16. Fejezet ~ Nurhan

Helena szemszöge:

Így teltek a napok. Ágyban fekve, bűntudattól és csalódástól szenvedve, sokat sírva. Az ötödik ilyen napon Nigar asszonynál betelt a pohár, és kényszerített, hogy öltözzek fel tisztességesen, majd menjek ki a levegőre. Sápadtságomra hivatkozott, pedig szerintem más állt a háttérben. Ő ugyanis reméli, hogy kibékülhetek Ibrahimmal.
Ez márpedig lehetetlen, kizárt dolog. Még csak ránézni sem tudnék arra a férfire többet. Persze, a remény hal meg utoljára, drága Nigar asszony.
Így esett, hogy ezen a bizonyos napon kimentem egy kicsit levegőzni, de szigorúan távol maradtam az eldugott helyektől, főként az ivókúttól. Ahogy így sétálgattam, egyszer csak valami kemény vágódott a lábamnak a fűben.
- Áú! – szisszentem fel meglepetten, majd ahogy lepillantottam, egy kerek kis bőrlabdát pillantottam meg. A következő pillanatban már a tulajdonosa hangja is felzendült:
- Rúgd vissza, légy szíves!
Felkaptam a fejem, és a távolban a kis Mustafa herceget pillantottam meg, mögötte két sürgölődő lánnyal.
- Hercegem, elég a játékból. A Valide látni szeretne, és megkért minket, hogy vigyünk téged elé – szólt az egyikük.
- Csak még pár percet! – rimánkodott a kis trónörökös, mire a lányok beleegyezően bólintottak. Ezt látva elmosolyodtam, és egy határozott mozdulattal rúgtam vissza a labdát, ami a herceg lába elé gurult. Ő meglepetten pillantott rám, mire én elmosolyodtam, majd meghajoltam felé.
Ő is elmosolyodott, majd hívni kezdett maga felé a kezével. Halkan elkuncogtam magam, miközben megközelítettem őt. Az első mosolyom és nevetésem napok óta.
- Mi a neved? – kérdezte a kisfiú, amikor odaértem hozzá.
- Helena, hercegem – feleltem jókedvűen.
- Ez nem török név. Gyaur vagy? – kérdezte inkább kíváncsian, mintsem elítélőn.

Nem úgy, mint az őt felügyelő lányok, akik viszont megvetően pillantottak rám. Nem akartam hazudni a kis Mustafának, de azt sem akartam, hogy ne kedveljen a vallási nézeteim miatt, úgyhogy ezt válaszoltam:
- Nem, hercegem. Megtértem, csupán ragaszkodok a nevemhez.
A kisfiú felpislogott rám. Néhány másodpercig hallgatott, majd lepillantott a labdájára.
- Játszol velem egy kicsit?
- Szívesen – mosolyogtam. Hogy is mondhatnék ellent egy hercegnek?
- De ne sokáig! A szultán nagyasszonyhoz kell mennem! – szabta ki a feltételt.
- Rendben, egy pár perc játék, az még belefér – kuncogtam fel.
Talán nekem is jót fog tenni; végre megrugdoshatok valamit.

Mustafa megindult, és elrúgta a labdát. Én utánaszaladtam, és gyengéden visszataszítottam azt a trónörökös felé a lábammal. Így folytattuk ezt kacagva, miközben öntudatlanul elsodródtunk a palota belső kertje felé.
- Te nem olyan vagy, mint a többi lány – közölte velem a megállapítását futás közben.
- Miért, milyen a többi lány? – kérdeztem, miközben elrúgtam a labdát.
- Ők sosem játszanak velem, mert félnek, hogy összegyűrik a ruhájukat. De te szereted jól érezni magad – küldött felém egy tündéri mosolyt. Megolvasztott.
- Tudod, van két kistestvérem. Az otthonomban sokat labdáztam velük – meséltem neki önfeledten, és ahogy felrémlett előttem a két kis ördögfióka arca, iszonyatos honvágyam támadt. Oly’ sok idő eltelt... Vajon mi lehet velük? Mi lehet anyámékkal? Bízok benne, hogy épségben elmenekültek, és most is együtt vannak valahol. Biztosan azt hiszik, meghaltam. Bár, talán édesanyám tudja, mi lett a sorsom. Ő már átélte ezt. Tudja, hogy a nőket elhurcolják, de meg nem ölik őket. Pedig mennyivel jobban jártam volna, hogyha az a kard, melyet akkor és ott Ibrahim tartott felém, kioltotta volna életemet...
Ahogy újból felidéződött bennem az ostrom, no meg persze a pasával való első találkozás, elöntött a méreg, minek következtében jókorát taszítottam a kerek bőrlabdán, ami a közeli fára pattant fel.
- Hoppá – nyilvánultam meg, amikor a játékszer nem esett vissza, csupán a madarak rebbentek szét, és néhány levél hullott a földre.
A hercegre pillantottam, akinek fekete szemecskéi csalódottan pillantottak a magas fára, melynek két vaskos ága közé szorult a labdája.
- Ne aggódj, felmegyek érte! – mondtam rögtön, hiszen az a bánatos szempár az elevenembe vágott.
- Hogyan? – pislogott értetlenül.
- A testvéreimmel gyakran jártunk így. Muszáj volt megtanulnom fát mászni.

És már kaptam is le a cipellőimet. A fához sétáltam, megkapaszkodtam két alsó ágban, majd felhúztam magam. A labda egy felsőbb ágon akadt, ami már elég magasan volt, de én tapasztalt mászóként csimpaszkodtam fel, és pár pillanat múlva már ki is szabadítottam a játékot a fogságból.
Mustafa boldogan kapta el, majd felpillantott rám.
- És hogyan jössz le?
- Ahogy feljöttem, hercegem – feleltem egyszerűen.
Közben a két lány megelégelte a várakozást, és közölték, hogy most már aztán tényleg el kell kísérniük a trónörököst a Validéhez.
- Le ne ess! – mondta búcsúzóul a herceg, majd rám mosolygott, és integetve a szolgálólányok után ment.
- Nem fogok! – kiáltottam vissza, ám ez a kijelentésem elhamarkodottnak bizonyult. Ugyanis amikor az alsó ágra léptem, az váratlanul reccsent egyet. Még épp időben kaptam vissza a lábam, és kapaszkodtam meg a fatörzsben, különben az ággal együtt zuhantam volna a földre.
Nagy szemekkel pillantottam le. Nem volt több alsóbb ág, ami segítségével lemászhattam volna, ahhoz pedig túlságosan magasan voltam, hogy leugorjak.
- Ó, a fene essen belé! – mérgelődtem, de aztán ahogy tudomásul vettem a helyzetet, elkezdtem pánikba esni. Hogy a csudába jutok le innen?
A herceg után néztem, azonban már nem láttam őt a távolban.
- Ne, ne, ne...! – pánikoltam be végképp. Szerencsére a palota kertbe vezető ösvényénél megpillantottam Szümbül agát. Már éppen elkiáltottam volna magam a segítségéért, amikor is észrevettem, hogy valaki más is van vele, és őt kíséri be a kertbe. Rémülten bújtam a fatörzs takarásába. A két férfi tőlem nem messze állt meg.
- Itt várakozzon, kérem. Ibrahim pasa nemsokára megérkezik – hajlongott az aga, majd visszaindult. Ledermedtem.
Ibrahim idejön? Na nem, nem! Le kell jutnom innen, mielőtt ez megtörténik!
Félénken pillantottam az ismeretlenre. Fiatal, magas és jóvágású férfi volt, arcán igencsak dicséretre méltó sötét bajusszal. Az oldalán kard hevert. Tehát katona. Viszont nincs egyenruhában, és a fővezírrel találkozik a palotában, úgyhogy biztosan nemes. Merjem a segítségét kérni?
Remegni kezdtem, így erősebben kapaszkodtam, miközben még mindig bujkáltam, viszont szerencsétlenségemre a férfi váratlanul felpillantott. Egyenesen rám.
- Jó onnan a kilátás, asszonyom? - kérdezte vigyorogva, éppen csak nem nevetve.
Elmosolyodtam zavaromban.
- Igazán mesés, de már egy kicsit unalmassá vált. Hiányolom az anyaföldet - nevettem el magamat kínosan. A férfi vigyora kiszélesedett, majd alám lépett.
- Hadd segítsek lejönni.
- Lekötelezne, uram. - Haboztam. - De hogyan?
- Ugorjon csak bátran, majd én elkapom.
Idegesen haraptam az ajkamba. Komolyan mondja? És hogyha közben megütöm? Vagy hogyha nem kap el?
Gyorsan megvolt a válasz: Bármelyik lehetőség jobb, mint Ibrahimmal találkozni, úgyhogy meghoztam a döntést.
- Rendben. Akkor... ugrok - szóltam, majd hogy ne kelljen olyan magasról elkapnia, először leültem az ágra, majd utána csúsztam le róla.
Rémülten hunytam le a szemeimet, és a legkellemetlenebbre számítottam.

Nem volt az.

A két erős kar elkapott, s magához szorított. Az egyik keze a hátam közepén, a másik a térdhajlatomnál állapodott meg, így a lábam még nem érte el a földet, s a férfi feje is a mellkasommal volt egy vonalban.
- Hopp, egy fáról pottyant szép hölgy – vigyorodott el, majd óvatosan lerakott a földre.
Ez a hirtelen közelség még inkább zavarba hozott. Fekete szemei nagyon közel kerültek, s férfias illata is megcsapott.
- Köszönöm szépen a segítségét - hajoltam meg felé, amikor elengedett, majd zavartan túrtam egy tincset a fülem mögé.
- Akkor már ezt is – biccentette oldalra a fejét, majd váratlanul a hajamhoz nyúlt, s a másik oldalt is hátrasimított pár szálat. - Mily' szerencsés ez az uralkodó, hogy ilyen angyal tartozik a háremébe...
Teliment vérrel az arcom. Gyorsan törjük meg ezt a kínos beszélgetést valami másféle témával.
- Megtudhatnám a megmentőm nevét, hogy imába foglalhassam? - mosolyogtam fel rá.
- Bali bég. És az Öné, gyönyörű hercegnőm? - simította meg az arcom. Ledermedtem a közvetlenségén. Szabad neki ezt...?

- És ezt azért kérdezed, mert...? - hallottam meg Ibrahim komoly és kemény hangját mögülünk. Rémület száguldott végig rajtam, ahogy megfordultam. Mióta áll itt? – Üdvözletem, Bali bég! – köszöntötte a mellettem állót.

A fenébe is, sokkal hamarabb segítséget kellett volna kérnem, hogy lejöhessek. Akkor most nem kéne őt látnom.
Nyomban meghajoltam előtte. Megmentőm – kit Bali bégnek hívnak, mint kiderült – ugyanígy tett.
- Megtisztelő újra látni, pasám – viszonozta a köszönést Ibrahimnak a férfi. Kezdtem kellemetlenül érezni magam a két hím társaságában.
- Nekem most már vissza kell mennem. Engedelmükkel – hajtottam fejet.
- Eredj hát - húzta ki magát a pasa, s zordan nézett rám, talán már lenézően is.

Ch, mire fel ez a kevélység? Hidegen pillantottam rá, majd a béghez fordultam.
- Még egyszer köszönöm – suttogtam, ahogy elhaladtam mellette. Semmi gyomrom nem volt tovább egy levegőt szívni azzal a szívtelen pasával.

A nap hátralévő részében már sokkal feldobottabb voltam. Lementem beszélgetni a lányokhoz, Baharral is töltöttem egy kis időt, majd fürödni is elmentem.
Lakrészemben Nigar fogadott izgatottan.
- Asszonyom, már kerestelek. A szultán nagyasszony hívat téged.
Nagyra kerekedtek a szemeim.
- Engem? Miért?
A legrosszabb gondolatok árasztottak el. Ibrahim bosszúból rossz hírbe hozott engem a bég miatt? Vagy talán illetlen voltam Mustafa herceggel?
- Nem tudom, Daye asszony nem mondta. - Gondterhelten ráncoltam a szemöldököm. - Odakísérlek.
- Köszönöm, Nigar asszony - bólintottam.

~*~

Még sosem találkoztam azelőtt a Validével, bár már rengeteget hallottam róla. Ő a hárem úrnője, a szultán édesanyja. A "méhkirálynő".
Idegesen vert a szívem, s amikor Nigar bekopogott a lakrésze ajtaján, még a lábam is remegni kezdett.
- Szabad! - hallottam bentről a finom női hangot, mire a bent álló lányok kinyitották az ajtót. Befáradtam, Nigarral az oldalamon, majd meghajoltam. A szultán nagyasszony rettentően fiatalos volt, meg nem mondtam volna róla, hogy többgyermekes édesanya.

- Köszönöm, Nigar, távozhat - mosolygott, majd miután a kísérőm így tett hozzám lépett a nő. - Bizonyára te vagy Helena - mosolygott rám.
Bólintottam, még mindig elég feszélyezetten. Miért kellett kimennie Nigarnak? A jelenléte biztonságot nyújtott...
- Ülj csak le velem - foglaltunk helyet. - Hallottam, hogy jót játszottál az unokámmal.
Tehát erről van szó. Ez még mindig a kisebbik rossz, úgyhogy hálás vagyok.

- Bocsáss meg, asszonyom, hogyha ez tiszteletlenségnek számított. De a herceg megkért, és nem tudtam neki nemet mondani...
- Dehogy az. Hercegem áradozott arról, hogy milyen jó is volt - kacagta. - És mondd csak lányom, milyen helyett foglalsz a háremben?
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, sőt, el is mosolyodtam. Tényleg tündéri az a kisfiú.

- A kedvencek közt vagyok, asszonyom - feleltem.
- Kedvencek, hát ez csodás - mosolygott. - És mond csak, mi a török neved? Mit adott neked a fiam, miután... kedvenc lettél?
Ledöbbentem. A szavak megtorpantak valahol a nyelvem közepén, és visszavonulót fújtak.

- Öm... - haboztam. A nagyasszony érdeklődve pillantott rám. - Még nem adott nekem nevet.
- Én adnék neked akkor. Tudod, nem igazán örülök, ha a lányoknak nincs török neve... Főleg, ha az kedvenc - gondolkodott el komolyan. - Nurhan - mondta ki hirtelen.
Továbbra is nagy szemekkel pillantottam az asszonyságra. Nurhan... - ízlelgettem magamban az új nevet.

- Igazán szépen hangzik. Köszönöm kegyességed - ereszkedtem térdre előtte, majd megcsókoltam a ruháját.
- Szóval - csapta össze a kezét a Valide. - Az unokám szerint ügyesen mászol fára. Na, itt már elpirultam. Ez határozottan olyasmi, amit egy háremhölgynek nem illik tenni.

- Én csak... - nevettem. - Olyan csalódott volt a fennakadt labdája miatt.
- Érdekes lány vagy. Remek anya leszel, hogy így értesz a gyerekekhez. Remélem, a fiamnak is sok utódot adsz majd. Mondd csak - hajolt hozzám mosolyogva. - Nem lehet, hogy esetleg útban van egy kisbaba?
Teljesen lesápadtam. Hogy én... gyereket szüljek a szultánnak? Nem-nem, azt soha. És várandósnak lenni?! Ebben a helyzetben? Az apja csakis Ibrahim lehetne. Bár helyzetünket tekintve, nem lesz.

- Sajnos nincs még, asszonyom - tettettem, hogy tényleg sajnálom. - Vérzésem a minap kezdődött.
- Ó, értem. Szegény fiam, egy ilyen traumát megélni... Bár, lesz még esélye bőven. És reméljük, mástól.
- Mind imádkozunk, hogy mielőbb gyermekáldásban részesüljön az uralkodócsalád.
- Köszönöm Nurhan. És most mondd, mi nyomja a lelked?
- Bocsánat - hökkentem meg. - Miből gondolja, hogy bármi is nyomja a lelkem, asszonyom?
- Nem egy gyermeket neveltem fel, mellesleg jó emberismerő vagyok. Tehát?
Lehajtottam a fejem.

- Csupán nagyon megrázott a napokban történt dolog...
- Értem.
Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de inkább nem tette,

Kis csend borult ránk, amit végül kinti kopogás zavart meg.

- Igen? - szólt ki a Valide, mire Daye asszony lépett meg, s hajolt meg a nagyasszony előtt.

- Mahidevran szultána kér bebocsáttatást.

- Jöjjön hát - bólintott mosolyogva a nő, majd felém fordult. - Nurhan, örültem, hogy megismerhettelek. Máskor is szívesen hallanám, hogy unokámmal játszol.

- Bármikor nagyon szívesen - bólintottam mosolyogva. - Köszönök mindent, asszonyom - álltam fel, majd meghajoltam felé. - További szép napot neked.

- Köszönöm, lányom. Neked is.

Azzal elhátráltam. Ekkor toppant be Mahidevran úrnő is.

- Szultána - hajtottam fejet neki is, majd visszaindultam lakrészembe.