17. Fejezet ~ A féltékenység nagy úr

CSATLAKOZZ A FACEBOOK CSOPORTUNKHOZ :)

Ibrahim szemszöge:

Rossz volt újra látni és nem megölelni Helenát, de biztosan nem fogja meglátni meghasadt szívem.

Ha ő utálni akar, hát tegye, de akkor én sem fogok vele kedvesen bánni. Sőt, olyan undok és lenéző leszek, amit csak el tud képzelni.

- Bali bég, mi járatban erre? - kérdeztem zordan.

- A múltkor találkoztam az uralkodóval vadászata során, ő hívott meg a palotába - felelte mosolyogva. - Régen nem találkoztunk, gondolom, be akarja pótolni, ami kimaradt.

- Értem. Hamarosan hát Szümbül aga kihívja. Addig is induljunk el a teraszra.

A bég bólintott, majd követni kezdett.

- Hanem veled is régen találkoztam, pasám. Legutóbb, amikor láttalak, még fősólymász voltál.

- Régen volt az már barátom - mosolyogtam. - Azóta már megértem az új címre. Jelenleg pedig asszonyt keresek.

Remélem, nem harapófogóval kell kiszednem belőle, hogy mit művelt az előbb Helenával.

- Az nem lesz nehéz, itt a palotában - szélesedett ki Bali mosolya. - Ennyi szép hölgy egy helyen... Biztos tudsz választani egyet, ki már régóta szolgál, s kiházasítanák.

- Nem is tudom, régiek között senki nincs, ki pedig új és még nem használt azt ugye nem kaphatom meg...

- Ej, milyen válogatós lettél, mióta fővezíri címet kaptál.

- Ám láttam, kiszúrtad te is a legfrissebb húst. Ne is álmodj róla Bali bég, s nyugtass meg, hogy semmi sem történt.

A férfi vigyora mosollyá szelídült.

- Ó, az iménti kis tündér? Az égből pottyant ölembe, szó szerint - pödörte meg a bajszát.

- Mint mondtam, verd ki a fejedből, de gyorsan, mert soha nem lesz a tied! Ő a Szultán kedvence...

- Ne aggódj, pasám. Csupán segítettem neki lejönni a fáról. - Fáról...? Mit keresett az ott fent? - Mellesleg, nekem egy nő sem ér annyit, hogy hivatalom bánja - tette hozzá.

Lehet nekem is így kéne hozzáállnom... De legalább nem startol rá Helenára. Oké, észrevettétek, hogy minden második szavam Helena?

- Jól teszed - mondtam ezt komoran, s mikor láttuk a szultánt közeledni, meghajoltunk.

~*~

Este a palota folyosóin sétáltam, mikor összefutottam a kis vörössel, ki fekete fátyolt borított az arcára.

- Nem bírod ki, hogy ne legyél a figyelem központjában, ugye? Meghalt a fattyad, s most nyilvánosan sajnáltatod magad. Eléred, hogy mindenki figyelme rád irányuljon e miatt... - téptem le róla a ruhaanyagot.

- Add vissza! - kapott a kendő után erőszakosan. - Igen, gyermekem meghalt. Annyi tiszteletet, s együttérzést sem vagy képes mutatni irántam, hogy szó nélkül hagyd?

- Nem - vágtam a falhoz vagy kétszer. - Ugye tudod, hogy senki sem sajnál, szóval ne is erőlködj. Mellesleg, hidd el, soha többé nem fogsz a szultán ágyába befeküdni.

- Azt csak hiszed Parlagi! Szeret engem a Szulejmán, és mindent meg fogok tenni, hogy senki ne álljon közénk! Te pedig el fogsz bukni Ibrahim, és örömmel nézem majd végig a bukásod!

Nem feleltem, csak szorosabban nyomtam a falhoz, majd elmosolyodtam. Álmodik a nyomor!

- Ó te, ha tudnád, miket tennék veled legszívesebben.

Célomat végre elértem, ugyanis, ha csak pillanatnyi is, de félelem csillant meg a szemeibe, majd átváltott elégedett szemekre.

- Azt ugyan nem tehetnéd meg Pargali! Én a szultán tulajdona vagyok!

Felkacagtam.

- Még is mire gondoltál te átkozott szajha? Azt hiszed, valaha megkívánnálak? Hogy bármikor is felállna rád…?

A nőnek belilult a feje a dühtől.

- Te mocskos... - figyelmeztetően nyomtam jobban a falnak. Ekkor valaki a vállamnál fogva visszarántott.

- Mit művelsz, pasám? Azonnal engedd el! Egy hete sincs, hogy leszúrták!

- Te csak ne merészelj hozzám érni! - üvöltöttem rá. - Hürrem kis cselédje.

- Elengedlek, hogyha te is asszonyomat! - felelte dühösen.

Megfogtam Hürrem ruháját, s a faltól elrántva a földhöz vágtam.

- Elengedtem - mosolyogtam rá. Ő odaszaladt a vöröshöz és felsegítette. Hihetetlen, hogy védi ezt a kis senkit. - Na viszlát - hagytam ott őket.

Útközben összefutottam Nigar-ral.

- Asszonyom, mi újság a háremben? - mosolyogtam rá.

- Kezd visszaállni a rend, bár még nagy az ijedtség - taglalta egy kis grimasszal. - Mindenesetre az őrséget megerősítettük, és többen is járőrözünk éjszaka.

- Helyes - néztem rá. - Helena?

Nigar lesütötte a szemét.

- Már kezd jobban lenni. Ma már végre mosolyogni is láttam. Csak nem... Neked köszönhető, pasám? - érdeklődött finoman.

- Sajna nem. Annak a ficsúr Bali bégnek...

- Hogyhogy? - hökkent meg.

- Most ő a hős lovag... Helena fent volt a fán, és nem tudott lejönni. A bég meg pont ott volt és elkapta, mielőtt leesne. Ó, hogy oda ne rohanjak - forgattam meg a szemem.

- Óh - kommentálta Nigar, majd aggódva nézett rám. - Ne aggódj, pasám. A bég a közelébe sem mehet, nincs értelme emiatt emésztened magad.

Rámosolyogtam. Olyan aranyos.

- Nem emésztem tovább. Nigar, egy szót se arról, hogy megkérdeztelek. Helenának azt kell tudnia, hogy utálom. Így könnyebben el tud felejteni.

- Talán jobb is ez így. Vége lett, mielőtt baj lett volna belőle. - Majd hallgatott. - Bár kicsit azért bánom. Illettetek egymáshoz.

- Tudod Nigar, én kész voltam meghalni érte, de már bánom. Ha ő ezt nem bírta megérteni, akkor meg sem érdemel.

- Pasám, még mindig szeret téged. Az egyetlen ok, amiért kilépett ebből a... kapcsolatból, az a félelem. Nem akarja, hogy ő legyen halálod oka - érvelt mellette. - De megértem az érzéseid.

- Akár szeret, akár nem, elhagyott. Ez pedig jó ok, arra, hogy nem érdemel meg. Aztán mondhatnád neki, hogy Bali még minden nap más lánnyal van, szóval ne várjon tőle semmit..

- Nem hiszem, hogy különösen mély benyomást hagyott volna benne a bég. Sokkal inkább Mustafa hercegről áradozik.

- Róla szabad - mosolyogtam. - Ó, jó hogy mondod. Parancsba kaptam a hercegtől a játékot, így megyek is. Szép délutánt Nigar asszony.

- Neked is, pasám - mosolyodott el a nő, majd egy meghajlás kíséretében indult vissza a dolgára.

Hamarosan ki is értem az udvarra, ahol a Szultán beszélgetett a fiával.

- Nagyuram, hercegem - hajoltam meg nekik.

- Jó estét, Ibrahim - mosolygott a szultán.

- Ibrahim, végre! - szaladt hozzám a kis Mustafa. - Akkor játszol velem? Megígérted!

- Persze hercegem. Menj hát a labdáért, addig én váltok pár szót apáddal.

- Rendben, de ne sokáig. Hamar visszajövök - mosolygott fel rám, majd elszaladt.

- Nagyon egy imádnivaló herceg - mosolyogtam utána. - Tanítását mikor kezdjem meg uram?

- Még kicsi hozzá, előbb anyanyelvét tanulja meg tökéletesen - felelte a szultán. - Persze azután más nem is taníthatja, csakis te. Én is nyugodtabb leszek, hiszen igazi mestere lesz.

- Köszönöm uram - mosolyogtam tovább. - És jobban van már azóta?

- Lassan túlteszem magam a dolgon. Asszonyomnak nehezebb.

- Meghiszem azt, szegény Hürrem asszony - sóhajtottam.

A szultán hümmögve bólintott.

- Miről akartál még velem beszélni?

- A spanyolok ismét üdvözletüket küldik, távoli honból.

- Mi szintúgy üdvözöljük őket, s örülünk, hogy vendégeink voltak.

- Válaszlevelemben megfogalmazom - bólintottam. - Mahidevran Szultána hogy van? Hallottam, hogy gyengélkedett.

- Javul az állapota. Köszönöm érdeklődésed - bólintott az uralkodó.

Ekkor ért vissza hozzánk Mustafa is.

- Itt a labda! - nyújtotta felém mosolyogva. - De hogyha az a lány nem szedi le nekem délelőtt, most neked kéne felmásznod érte, Ibrahim. Te tudsz fára mászni?

- Persze, és ha nagyobb leszel, majd megtanítom.

- Az jó lesz. Olyan ügyesen felmászott. Pedig a lányok nem csinálnak ilyet, ugye?

Mielőtt válaszolhattam volna a Szultán szólalt fel.

- Mégis milyen lány?

- Az egyik háremhölgy, uram - válaszoltam még a herceg előtt. - Én is hallottam az esetről. A délelőtt folyamán labdázott egy kicsit a herceggel.

- A nevére lennék kíváncsi Pargali.

Utálom, ha így hív...

- Helena uram - suttogtam.

 Nem tehetek róla, gyenge vagyok. Nem bírom, ha mérges. Ha pedig a vezetéknevemen hív, akkor dühös. A szultán felvonta a szemöldökét meglepetésében.

- Kész meglepetés az a nőszemély. Ehhez nem fér kétség...

- De most már menjünk! - rángatta meg a kaftánomat a herceg.

Rendeztem arcvonásaimat, majd lemosolyogtam rá, és megsimogattam a fejét.

- Megyünk, hercegem – bólintottam.

- Játszatok csak, nekem dolgom van - állt fel a párnájáról az uralkodó, kinek meghajoltam.

Biztosan Helenát keresi, ne... Mármint... Már nem érdekel, ezt mondtam, ugye? De azért még ne a hárembe menjen…

- Na hercegem, mutasd meg, milyen messze tudod rúgni a labdát - mosolyogtam a kisfiúra.

Ő vett egy nagy levegőt, nekiiramodott, majd egy jókorát rúgott a kerek kis játékba. Elmosolyodtam és utána futottam, s a távolból rúgtam vissza neki. 

~*~

Este már későre járt, így bementem a palotába. A folyosón összefutottam egy szépséggel.

- Jó estét Helena - mosolyogtam rá.

- Pasám - hajolt meg felém. - Ami azt illeti, a nevem mától Nurhan.

- Holdfény. Hát nem csodálkozom, hogy ezt adta neked a szultán. Te vagy a fény az éjszakában - csillantak fel a szemeim, majd gyorsan elfordultam, mert görcsbe rándult a gyomrom. - Nagyon jól kellett teljesítened egy ilyen névhez... Jó tanár voltam?

- Már megbocsáss! - lépett felém egyet indulatosan. Régen biztos megütött volna ezért. De már nem mer. Vagy már ennyit sem érek neki. - A szultán nagyasszony nevezett el így. Nem mintha magyarázattal tartoznék neked.

- Ennek örülök - simítottam meg az arcát.

- Ne érj hozzám! - csapta el a kezemet.

- Miért? - húztam magamhoz.

- Nem bírom az érintését a kéznek, ami tőrt döfött egy terhes nőbe - pillantott rám dühösen.

- És a szájának? - csókoltam meg hirtelen.

Hevességemre megremegett, ám én köré fontam karjaim, úgy csókoltam tovább. Édes ajkait egy meglepett nyögés hagyta el, majd kis kezeivel eltolt magától a mellkasomnál. Pihegve pillantott fel rám, szemei szikráztak. Talán most már elég okot adtam egy pofonhoz. Mégis, megérte.

- Ritka egy mocsok alak vagy, ugye tudod? - suttogta még mindig dühösen, majd váratlanul ruhámba markolt, s visszarántott magához. Ajkai szenvedélyesen tapadtak enyémekre.

Vadul csókoltam tovább, s simogattam őt.

Amikor elváltunk, összekoccintottuk homlokainkat, s kifújtuk magunkat.

- Haragszom magamra, amiért nem tudok rád haragudni - motyogta.

- Úgy szeretlek Helenám - csókoltam meg a homlokát.

- Én is szeretlek, Ibrahim. Képtelen vagyok elfelejteni téged.

- Akkor ne tedd - suttogtam az ajkaira. - Maradj velem, kérlek - csókoltam meg újra.

Ő könnyekkel a szemeiben elmosolyodott, majd bólintott, s ismét ajkaimra simult. Az újabb csók után, hosszasan ölelkeztünk, s puszit leheltem a homlokára, majd mentünk a saját lakrészünkbe.

Én boldogan sóhajtva nyúltam el az ágyamon. Jelenleg az sem érdekelt, ha holnap megölnek, csak az számít, hogy boldog vagyok, s enyém életem szerelme.