12. fejezet ~ A jövő nagy kérdései

Ibrahim szemszöge:

Sikeresen beosontam szerelmem szobájába, bár a rejtekajtó előtt megtorpantam. Mivel most már Nigar a szolgálója, ő is bent lehet. A fenébe.
Fülemet a kőfalra tapasztottam, de mivel nem hallottam hangokat, óvatosan beléptem.
Helena háttal állt nekem, éppen az ágyát vetette meg. Hm, igen. Szükség lesz rá.
- Jó estét, kedvesem – karoltam át hátulról a derekát, ő pedig majdnem szívszédülést kapott hirtelen.
- Hogy jutottál be ide? Nem látott meg senki? - kérdezte aggódva.
- Senki, szerelmem, csupán az Úr látta vétkemet - csúszott ki a számon. – Úgy értem Allah.
A barna szemek értetlenül pillantottak rám. Ez váratlanul ért még engem is. Kisgyerekkorom óta nem gondoltam a régi hitemre, megvetem a gyaurokat, de az ő közelében… nem érzem magam hithű muzulmánnak.
- Mi volt ez a nyelvbotlás? - kérdezte gyanakodva. - Csak nem megtért muzulmán vagy?
Nagyot sóhajtottam. Elmondom neki, nincs okom eltitkolni előle a múltamat.
- Görög vagyok, Helenám. Csak úgy, mint te magad – simogattam meg az arcát. – Keresztény voltam, de muszáj volt megtérnem.
A kis drága annyira megdöbbent, hogy nem is igazán tudott erre mit mondani.
- Meglepődtél? – mosolyodtam el.
- Joggal - pillantott fel rám. - Hosszú utat jártál be otthonodtól...
- Te már csak tudod, ugye? - húztam magamhoz, majd nyakának selymes bőrébe pusziltam.
- Igen, de... nézzenek rád. Belőled pasa lett. Belőlem szajha - húzta el a száját. - Legalább neked jól alakult a sorsod.
Elkomorultam.
- Ne merészeld magad szajhának nevezni. Nem vagy az – szorítottam magamhoz erősebben. – Mellesleg hosszú időbe telt, amíg Theoból Ibrahimmá váltam.
Helena elmosolyodott, majd megsimogatta az arcom.
- Theo... Tetszik ez a név.
- Mivel az anyanyelvünkön van... – simultam rá szenvedélytől fűtve a szájára.
Ő persze viszonozta a csókomat rögtön. Karjai átöleltek, majd nyakamra is letért kis ajkaival.
- Úgy szeretlek – sóhajtottam fel.
- Ha tudnád, milyen jó ezt hallani - mosolyodott el, majd kezeivel kioldotta a derekamon lévő övet. - Én is szeretlek.
- Mire készülsz, szépségem? – szélesedett ki a mosolyom, de kezeim már a hálóruhájának gombjaihoz kalandoztak.
- Nem is tudom - töprengett el. - Esetleg megmutatni, mennyire szeretlek.
Majd a kezemért nyúlt, és a mellkasára helyezte. A szíve szinte kitört onnan, úgy vert.
- Érzed? Csak neked dobog.
- Csak nekem? Akkor igazán szerencsés vagyok – döntöttem le az ágyra. – Nigar mikor tér vissza?
- Nemrég ment el ágyba dugni a lányokat, utána még vacsorázik és fürödni is elmegy. Van időnk – simult a számra egy forró csókkal.

~*~

Ismét csodás volt a vele való együttlét. Nem hittem volna, hogy jobb lehet az utolsónál, de mégis. Ahogy ágyában fekszem, feje a mellkasomon pihen, tökéletes harmóniát érzek a lelkemben. Bár mindig vele lehetnék...
- Ibrahim - szólított a drága a nevemen.
Megpusziltam a fejét.
- Mondd.
- Bár minden vágyam, hogy így aludjunk el, kettőnk közül csak én tehetem meg, úgyhogy próbálj ébren maradni - nyomott egy puszit a mellkasomra.
- Ébren maradok kicsim, ne félts.
- Ebből áll most már az életem, hogy érted aggódok - pillantott fel rám szép szemeivel. - Azon gondolkodtam... Mi lenne, ha őszintén elmondanánk a szultánnak?
Nagyot dobbant a szívem.
Őszintén elmondani neki... Nem is tudom. Hiszen testvérének tekint, de mégis... egy kedvencről van szó, aki az övé. Nehéz ügy. Nagyon nehéz.
- Ha szerencsénk van, áldását adja ránk, ha csak jó a kedve, figyelmen kívül hagyja a vallomásomat... Vagy a legrosszabb esetben kivégez minket... Engem legalábbis biztos...
Helena ijedten szorított magához.
- Rendben, hagyjuk az őszinteséget. Bujkálunk, és megpróbálunk óvatosnak lenni.
- Egyébként… érdeklődtem felőled... – húztam el a szám. - Nem lehetnél az enyém, mert nagyon akar téged.
Kedvesem összerándult az ölelésemben.
- Akkor mi legyen...?
- Bujkálás. De holnap még teszek egy próbát. Aludj, Helenám, és álmodj egy szebb világról, ahol büntetlenül egymáséi lehetünk.
- Szeretlek - hajolt fel egy csókért.
- Én is szeretlek – válaszoltam neki görögül.
Mellette maradtam még egy darabig, selymes haját simogattam, amíg álomba nem szenderült. Utána óvatosan felkeltem mellőle, felöltöztem, s az alagúton keresztül távoztam, mielőtt még Nigar asszony rajtakapott volna az asszonya ágyában…

~*~

Másnap ismét a szultánnal reggeliztem.
- Elnyerte a tetszésed a tegnapi lány, nagyuram? – kezdeményeztem beszélgetést.
- Kellemes társaság volt, köszönöm.
- Nagyon szívesen, máskor is. Ám bátorkodnék megkérdezni valamit a lányokkal kapcsolatban... – tereltem a témát ismét a hárem felé.
- Kérdezd hát.
- Mi lenne ha a lányok közül kiderülne valamelyikről, hogy már hált valakivel...?
Bár még a puszta gondolat is iszonyú, hogy Helenám esetleg a szultán ágyába kerül... de hogyha mégis megtörténne, tudnom kell, hogy milyen sors vár rá.
- Előfordul - vont vállat a szultán. - Némelyik úgy került háremembe, hogy már előtte férjnél volt. Ennek nincs jelentősége. Honnan támadnak ilyen gondolataid?
Hogy honnan... ha tudná...
- Csak úgy eszembe jutott, vajon számít-e ez neked, nagyuram. Tegnap ágyasodat választva hallottam, hogy az egyik lány kétségbe esett, mivel idekerülése előtt házas volt, s büntetéstől félt.
A szultán megcsóválta a fejét.
- Mindegyik esetnek megvan a maga szépsége. Hogyha még ártatlan, én vagyok számára az első, hogyha pedig már tapasztalt, tudja, hogyan tegyen kedvemre. Én mindenképpen jól járok.
Szép megfogalmazás... Elmosolyodtam.
- Értem, nagyuram, és elnézést, ha illetlen lettem volna.
- Nem voltál illetlen, Ibrahim. Megértem, hogy kíváncsi vagy.
Jó, ez kezd kellőképpen kínossá válni. Próbáljunk meg inkább kedvesem felől érdeklődni…
- Egyébként időközben rájöttem, miért kedveled annyira Helenát, szultánom. Ő is görög származású, mint jómagam – mosolyodtam el.
A szultán felnevetett.
- Lehet, hogy mondasz valamit. De azért téged másra tartalak.
Példáját követve én is nevettem.
- Tudom, nagyuram – folytattam az evést.
- Mostanában gyakran emlegeted Helenát - jegyezte meg a szultán, mire én kis híján félrenyeltem.
- Igen, mivel tudom, hogy jó beszédtéma… - mentettem ki magma.
- Talán nemsokára már többet is tudok róla mondani - kacsintott rám a padisah.
A hideg végig futott a hátamon. Nem fogom sokáig bírni ezt az egészet. Nem akarom a szultán ágyában tudni a kedvesemet.
„Mi lenne, ha őszintén elmondanánk a szultánnak?” - futott át az agyamon szerelmem gondolata.
- Baj van, Ibrahim? - térített észhez Szulejmán hangja.
Talán ha megpróbálnám… esetleg egy hamis történettel… finoman…
Megvan.
- Nem tudom, bátorkodhatok-e elmondani valamit. Féltem a fejemet – indítottam félénken.

- Most már mondd, ha egyszer belekezdtél - tette le az uralkodó a kanalat, s komoly ábrázattal pillantott rám.
Bevallom, félek, de tudom, hogy csak rosszabb lesz, ha nem cselekszem. Végül is, ugyan mindegy már, nem?
- Azért is emlegetem ily' sűrűn Helenát, mert nem régiben emlékek jöttek fel nekem görög honból. Tudod, nagyuram, emlékezni vélek erre a lányra, még gyerekkoromból.
- De hát őt Rodoszról hoztad, te pedig Pargában nőttél fel. A két hely nem éppen szomszédos egymással.
Rögtön reagáltam.
- Igen, nagyuram, de a családja és ő is Pargában éltek, míg ki nem tört egy felkelés. Még emlékszem, hogy az édesapja kimenekítette a családot, de sosem gondoltam volna, hogy életben maradtak, azt pedig végképp nem, hogy Rodoszig eljutnak.
Szulejmán elismerően bólintott az „apa tettére”. Mekkora egy hazug vagyok.
- És ennyi idő után felismerted a lányt?
Most jön a neheze. Nagyot nyeltem.
- Igen, ugyanis gyermekkoromban szerettem őt, nem tudom őt senkivel összetéveszteni.
Rendben, úgy-ahogy színt vallottam, a tegnap estét Helenával töltöttem, utolsó vacsora megvolt. Felkészültem a kivégzésre.
- Kicsi a világ - mondott végül csak ennyit a szultán. Már éppen fellélegeztem volna, amikor ismét nagyon komoran pillantott rám. - Amíg érzéseidről múlt időben beszélsz, a fejed nem forog veszélyben. Ám ez a lány már az én háremem tagja, és az engedélyem nélkül neked még ránézned sem szabad!
Lehajtottam a fejem. Kicsivel már tovább mentem attól, hogy megbámultam...
- Természetesen, uram. Csupán nem szeretek előtted titkolózni, így bátorkodtam elmondani. Mellesleg biztosíthatlak, hogy ez már mind a múlté. Jelenleg amúgy sincs időm nőkre gondolni. Olyanokra meg főleg nem, akik a te birtokodban vannak.
A fenébe is... Semmi remény. Egyáltalán...
A padisahot látszólag megnyugtatta a válaszom.
- Maradjon is ez így.
- Míg élek, szultánom - hajtottam le a fejem, mivel ülve nem tudok meghajolni.
Szulejmán elmosolyodott.
- Na de elég az asszonyokból. Megírtad a levelet a velencei követnek?
- Megírtam – bólintottam. - Szándékozol átolvasni, mielőtt odaadom ma a követnek, vagy megbízol fogalmazásomban?
- Persze, hogy megbízok, Ibrahim - mosolygott.
- Akkor a levéllel már dolgunk nincs, csupán lepecsételni és átadni a követnek, ha megérkezik.
- Természetesen.
- Reggelink befejeztével már át is hozom neked, nagyuram.
- Rendben, várom.
Bólintottam, majd további jó étvágyat kívánva visszavonultam. Miután a levelet is leszállítottam, folytattam a munkámat.


Helena szemszöge:

Amikor Ibrahim kilopódzott hajnalban, gyorsan visszakaptam magamra a hálóinget, arra az esetre, hogyha reggel ismét Nigar asszony keltene. Ám nem így történt, ugyanis valamiért a megszokottnál korábban ébredtem. Bevetettem az ágyam, majd magamra kaptam a kedvenc lila színű ruhámat, és sétálni indultam. Szümbül agával futottam össze a lenti folyosón.
- Hova-hova asszony? - érdeklődött szigorúan.
- Neked is jó reggelt, Szümbül agám - biccentettem felé, fáradtan elmosolyodva. Nem tudom, mi baja van velem, de már egészen megszoktam a viselkedését. - Nem tudtam tovább aludni, gondoltam, hogy sétálok kicsit.
- Kísérlek – intett maga elé a kezével.
- Talán félsz, hogy elkószálok? - pimaszkodtam.
- Igen, félek – felelte komolyan.
- Bizalmatlan vagy - állapítottam meg. - Miért?
- Nem bízhatok senkiben ez a munkám. Ha bajotok lesz, az én fejem bánja. Menj hát, mintha itt sem lennék.
- Látom, a te életed sem valami könnyű, Szümbül aga - sóhajtottam, majd tovább indultam, mögöttem az eunuchhal. Elgondolkodtam. - Hallottál valamit Bahar felől? Hogy bírja Hürrem asszony basáskodását?
- Szerintem úgy, mint mindenki más. Nehezen, de panasz nélkül.
Szélesen az agára mosolyogtam.
- Allahnak hála, én már kikerültem a keze alól. - Tudatosan mondtam Allahot, ugyanis már elegem van, hogy ferde szemmel néznek rám a hitem miatt. Persze, ettől még nem változik semmi. Ez csak képmutatás.
- Allah csak addig büntet, míg megérdemled. Sétálj csak. Én itt megpihenek – szólt hirtelen, majd leült az ivókút peremére a hárem bejáratánál.
Jaj, Szümbül agám, kicsit sem vagy kiszámítható. Amint jelét adtam az „új hitemnek", rögtön utamra engedtél.
- Rendben. Azt még megkérdezném, hogy mikor lesz a reggeli. Éhen halok – tereltem el a szót, majd korgó gyomromhoz kaptam a kezemmel.
- Korán keltél asszony, még van egy órád. De ha lejössz velem, kaphatsz valamit a konyháról - mosolygott.
- Hálás lennék.
- Gyere hát – pattant fel.

Követtem őt a konyhába, ahol Seker aga már javában sürgölődött.
- Már megint mit keresel itt, Szümbül aga? Nincs több kóstolgatás, megmondtam! Valamit a lányoknak is enniük kell! – bőszült fel nyomban az eunuch láttán.
- Azért vagyok itt, teee...! Adj valamit Helena assszonynak! – védte meg magát felfújt arccal Szümbül.
A szakács rám pillantott, majd elmosolyodott.
- Rögtön, kedves, addig ülj csak le - húzott ki nekem egy széket. Milyen kedves.
- Köszönöm - huppantam le.
- Na és, azt várod tőlem, hogy elhiggyem, hogy te nem fogsz kérni semmiből? - fordult hátra a férfi Szümbülhöz.
- Tudod te, hogy nem bírom megállni. Csak egy apró falatot - mosolygott szélesen az aga.
- Ismerem én ezeket az apró falatokat... - csóválta a fejét a szakács. - Nesze, addig is hallgatsz - nyomott egy kis tálkát a kezébe, majd felém fordult. - Még nem kezdtem neki a reggelinek. Egy kis gyümölcs jó lesz? Szümbül is azt kapott.
- Tökéletes - mosolyogtam, majd amint megkaptam az adagomat, én is enni kezdtem.
- Nos, drága Szümbül agám, legyen ez a mai első és egyben utolsó kuncsorgásod. Ha még egyszer meglátlak itt, kipenderítelek a seprűvel! - tért vissza az eunuch piszkálásához Seker aga. Hát ezek haláliak.
- Jól tudod, hogy meg kell kóstolnom, amit feltálalsz a lányoknak... Amilyen finnyásak, a rossz ízű ételt nem eszik meg. De megígérem, ebédig meg sem látsz - nevetett az aga.
Én is elkuncogtam magam, de ahogy elnéztem a zsivány Szümbült, nevetéssé nőtte ki magát.
- Még az a szerencse, hogy nem látszik meg rajtad a sok nassolás - jegyeztem meg. - Különben már gurulnál.
- Nézzék a szemtelen leányzót! - emelte meg a hangját, mire én összehúztam magam. – Ugyan, csak vicceltem – nevetett fel hirtelen.
Én is újból kuncogásban törtem ki. Jó érezni, hogy már nem annyira ellenszenves velem.
- Tessék asszonyom, még egy kis kóstoló.
Felnéztem a szakácsra, aki egy kis édességet nyújtott felém. Felcsillantak a szemeim.
- Juj, köszönöm szépen! - vettem el tőle a finomságot.
- Nagyon szívesen asszonyom - csókolt nekem kezet.
Szümbül aga figyelmeztetően megköszörülte a torkát, mire én elvigyorodtam.
- Szümbül aga, van számodra egy ajánlatom. Hogyha kimehetek sétálni a kertbe egyedül, megkapod a sütemény felét.
Ahogy kimondtam, az ő ajkaira már ki is ült egy széles mosoly.
- Na eredj, ne is lássalak!

Győzedelmesen elmosolyodva törtem szét az édességet, majd odaléptem hozzá.
- Jó étvágyat - mosolyogtam rá. Seker agához fordulva meghajoltam. - Köszönöm szépen az ételt. Életet mentett.
- Örülök, hogy ízlett, de kérlek, vidd ki innen ezt az éhenkórászt.
- Szerintem ez egy lehetetlen feladat - sóhajtottam. - Bár... lassan keltened kéne a többieket, Szümbül aga.
- Jól van, jól van. Ebéd előtt még úgyis benézek – mosolyodott el ravaszul, majd már ott sem volt.
Jókedvem az egekig ért.
Abban a reményben mentem ki a kertbe, hogy esetleg összetalálkozok a szerelmemmel. Bár őszintén szólva, nem tudom, mit keresne itt kint ezen a hűvös reggelen.

Elég volt ezt végiggondolnom, egy erős férfikéz már meg is ragadott, s behúzott az egyik fa mögé.
A szívem félrevert az ijedtségtől, aztán pedig a személytől, akit hátrafordulva megpillantottam.
- Nem hiszem el. Épp az imént gondoltam rád - ugrottam Ibrahim nyakába. - Jó reggelt, pasám... - pusziltam a nyakába.
- Jó reggelt angyalom, miért vagy ébren? - csókolt meg forrón, majd tenyere közé simította az arcom.
- Nem igazán tudtam aludni nélküled - mosolyogtam rá.
- Pedig meg kell szoknod – sóhajtotta csalódottan. - Beszéltem a szultánnal. Rád néznem sem lenne szabad.
És ennyit a jókedvről. Elfújta a hideg, reggeli szél.
- Kicsit késő már ezen bánkódni - ébresztettem rá. Azok után, ami történt...
- Nem bántam meg semmit, nem is fogok – szögezte le rögtön, amikor megpillantotta az arckifejezésemet. - De jó, ha tudod, minden percben képes vagyok meghalni érted – csókolt homlokon.
- Ahogy én is meghalnék érted. Nem adom fel a reményt, Ibrahim. Találunk majd rá módot, hogy együtt legyünk - hajoltam a szájához, hogy ajkaimon is érezhessem csókjának zamatát.
Sokáig álltunk így, lágyan csókolózva, egymást cirógatva.

Majd amikor mosolyogva elváltunk egymástól, Ibrahim egyszer csak átnézett a vállam felett, s a mosoly lekopott az arcáról.
- Nigar asszony?!
Ijedten pillantottam oldalra.
És valóban. A fák között ott állt Nigar asszony, egy fatörzs mögül bámult minket.
- Jaj ne - suttogtam. Teljesen lefagytam. Még ahhoz is túl szerencsétlen voltam, hogy ellépjek a pasától.
- Nigar asszony, gyere ide! - szólt rá a nőre Ibrahim, aki megriadva indult el sebesen az ellenkező irányba.
- Most mi lesz? – rémüldöztem még mindig teljes döbbenetben. A pasa ellépett tőlem, és a felügyelőnő után vetette magát.
- Mit láttál Nigar? – rántotta magához a vállánál fogva.
- Pasám, én... - hátrált el tőle a nő, mire Ibrahim megragadta a torkát, és egy közeli fához vágta.
- Ibrahim! - szaladtam oda hozzá. - Elég, ne bántsd!
- Mondd, mit láttál? - kérdezte továbbra is dühösen.
- Láttalak titeket... - nyöszörögte. - De Allahra mondom, nem árulom el senkinek!
- Nem is, ha itt helyben megfojtalak! – szorította meg erősebben a nyakát a férfi.
- Ibrahim! - ragadtam meg a kezét. - Engedd el. Én hiszek neki.
A pasám szúrós tekintettel pillantott rám.
- Ha titkunkat kifecseged, előbb fojtalak meg, mint meghalnék – sziszegte fenyegetően közel hajolva, majd elengedte szolgálómat.
Nigar köhögve csuklott össze a fa mentén, s könnyes szemekkel nézett fel ránk. Összeszorult a szívem. Csak rosszkor volt rossz helyen... Most már viszont kezében van az életünk.
Leguggoltam hozzá, és a vállára tettem a kezét, majd felnéztem Ibrahimra.
- Most jobb, ha mész. Majd én beszélek vele.
Ibrahim komoly tekintettel nézett ránk.
- Rendben, elmegyek. De jól jegyezd meg Nigar: Egy szó, és halott vagy – fenyegette meg, majd dühösen elviharzott.

- Jól vagy? - fordultam vissza a még mindig köhögő nő felé.
- Persze - kapott a torkához. - Ne hibáztasd. Joggal nem bízik senkiben.
Bűntudat kerített a hatalmába. Miattam lett megfenyegetve szegény...
- Sajnálom - segítettem őt fel. - Úgy sajnálom. Tudom, mit gondolsz most rólam.
- Akire mérges vagyok az egyedül a pasa – rázta a fejét. – De rá sem lehetek igazából. Ebben a palotában senki nem bízik senkiben. Én is folyton nyomon követem az agák tevékenységét, Szümbül aga is folyton engem... A szultán ellenőriz mindenkit. Egyetlen bizalmi kapcsolat itt csak a szultán és Ibrahim között van. És gondolom köztetek, ha már így...
- Ez bonyolult – vágtam a szavába. Most mit mondhatnék? Örülhetek, hogyha tényleg betartja a szavát, és nem szól senkinek! - Próbáltunk távol maradni egymástól, de nem ment. Az Úr nevére mondom, megpróbáltuk.
- Tudom, milyen a szerelem, nem kell mentegetőznöd – igazította meg gyűrött ruháját.
Megdöbbentem. Na jó, az enyhe kifejezés.
- Ennyi? Meg sem feddsz? Semmi „te az uralkodóé vagy" szentbeszéd?
- Tudod jól magadról, és ezek után is félrelépsz, minek mondjam? Süket fülekre találna úgy is, és nem akarom elvenni a jókedved.
Én ezt nem értem.
- K-köszönöm... - dadogtam. Mert hát hálás vagyok én, csak nem értem. - De miért vagy ilyen elnéző? Miért nem jelented? - Megráztam a fejem. - A pasa fenyegetésén kívül.
- Mert mi hasznom lenne belőle? Szabadságot nem kaphatok érte, Ibrahimot lefejeznék, téged meg... Tudja Allah, mit tenne veled a szultán mérgében... Hiszen bármit megtehet...
Biztató.
- Márpedig én megkedveltelek téged, s nem akarok neked rosszat. Azonban ha én tanúja voltam ennek a kis légyottnak, más is lehetett volna! A szerelem ne tegyen óvatlanná titeket! – figyelmeztetett.
- Még egyszer köszönöm, és ne haragudj! - Majd hirtelen felindulásból megöleltem. - Igazából már szerettem volna neked beszélni erről, mert olyan nehéz volt magamban tartani, de féltem...
- Érthető, hogy félsz, főleg, hogy nem miden szerelem helyénvaló a palotában... - sóhajtotta.
Kicsit mintha tapasztalatból beszélne, de nem fogom firtatni. Nem azután, hogy megígérte, titkunkat megőrzi.

Félelemtől szűkült össze a gyomrom.
A szerelmünk eddig sem volt biztonságban, s noha én szeretnék hinni Nigar asszonyban – jobban mint bármiben -, az aggodalmam a kedvesem iránt nagyobb, mint a hitem. Talán szövetségesre lelek Nigarban, aki fedezi a hátam a vele megosztott fegyveremmel, a titokkal. Csupán reménykedhetek benne, hogy nem döf vele hátba.

Uram, kérlek, ne hagyj el! Tudom, eddig is csupán a te védelmedre támaszkodtam, de szükségem van Rád. Jobban, mint valaha.