele.
Áh, nem helyénvaló, hogy ilyeneket gondolok. Nem fog a segítségemre sietni senki és semmi, szóval túl kell élnem!
- Na, készen van már az a leányzó? – sürgölődött kint Szümbül aga.
- Bizony – kiáltott ki Bahar, mire kisvártatva kinyílt az ajtó, és megpillantottam az aga elámult arcát.
- Ó, mamám! – kiáltott fel. – Mutasd csak magad, fordulj meg! – lépkedett be mosolyogva. A lelkessége egy kicsit jobb kedvre derített. De csak egy kicsit. – Nagyon szép vagy. Indulásra kész.
Ettől féltem. Görcs állt a gyomromba.
- Ügyes légy! – kívánt „szerencsét” a barátnőm. Egek, hogy lehet ebben ügyesnek lenni? Azt sem tudom, mit kell majd csinálnom!
- Ne sirass, ha meghalok – búcsúztam ezzel a mondattal, ami letörölte az arcáról a bájos mosolyt.

~*~

A folyosón vonulva csak még jobban megforgatta bennem a tőrt a sors, hiszen Ibrahimot is ott találtam. Az ő szavai pedig csak még mélyebbre nyomták a kést.
- Tehát ne feledd! Ne nézz rá, csak lehajtott fejjel menj be, majd óvatosan lépj oda hozzá, és csókold meg a kaftánját! Aztán...
- Megértettem, Szümbül aga – szakítottam félbe. – Már háromszor is elmondtad...
- Jó-jó – mentegetőzött, majd bekopogott, az őrök pedig kinyitották az ajtót. Nagy levegőt vettem, és pillantásom el nem szakítva a márványpadlóról, beléptem. Az ajtó becsukódott mögöttem, a szultán pedig – aki eddig háttal állt nekem – megfordult.
Meghajoltam felé, majd továbbra is lehajtott fejjel közelítettem őt meg. Amikor elég közel értem, térdre ereszkedtem, majd a kaftánját a számhoz simítottam. A következő pillanatban a keze az állam alá ereszkedett, és felhúzott magához. A szívem hevesen kalimpált a mellkasomban, de ennek semmi köze nem volt örömhöz vagy izgalomhoz. Inkább volt ez félelem és undor, mintsem várakozás.
Félve felpillantottam a kék szemekbe, de rögtön el is kaptam a tekintetemet, és újból lefelé néztem.
- Hogy hívnak? – kérdezte mély hangján, amitől a kis pihék az ég felé meredeztek a tarkómon.
- Helena, szultánom – feleltem olyan alázatosan, ahogy csak tudtam. Remegni kezdett a szám.
- Görög vagy? – kezdték el simogatni az ujjak az államat. Valaki mentsen meg!
- I-igen, nagyuram. Rodoszi.
Erre elégedett morranás volt a válasz. Istenkém, a hangjától is undorodok... Mi lesz ezután?

Keze végre elengedte az államat, helyette az arcomat fogta a tenyere közé, s emelte fel ismét a fejemet, hogy szemkontaktust létesíthessen velem. Ha elkezdek könnyezni, annak nem lesz jó vége.
Ujjai a hajamhoz kalandoztak, arcához emelte a barna fürtöket, és mélyen beszívta az illatát. A térdeim összekoccantak a remegéstől. A levegő túl sűrű lett ahhoz, hogy lélegezni tudjak.
A szultán lassan elengedte a hajamat, s keze most a nyakam vonalán simított végig. Kirázott a hideg. Ha belegondolok, hogy Ibrahim keze milyen finom meleg volt, amikor a kezemet kötözte...
A gondolatra ijedten pattantak fel a szemeim. Hogy gondolhatok még most is arra a mocsokra? Ő hozott engem ebbe a helyzetbe, hogy pusztulna meg!
- Talán valami baj van? – lépett hozzám közelebb a padisah. Rögtön visszatértem a valóságba.
- Dehogyis, nagyuram.
- Félsz? – mosolyodott el. – Nincs rá szükség... – Keze a hátamra vándorolt, közelebb húzott magához, és az arcunk közötti távolság vészesen csökkenni kezdett. Lehunytam a szemeimet, és pár másodperc múlva langyos ajkak simultak a számra. Megremegtem a férfi karjaiban, a hidegrázás ismét visszatért. Ügyetlenül próbáltam viszonozni a csókot, miközben azok a mohó ujjak a ruha elülső gombjaihoz kalandoztak.
És ekkor egy dühös női hang kiáltott fel a folyosón.
- Engedjetek be azonnal! Nem tilthatjátok meg, hogy bemenjek!
Mindketten az ajtó felé kaptuk a tekintetünket.
- Hürrem? – suttogta a szultán. Ki...?
- Nyissátok ki az ajtót, de tüstént! – folytatódott a ricsaj, melynek következményeként az uralkodó váratlanul elengedett, és az ajtóhoz lépett, majd kitárta azt.
- Szulejmán! – omlott a karjaiba egy vörös hajú nőszemély. – Én egyetlen szultánom, nem akartam hinni a fülemnek, amikor azt mondták nekem, hogy ma este nem fogadsz egy másik ágyas miatt, és...
- Hürrem asszony! – hangzott fel Ibrahim mély orgánuma is odakintről. Én csak megszeppenve álltam, abban reménykedve, hogy ez a dráma elég nagy ahhoz, hogy rám ne tartsanak többé igényt. – Mit mondtam neked alig öt perccel ezelőtt? – lépett a főbizalmas úr is az ajtóhoz.
- Ibrahim, mire véljem ezt? Nem te lennél hálótermem őre?!
- Sajnálom, nagyuram, de elszólítottak, és...
- Ő meg ki?! – vijjogott ismét a vörös nő, mutatóujjával felém bökdösve. Lehajtottam a fejem, és ismét a padlóra bámultam. A padló szeret. Neki nincsenek elvárásai velem szemben.
- Szümbül aga! – dörrent a szultán. – Kísérd vissza Helenát a hárembe!
Tessék? Ez komoly? Istenem, hát nem hagytál el engem! Köszönöm!
- Igenis, uram – hajlongott Szümbül, majd felém intett a kezével. Valósággal repültem kifelé a lakosztályból, bár amikor elsuhantam a vörös mellett, az a félelmem támadt, hogy meg talál tépni.
Még elkaptam Ibrahim megfogalmazhatatlan tekintetét, mielőtt az eunuch oldalán visszaindultam a hárembe...


Ibrahim szemszöge:

Szümbül alig két percre szólított el, de amikor visszafelé indultam a lakrészembe, már félúton Hürrem hangját hallottam. Arról a jelenetről már ne is beszéljünk, amit rendezett.
Nem hiszem el, hogy nem érti meg, hogy hol a helye és hogy mit tilos neki. Nem járkálhat csak úgy ki-be a szultánhoz, és nem hálhat vele, ha az uralkodónk mást akar.
Egy sóhajjal temettem az arcom a tenyerembe a folyosón, amikor megpillantottam a hárem egyik felügyelőjét.
- Nigar! - emeltem meg a hangom.
A nő rögtön megtorpant, majd meghajolt előttem, miközben én megközelítettem.
- Mit nem fogtál fel azon, hogy tudasd velem, ha Alexandra valami neveletlenségre készül? – mérgelődtem.
- Engedelmeddel uram, én megmondtam neki, hogy a szultán ma nem tudja őt fogadni, és úgy tűnt, hogy ő ezt tudomásul is vette. Valószínűleg az egyik lánytól tudhatta meg, hogy valaki más járult ma hozzá... - mentegetőzött. Végül is én vágtam ezt a képébe, de akkor is. Mit keresett ott, ha állítólag „tudomásul vette” a helyzetet?
- Nem, az én voltam, de már az előtt az uralkodóhoz készült. Nem értem azt a nőszemélyt, nem bír megülni a fenekén? – dühöngtem.
Hogy szépen fejezzem ki magam...
- Őszintén sajnálom, uram. Legközelebb jobban odafigyelek rá – szabadkozott Nigar.
- Igen, azt nagyon megköszönném. És hol van a mai lány? Aki lett ma volna? – érdeklődtem.
- Szümbül aga az imént kísérte őt vissza a hárembe. – Igaz is. A nagy drámában szinte fel sem tűnt, hogy ment vagy maradt.
- Köszönöm – bólintottam, majd elindultam arra.
Magam sem értettem, milyen érzések kerítettek a hatalmába. Egyszerűen boldog voltam, csak nem tudtam, miért. Másrészről pedig egyszerűen ki voltam akadva a vörös átok miatt.
- Szümbül! - szólítottam meg a hárem kapujánál lebzselő agát. - Kérlek, hívd ki Helenát, utána pedig visszatérhetsz a lakrészedre.
A férfi elég bizonytalanul pillantott rám.
- Na de uram... Nem vagyok benne biztos, hogy...
- A történtekről akarok vele beszélni. Két perc sem lesz az egész. - Még mindig habozott. - Menj! - dörrentem rá. Az aga ijedtében összerezzent, majd elsuhant. Pár perc múlva pedig Helena jött ki a kapun, ruhájának kibomlott gombjait rendezte. És akkor most szabadkozzunk a nagy pillanata elrontásáért...
- Bocsánatot szeretnék kérni Hürrem közjátéka miatt. – Csak tömören.
A lány rám pillantott. Láthatóan megkönnyebbült volt.
- Az a közjáték mentett meg, úgyhogy inkább hálás vagyok érte - felelte hidegen.
- Hálás, mert szórakozásodat félbeszakították? – gúnyolódtam, ám amikor mélyen a szemébe néztem, elvesztem. Rémületet láttam benne, s ez megrémített engem is.
- Hé, ne haragudj, jó? – visszakoztam nyomban. - Bocsánatot kérek.
- Pontosan miért, uram? - könnyezett be a szeme. - Iménti mondatodért, vagy azért, mert odaküldtél?
Teljesen ledöbbentem a kiváltott reakcióján...
- Te tényleg ennyire félsz? – léptem hozzá közelebb, majd óvatosan letöröltem könnyeit.
- Talán nincs rá okom? - suttogta. - Én... - kezdte, majd szemeimbe nézett, és inkább ajkaiba harapott. - Nem érdekes. Jó éjszakát, uram - fordított nekem hátat, indulásra készen. Nem mész te sehová.
- Várj már! – kaptam el a karját. - Tényleg sajnálom... Azt hittem te is csak olyan vagy, mint a többi...
Nem lepődtem volna meg. Az idekerülő lányok amint megértik, hogy a szultánnal hálás hatalomhoz és aranyélethez vezet, félredobják erkölcseiket. De ő... más.
- Tévedtél - fordult ismét felém, majd újból a padlóra nézett. - Attól, hogy elfogadom a sorsom, még nem lelem örömöm benne. - Újabb habozás, majd felpillantott rám. - Azért köszönöm, hogy sajnálod - mosolygott rám azokkal a könnyes szemeivel. Valami elpattant bennem. - De most már mennem kell.
- Engedd meg, hogy megvigasztaljalak. Lakrészembe jöhetnél vacsorára. És ha félnél velem kettesben maradni, Bahar barátnőd is jöhet – ajánlkoztam meggondolatlanul. Biztos, hogy kivitelezhető ez?
A barna szemek gyanakvóan húzódtak össze. Hirtelen mondani akart valamit, de inkább összezárta az ajkait, majd újból csak habozott.
- Értékelem, hogy bocsánatot kértél, és engesztelni próbálsz. De a jövőben nem kívánok magamra ennél több figyelmet vonni. Ahogy veled egy levegőt szívni sem! - vágta határozottan a képembe szavait, amit faarccal tűrtem, ő pedig zihálni kezdett, melle fel-alá emelkedett. - Uram - hajtott fejet, majd végképp eltűnt a kapu mögött.
Eh... Kellett nekem utána jönnöm.

Visszamentem a lakrészemre, és az ágyamon feküdve a plafonra meredtem. Dúltak bennem az indulatok. Miért tud ennyire felingerelni?
Még pár percig így feküdtem, majd arra határoztam, hogy ki kell adnom magamból ezt a sok feszültséget. Felöltöztem, majd megmondtam az őröknek, hogy pár órára elhagyom a palotát. Az uralkodó bizonyára már aludni tért, nem tarthat már rám igényt. A kikötőben találkoztam a Matrakossal.
- Uram, te itt? - lepődött meg.
- Hosszú napom volt - mondtam csak ennyit, mire ő elvigyorodott.
- Vagy úgy. Hát akkor igyál meg velem egy italt, aztán keresünk neked valakit, aki majd segít kibogozni a zűrt a fejedben...

~*~

Másnap a szokott időben keltem, ami kissé nehézséget okozott a tegnap éjjel után. Már jócskán hajnalodott, mire visszaértem a palotába. Teendőim elvégeztével bekopogtam a szultánhoz, aki nagy hírekkel fogadott.
- Barátom, most jöttem a Validétől. A bábaasszony szerint Hürrem gyermeket vár.
Éljen, így sem érzi magát eléggé úrnőnek az a szajha, most még uralkodói vért is szül. Mindenesetre nem hagytam, hogy gondolataim kiüljenek arcomra, így mosolyogva gratuláltam a padisahnak, aki a keblére ölelt.
- Így már a tegnap este is világosabb - jegyezte meg. - Most pedig barátom, meglátogatom asszonyomat a háremben. Velem tartasz?
- Természetesen uram - mosolyogtam. - És még egyszer Allah áldását küldöm a magzatára, és reménykedünk, hogy asszonyod fiúgyerekkel ajándékoz meg minket.
Persze, reménykedünk, hogy halva születik, vagy lány lesz.
- Köszönöm Ibrahim - paskolta meg a vállam a szultán, majd elindultunk.
A hárem kapujánál Szümbül várt minket, aki mézesmázosan közölte, mennyire elalélt a gyermekáldás hírétől. Ahogy beléptünk a terembe, az összes lány felpattant, és sorba rendeződött. Vigyor szökött az arcomra, amikor belegondoltam, hogy az a nő, akivel a tegnap éjszakát töltöttem is volt olyan szép, mint ezek.
- Áldott reggelt, nagyuram - hajolt meg Nigar is. Végigmentünk a termen, és én szándékosan nem kerestem a tömegben a kis vadmacskát. Hát, nem is kellett. Már a sorfal végén jártunk, amikor egy lány egyszerűen kiájult a tömegből, pontosan a karjaimba. Eléggé meglepődtem, főleg amikor megláttam, hogy az emlegetett kis vadóc az...
- Helena – suttogtam meglepetten, majd ölbe kaptam a törékeny testet. - Uram, nincs magánál – néztem aggódva a szultánra.
Mi tagadás, kicsit megijedtem. Remélem, nincs komoly baja.
- Szümbül, hívjátok az orvost! - parancsolta a padisah. - Addig hozd őt fel Hürremhez, Ibrahim, az ő lakosztálya sokkal nyugodtabb helyszín.
Tehát vigyem ahhoz az elmebeteghez, aki ráadásul tegnap meglátta, hogy a szultánnál volt?
- Engedelmével... – haboztam. - Biztos, hogy jó ötlet ez, uram? Mármint, ha valami nyavalyája van, Hürrem szultána elkaphatja, és ez ártalmas lehet a magzatra...
- Nem lesz baj, Hürremet úgyis magammal akarom vinni a lakrészembe – felelte.
Akkor megnyugodtam. A kígyó nem fogja bántani.
- Természetesen, méltóságos uram - hajoltam meg, amennyire ez lehetséges volt a csomagommal, amit aztán fel is vittem.

A lakosztályban Hürrem persze nyomban letámadta az uralkodót, én és a pakkom már csak akkor tűntünk fel neki, amikor leraktam Helenát az ágyra.
- Az meg mit keres itt?! - háborodott fel.
- Most ne azzal törődj - csillapította a szultán. - Inkább gyere velem, meg kell beszélnünk néhány dolgot. Új lakosztály és szolgák járnak neked, most hogy ilyen kincset hordozol a szíved alatt, Hürremem.
Hogy oda ne rohanjak...
- Rendben van... – adta be a derekát a nőszemély.
- Pargalı, te maradj itt a lánnyal, amíg nem jön az orvos. Utána haladéktalanul térj vissza a teendőidhez!
Hát persze...
- Rendben uram, ahogy óhajtja... – hajoltam meg, mielőtt a szultán távozott a vörös boszorkánnyal együtt, majd visszafordultam az ájult lányhoz.
- Helena - szólongattam. - Helena, nyisd ki a szemed!
Ahogy ezt kértem tőle, valóban pislogni kezdett lassan, majd meggyötörten nézett fel rám.
- Ibrahim...
- Mi történt? - kérdeztem, majd megérintettem a homlokát, ami szinte megperzselte a kezemet. Döbbenten tapogattam meg az arcát is. Ha bárki látná, mit művelek, már a fejem hullana...
- Helena, lángol az egész tested - nyugtalankodtam. A lány elmosolyodott, majd a kezemért nyúlt.
- Mindig, ha a közelemben vagy...
Erre a mondatra egy pillanatra félrevert a szívem.
- Tudom, de többé már nem kell félned tőlem. Sajnálok mindent – simítottam meg piros arcát.
- Nem is a félelemtől lángol... - suttogta elhalóan halkan. Nyugtalanul felsóhajtottam.
- Magas lázad van, és hülyeségeket beszélsz – kúszott a tenyerem a homlokára. – Hát, én ezt nem bírom. Azonnal hozok a testedre vizes ruhát.
- Ne menj! - kapott a karom után, amikor felálltam. - Kérlek, maradj itt. Így, közel... az segít...
Hát ezt nem hiszem el. Tudom, hogy csak a láz mondatja vele, de miért van rám hatással?
- Helena, hadd emlékeztesselek, hogy te gyűlölsz engem. Te magad mondtad - szedtem le magamról a mancsait.
- És te elhitted? - mosolygott rám láztól csillogó szemekkel. Meg kell veszni.
- Igen, mert éreztem, hogy igazat mondasz... Hozom a vizes ruhákat - álltam fel, majd kiszaladtam a folyosóra, megmártottam a kútnál talált rongyokat, majd amikor visszaértem, bezártam az ajtót kulcsra. - Ülj fel, segítek.
Nagy nehezen sikerült őt feltámogatni. Egy szikra erő nem volt benne.
- Tessék, ezt tartsd a homlokodhoz - adtam a kezébe a nedves rongyot, egy másikkal pedig a kezét töröltem végig. Őzike szemeivel minden mozdulatomat leste.
- Olyan finom meleg kezed van... - sóhajtotta. - A szultáné bezzeg jéghideg volt.
Remek, már meg összehasonlítgat vele.
- Ezt tekerd a nyakad köré - adtam neki egy másik ruhát, de ő ismét megfogta a kezemet, ezúttal pedig a szájához is húzta, és puszit hintett rá.
- Ne hagyd, hogy ez a kéz olyanná váljon, mint az övé... – Hát megőrülök. Megolvasztja a lelkem.
- Nem fog - simítottam meg az arcát a kézfejemmel, majd felsóhajtottam. - Nyakazzanak le, de levetkőztetlek, rendben?

Most először látszott szégyenlősnek ezután a nagy - tudatlan - kitárulkozás után.
- Nem lehet - rázta ijedten a fejét, majd összefonta a mellkasa előtt a kezét. - Neked nem lehet... - suttogta szinte szomorúan.
- Betekerlek vizes ruhával, és ennyi. Mire gondoltál, te nő? – hökkentem meg.
Kérdésemre elmosolyodott.
- Arra, amire már te is egy jó párszor - suttogta. Allahra, csak bírjak magammal. Mindjárt itt hagyom. És mindjárt mást teszek...
- Ezt most hagyd abba - figyelmeztettem. Megszeppenve húzódott hátrébb.
- De nem bírom... - suttogta. Hát ez a baj, hogy én sem. - Olyan melegem van...

- Tudom - feleltem zakatoló szívvel, majd óvatosan a ruhájához nyúltam. Lassan húztam le róla, és már akkor hevesen kezdtem kapkodni a levegőt, amikor gömbölyű válla előbukkant, hát még amikor teljesen szabaddá vált a felsőteste... A látványra a levegő is belém szorult.
– Allahra, gyönyörű vagy - simítottam meg finoman a kebleit.
Ő összerándult az érintésemre, és hajába bújtatta az arcát.
- Bocsánat - szabadkoztam feszélyezve, és gyorsan rátekertem a jéghideg vizes ruhát. - Lejjebb nem megyek, mert már nem bírnék magammal - pusziltam meg a lány homlokát, amikor visszafektettem. Teljesen elvette az eszemet.
Kis kezei a nyakamra vándoroltak, majd az államon megcirógatták a kezdődő szakállamat.
- Nehogy bajba kerülj... - suttogta, lehelete végigperzselte a számat. - Te vagy itt az egyetlen támaszom...
- Bárcsak tudnám, hogy komolyan gondolod – motyogtam alig hallhatóan, majd felálltam, az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Szinte varázsütésre nyitott be pár másodperc után az orvos.
- Végre, mi fene tartott eddig? – haraptam le rögtön a fejét.
- Bocsánat, de Hürrem asszonyt is meg kellett még néznem - szabadkozott. - Hogy van a lány? Nem szenved nagyon? - lépett be a szobába.
Kezd elegem lenni abból a nőszemélyből. Főleg, hogy Helena itt haldoklik, a kis szajha meg élvezi, hogy felcsinálta a szultán.
- Szenved, lángol az egész teste. Már megkértem Nigart, hogy tekerje be vizes ruhával, különben felgyulladt volna... – mondtam aggódva. Még a végén rám szakad a plafon.
- Köszönöm a segítségüket - hajolt meg az orvos. - De most már fel kell szólítanom, hogy távozzon, főbizalmas uram. - Hát igen, elég sokat lebzseltem itt, és ha még azt is megtudná, mit tettem... Elbúcsúzhatnék a fejemtől. - Mert már megbocsásson, de önnek ide nincs bejárása.
Az orvos csúnyán nézett rám, de nem hatott meg.
- Szulejmán szultán engedélyével maradtam itt vele az ön megérkezéséig – világosítottam fel, de nem vitatkoztam vele tovább. Helenának szüksége van rá.
Távoztam a szobából, a folyosón pedig Nigárral futottam össze.
- Csak hogy tudd: te vizes ruháztad be Helenát - pillantottam rá parancsolóan.
- Tessék? - értetlenkedett.
- Magas láza volt, és a doktor késett Hürrem miatt, szóval betekertem őt. De mivel nekem ebből bajom lehet, te voltál, neked szabad.
Nigar hirtelen köpni-nyelni nem tudott.
- Rendben, de...
- Mi de? – türelmetlenkedtem.
A nő idegesen sütötte le a szemét.
- Nem lett volna szabad... És ha akkor ment volna be az orvos?
- Bezártam az ajtót, és tudom, hogy hibát követtem el, de nem tudtam nézni, hogy szenved. Kérlek, Nigar. Te nő vagy, az egyetlen reményem – kérleltem őt. Úgyis tudom, hogy beadja a derekát.
A felügyelő feszülten pillantott rám, de végül bólintott. Bingó.