2. fejezet ~ A fogság

Helena szemszöge:

Értetlenül vontam fel a szemöldököm a név hallatára.
- Ibra... mi?
- Ib-ra-him – tagolta a szőkeség. – És most, hogy Szulejmán szultán lett az uralkodó, csak idő kérdése, hogy valami komoly címet ajándékozzon neki. Én nem haragítanám magamra.
Dacosan vontam megvontam a vállam.
- Úgysem leszek sokáig a foglyuk. Majd kitalálok valamit – motyogtam, minden hitemet belevetve ebbe az egy mondatba.
- Sok sikert hozzá – válaszolta a lányka. Először azt hittem, hogy gúnyolódik, és mérgesen pillantottam rá, de aztán megláttam, hogy mosolyog, így az én arcvonásaim is megenyhültek.
- És... téged honnan szereztek, ha megkérdezhetem? – érdeklődtem óvatosan.
- Ciprusról. Útba esett nekik Rodosz felé. – Ahogy ezt mondta, fájdalom csillant meg a szemeiben. – Már két hete a foglyuk vagyok.
- És általában jól bánnak veletek?
- Nem panaszkodom – kanalazta ki az utolsó csepp levest a tányérjából. – Mivel a szultán tulajdonai vagyunk, nem bántanak minket. – Itt elhallgatott, habozott. – Neked sem kéne provokálnod őket. Főleg nem Ibrahimot.
Istenem, ez a név. Nem bírom megjegyezni.
- Amikor rád förmedt, még helyetted is megijedtem – húzta magát össze az emlék hatására a szőkeség.
- A tenyeréhez képest a szavainak nincs ereje.
A kék szemek döbbenten kerekedtek el.
- A továbbiakban ne hergeld. A saját érdekedben! – figyelmeztetett újra. Elraktároztam magamban a szavait, de különösebben nem hatottak rám. Túl sok bennem a düh és a büszkeség, amik megakadályoznak abban, hogy engedelmes legyek.
- Hogy hívnak? – kérdeztem.
- Bahar – felelte mosolyogva. – Téged?
- Heléna.
Abban a szent pillanatban, hogy kimondtam a nevem, az őrök ránk parancsoltak, hogy fejezzük be az evést, és összeszedték a tányérjainkat. Az enyém tele volt, hiszen azon az egy kanál levesen kívül, amit Ibrahim belém erőszakolt, egy falatot sem ettem.

- Rendben lányok, takarodó! – harsogta az egyik katona, mire valamennyi hölgyemény egy-egy támasztóoszlophoz kúszott. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy hagyták, hogy a kezüket összekötözzék az oszlopok háta mögött.
- Hé, te! Te sem vagy kivétel – lépett elém egy korosodó őr. – Nyomás!
Még mit nem. Felháborodva pillantottam rá.
- Engem nem fogtok megkötözni, mint holmi kutyát!
- Még szájalsz, te némber? – ragadott meg. – Majd adok én neked!
- Eressz el! – kezdtem eszement vergődésbe, de pechemre még ketten is odafutottak hozzánk, és szétfeszítették a kezeimet. – Hagyjatok békén, ti nyomorultak! Engedjetek!
- Maradj nyugton! – förmedt rám az egyikük, miközben a másik kettő megkötözött. Olyan szorosan kötötték meg a kötelet, hogy a durva anyag felsértette a bőrömet, amin a ficánkolásom sem segített.
- Heléna, hagyd abba! Csak rosszabb lesz – szólt Bahar.
- Hallgass rá, galambom. Létezik ennél rosszabb bánásmód is – vigyorodott el az első őr, majd a többieket összegyűjtve távoztak a sátorból. Ismét égni kezdett a szemem sarka, és ahogy jobban a bőrömbe vájódott a kötél, le is csordultak az arcomon a könnyeim.
Édes Istenem, add, hogy a családom épségben megússza ezt az ostromot...

~*~

Ezek után valahogy sikerült álomba szenderülnöm. Nem tudom, mennyi idő telt el a „takarodó” óta, nekem óráknak tűnt, de a valóságban lehet, hogy nem volt több pár percnél.
A szétnyíló sátorra és a besütő holdvilágra ébredtem. Laposakat pislogtam, amíg a szemem hozzá nem szokott a félhomályhoz. Körülnéztem. A körülöttem megkötözött lányok mind aludtak, így valószínűleg az első gondolatom volt a helyes, és valóban sok idő telt már el a kötözés óta.
Ismét a sátor elejébe pillantottam. Ibrahim jött vissza.
Fájdalom dübögött végig a karjaimban, a kötéltől teljesen elzsibbadtam, nem éreztem az ujjaimat. A csuklóm ragadt az alvadt vértől. Halkan felnyögtem az égető érzésre.
Ibrahim felém fordult, majd ellépett a sátor elejétől, és leguggolt elém. A levegő fojtogatóan sűrű lett hirtelen.
- Túl szoros a kötél? – kérdezte halkan, nehogy a többiek felébredjenek. Ch, kárörvendesz?
- Mert talán ha azt mondom, hogy igen, meglazítod? - pillantottam rá sértve.
- Eszembe jutott, de ha hisztizel, nem teszem meg – emelkedett fel. A büszkeségem nyomban el is illant, mint virágillat a szélben. Túl fáradt voltam a vitához.
- Várj! – szóltam utána. – Kérlek. Nagyon fáj...
Könyörgésemre a férfi elmosolyodott. Inkább önelégülten, mintsem kedvesen, de a mosolyától nagyot dobbant a szívem. Mögém lépett, és meglazította az istenverte kötelet. Nem tapasztaltam még ennél nagyobb megkönnyebbülést az életben. A dermedt kézfejeimbe ismét jutott vér, és a fájdalom is egy csapásra megenyhült.
- Köszönöm – sóhajtottam fel.
- Éhes vagy? – hajolt vissza hozzám.
Döbbenten néztem a férfi gesztenyebarna szemeibe. A szempilláimon még remegtek a könnycseppek. Lesütöttem a pillantásomat, majd óvatosan bólintottam.
- És szomjas is.
Ibrahim felsóhajtott.
- Gyere velem. Adok enni és inni, de ha szökni próbálsz, megkínozlak – fenyegetett.
Bólintottam, miközben felszisszenve kaptam magamhoz vérző, bedagadt csuklóimat. Felkeltem a földről, és egy szó nélkül követtem őt. Az éjszaka hűvös levegője még sosem volt ilyen édes. Mindenhol a szabadság illatát éreztem, és bevallom, megkísértett a gondolat, hogy elszaladjak, de tudtam, hogy nem jutnék messzire, és büntetést kapnék.
Elértünk egy másik sátorhoz. Valószínűleg az övé volt. Megszeppenve lépkedtem be a férfi tekintélyt parancsoló alakja után.
- Ülj le – utasított, én pedig lekuporodtam a szőnyegre. Ő az asztalához lépett, matatott valamit, majd visszatért egy kis darab fáslival. – Mutasd a kezed.

Döbbenten hagytam, hogy bekösse a sebes csuklómat. Ahol az ujjai hozzám értek, zsizsegni kezdett a bőröm. A keze kellemes meleg volt, amin szintúgy meglepődtem, mint ezen a hirtelen jómodorán. Mire készül?
Miután végzett a kötözéssel, kimért nekem egy kis adag vizet és ételt, majd ő maga is enni kezdett.
- Köszönöm - suttogtam, mielőtt hozzáláttam. Szóval még ő is most jutott el odáig, hogy vacsorázzon. Természetesen az ő étke különb és bőséges volt, és víz helyett bort ivott. Csendben ettünk, nem szóltunk a másikhoz, és igyekeztem nem ránézni. Én hamarabb végeztem, hiszen jóval kevesebb étel jutott nekem. Feszélyezve éreztem magam, így beszédbe elegyedtem vele. - Miért segítettél? – érdeklődtem.
- Mert nem érdemled meg a szenvedést – felelte tömören. Felkaptam a fejem. Ez tényleg ugyanaz az ember, aki megütött? – Kérsz még enni vagy inni?
Túl nagy nekem ez a változás. Csapda lenne? Rá akar szedni?
Végül megráztam a fejem. Olyan ideg van bennem, nem tudnék még egy falatot letuszkolni a torkomon.
- Biztos? Mert tényleg szívesen. Most először és utoljára tettem fel a kérdést – komolyodott el.
- Nem kérek, köszönöm - pillantottam rá "Engem nem teszel lóvá!" tekintettel.
Ő még vizslatott egy pár percig, majd beleegyezőn bólintott.
- Hát jó – tette karba a kezét. – Hogy hívnak? – kérdezte váratlanul. Értetlenül vontam fel a szemöldököm. Miért érdekli?
- Helena... – feleltem. Ismét csak bólintott.
- Az én nevem Ibrahim.
- Tudom – vágtam rá rögtön. – Ezt tanultam meg a leghamarabb.
A férfi szemöldöke meglepetésében a homloka közepére szaladt.
- Nocsak.
Na jó, ezt nem bírom tovább. Ez az egész kedvesség bűzlik, ostobának érzem magam tőle, és különben is dühös vagyok!
- Bizonyára szeretnél már megszabadulni tőlem, és aludni térni – pattantam fel. – Visszakísérsz?
Eh, ez a kérdés érdekesen vette ki magát. Mintha egy úrnő kérdezte volna a szolgáját, én pedig fogoly lennék itt. De hát kétlem, hogy egyedül visszaengedne, márpedig én nem maradok itt egy perccel sem tovább!
- Rendben van – állt fel ő is, majd megfogta a karom, így vezetett vissza. Fáradtan huppantam le a kis oszlopom elé, ő pedig visszakötözött, elviselhető erősséggel.
- Jó éjt – köszönt el, majd távozott. Álmosan döntöttem a fejem a pillérnek. Legalább nem éhesen kell elaludnom...


Ibrahim szemszöge:

Ibrahim vagyok Pargából. Manolis és Velencei Szófia gyermekeként jöttem a világra, hol alig tíz évesen már szolgaságra jutottam. Így nevemet és annak valós jelentését nagyon hamar el kellett felejtenem. De ez a felejtés tán’ ajándék is... Ajándék, mely könnyít az ember szívén és sorsán.

Ibrahim vagyok, Szulejmán szultán legjobb barátja és legfőbb bizalmasa, kiben olyannyira megbízik, hogy a rodoszi vár támadásának stratégiáját is én dolgozhattam ki, s a sereget magam vezethettem.
A várat alig egy nap alatt sikerült bevennünk. A görögök megadták magukat. Sokan ezt gyávaságként könyvelnék el, pedig nem más ez, mint ésszerű döntés. A seregük feleakkora volt, mint a miénk, és már a csata kezdeténél nagy hátrányt szenvedtek az elszigeteltségük miatt.
A várnép behódolt, így sok rabszolgával térhetünk vissza a Topkapı palotába. A nagyrészük fiatal nő, akikből háremhölgy lesz.

~*~

Az ostrom utáni reggelen első utam a foglyul ejtett lányok sátra felé vezetett, hogy ellenőrizhessem, minden rendben van-e. Volt köztük történetesen egy kimondottan vadóc példány, akit én magam fogtam el. Két kistestvérével próbált meg kimenekülni a várból, amikor rájuk találtam. Ő pedig, hogy az öccseit megvédje, önfeláldozóan nekem rontott egy karddal.
A kicsiket futni hagytam, ugyanis a látványuk, ahogy kéz a kézben szaladtak, az elevenembe vágott. Az otthonomban nekem is volt egy ikertestvérem, tőle is elszakítottak...
Amikor beléptem a sátorba, az eddig fecsegő lányok nyomban elcsendesedtek, ijedten pislogtak rám. Szemem előtt összemosódtak az arcok, csak egyet kerestem közöttük. A kis bátort. Helenát.
Hamar meg is találtam, szélen gubbasztott az oszlopa mellett. Odaléptem hozzá.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle. Nem tudom, miért törődök vele, de valamiért érdekel a hogyléte. Tegnap este nagyon kis sebezhető volt.
A barna szempár hidegen pillantott rám.
- Mint látod, még élek.
Nagy levegőt vettem, és bent tartottam. Idegesítő... Próbálok vele kedves lenni, és ezt kapom cserébe.
Elfordultam tőle, és a többi lányra tekintettem.
- Nemsokára reggeliztek, és megyünk az új otthonotokba – közöltem velük.
- Hajóval? - kérdezte az egyik.
- Hacsak nem kívánod átúszni a tengert, igen - feleltem hidegen.
- Ennyi volt? - Helena hangjára lettem figyelmes. - Egy nap alatt be is vettétek a várat?
- Megadták magukat... Csak elhoztunk pár lányt, behódoltak és ennyi – vigyorogtam rá.
A lány lehajtotta a fejét, nyilván megalázó volt hallania, hogy a népe ilyen könnyen elbukott. Én is többet vártam tőlük.
Odaléptem a többiekhez, és egyenként eloldoztam őket az éjszakai béklyóból. Amikor a kis vadmacskához értem, az hirtelen szembefordult velem, így nagyon közel került hozzám az arca.
- Hagyd csak így. Ha eloldozol, butaságot fogok csinálni. Jobb tudni, hogy van valami, ami megállít.
Óh, kiscsillag. A pimaszságod még a végén felébreszt bennem valamit, ami nem fog tetszeni neked.
- Én is örülnék, ha letepernél, és az én ágyasom lennél, de sajnos ez lehetetlen – suttogtam közel hajolva hozzá, egészen az ajkaira. - De ha tovább szemtelenkedsz, átmegyek rajtad. De nem úgy, ahogy neked jó, hanem úgy, ahogy nekem. Durván és vadul - suttogtam. Szavaimra rózsás pír lepte el az egész arcát, majd elfordította a fejét. Időközben a többi őr is belépett, meghozva a lányok étkét. Elvettem egy tálat az egyiktől, majd visszafordultam Helena felé. - Most pedig egyél, mert többet nem leszek hozzád kedves. Nem érdemled meg - vágtam le elé a tányért.
Megkerültem őt, majd egy határozott mozdulattal téptem le róla a kötelet. A tegnap estéhez hasonlóan megdörzsölgette a csuklóját, majd engedelmesen a tányérjához nyúlt. Na azért.
- Jó étvágyat - suttogtam a fülébe, majd felegyenesedtem, és visszaléptem a sátor elejébe az őrökhöz. - Ha végeztek az evéssel, kössétek össze őket, úgy ahogy szoktuk. Ő - mutattam Helenára. - Ő legyen legelöl, és nagyon tartsátok szemmel. Viszont a kötelén lazítsatok, mert ha a szultán meglátja, hogyan bántunk a leendő háremhölgyével, bajunk lehet – figyelmeztettem őket.
- Igenis - hajtottak fejet az agák. Helena rám pillantott, szinte felnyársalt a tekintetével. Utálsz, mi? Jobb is.
- Nemsokára megérkezik egy szállítóhajó a kikötőbe. Vezessétek őket oda, onnantól az eunuchok átveszik majd. Utána a többi zsákmányt is tegyétek fel rá.

~*~

A sátramba visszatérve rendeztem a gondolataimat, majd papírra is vetettem őket a szultánnak.
„Nagyuram, hamarosan útra kelünk. Lesz még egy megállónk, de igyekszünk vissza. A görögök nagyon hamar megadták magukat. Többet vártam, de így még jobb. Rengeteg csodás hölgy van velünk, és remélem Ön is szemet vet egyre" – írtam a papírra szép betűkkel.
Miután befejeztem a levelet, odaadtam az egyik küldöncnek, aki továbbította is.
Hm, elszaladt az idő a papírmunkával, a lányokat már minden bizonnyal elvitték a kikötőbe. Jobb lesz, ha rájuk nézek, különben egy bizonyos vadmacska gondot fog okozni...
Feltettem a turbánom, majd elindultam a dokk felé. Már messziről hallottam a kiabálást.
- Engedjetek el! Engem nem fogtok innen elvinni, inkább a halál! - Csak a legjobbak. Lemondóan sóhajtottam. Már egész közel értem, amikor Helena valahogy kibogozta magát a köteléből, és behúzott az egyik őrnek, majd elszaladt. Ó, hogy Allah verjen meg, te némber!
Mivel nem voltam tőlük messze, ő pedig az én irányomba szaladt, gyorsan elkaptam.
- Mit ígértem neked aranyom? - szorítottam magamhoz erősen. Kezeit és a lábait is lefogtam, mielőtt ellenem is merényletet követett volna el. - Vagy felhívásnak vetted a fenyegetőzésemet?
A szorításomra fájdalmasan felnyögött. Remek, hangod már van az új munkádhoz.
- Engedj el... - suttogta elgyengülve.
- Engem ez nem hat meg - leheltem a fülébe.
- Tényleg? És ez?

Püff.

Megfejelt. A pofám leszakad. Valószínűleg neki jobban fájt, mint nekem, de azt elérte, hogy kizökkentsen, és elengedjem. Igen, ez jó volt, de még mindig én vagyok a gyorsabb. Megragadtam, és a vállamra kaptam a törékeny testet, mint a várban.
- Tudjátok mit? Ne kíméljétek - vágtam le hirtelen a földre. - Nem érdemli meg - hunyorítottam rá.
A lány fájdalommal és gyűlölettel nézett rám, miközben felrángatták őt az őrök.
- Dögölj meg, Pargalı Ibrahim! - kiáltotta felém dühösen. Ökölbe szorult a kezem.
Ezt nem fogom annyiban hagyni. Rámosolyogtam, és alig vártam, hogy beesteledjen.

~*~

Hamar beköszöntött az éjszaka. Amikor már mindenki aludt a hajón, halkan benyitottam a lányok kabinjába, és Helena felé lépkedtem.
Ártatlan vagy, mikor alszol - gondoltam magamban.
- Hé! – taszítottam rajta egyet a lábammal. Ő méltatlanul felmorgott, majd nagyokat pislogva tekintett fel rám. Kellett neki pár másodperc, hogy megszokja a szeme a sötétet, és rájöjjön, hogy én vagyok az. Amint ez bekövetkezett, olyan éber tekintettel pattant ülőhelyzetbe, mint aki sosem aludt.
- Mit akarsz? - hunyorított rám. A kezeit ismételten jó szorosan kötözték meg a háta mögött.
- Mondd csak, cicuskám – guggoltam le hozzá, s kezeim a combjára siklottak, mire a kis teste összerándult. - Miért vagy ilyen ellenszenves? Elhiszem, hogy gyűlölsz minket, mert elraboltunk a családodtól, de az vigasztalhatna, hogy mindenkit élve hagytunk, és én is kedves voltam itt veled... – Legalábbis eleinte.
A barna szemek rémülten csillantak fel. Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna.
- Először is... Honnan tudhattam volna, hogy kiket öltök meg, és hagytok életben? - Felhúzta a térdeit az állához, hogy leessen róla a kezem. Okos. - Másodszor pedig ne számíts tőlem sok bűbájra, hisz’ mégiscsak erőszakkal visztek el...
- Másképp jöttél volna? – kérdeztem, majd bevillant valami, s megragadtam a térdét. Szétterpesztettem a lábát, mire ő rémülten hőkölt fel, és hátrébb kúszott volna, de a háta beleütközött a kabin falába. Elvigyorodtam.
Nincs mese, így kell őt megfélemlítenem. És hát ne tagadjuk, nagyon tetszik nekem. Egy igazi kis szépség, barna haj és sötét szemek, halvány bőr és rózsaszín ajkak. Nagy kár, hogy háremhölgy lesz belőle.
- Ha bántasz... sikítani fogok... - fenyegetett meg édesen.
- Szeretem, ha sikongatnak alattam a nők – vágtam rá, majd egy határozott mozdulattal megmarkoltam a melleit. Hm, milyen finom puhák.
A barna szemek döbbenten és felháborodottan kerekedtek el.
- Hogy merészeled?! - förmedt rám a kelleténél hangosabban, így a mutatóujjam gyorsan az ajka elé illesztettem.
- Halkabban. Fölzavarod a többieket.
Indulatosan összevonta a szemöldökét a mondatomra, majd befordult a fal felé, csak a fejével tekintett rám hátra.
- Nem szégyelled magad? Te magad mondtad, hogy az uralkodód tulajdona vagyok. Talán nem tudod, hogy bűn hozzáérni ahhoz, ami az övé?
Nézzenek csak oda.
- Nagy lett a szád, szajha. Ha megfektetlek, már nem leszel az övé.
- Nem leszek én senkié - sziszegte felém indulatosan. - Inkább megölöm magam!
- Az a te istened szemében bűn, nemde? Nem félsz a pokoltól? – incselkedtem vele tovább, miközben újból közelebb hajoltam hozzá.
- Inkább a pokol, mint a szultánod... – suttogta gyűlölettel.
- Pedig szerintem inkább a szultán, mint én - leheltem az ajkaira, majd újból a combjaira simítottam a tenyeremet. - Remegsz, és ezt jól teszed. Ha én teszlek magamévá elsőnek... Akkor fogod a halálod kívánni, de nagyon.
Hirtelen nagy levegőt vett, mint aki sikítani készül, de aztán mégsem tette meg. Nagyon helyes, akkor már komolyan erőszakot alkalmaztam volna.
- Jár a szád, de a szavaid mögött nincs erő. Nem tennéd meg – mondta hirtelen. Óh, provokálsz, kiscsillag?
- Tényleg úgy gondolod? – Kezem felsimította a szoknyáját, s ujjaimat felfuttattam lábszárának forró bőrén.
Újból remegni kezdett, jobban, mint valaha. Félt, de a szemtelenségével próbálta ezt leplezni... Majd hirtelen előre hajolt, s a homlokunk összekoccant.
- Úgy... - lehelte az ajkaimra. Na, ennyi. Tényleg megteszem.
Belemarkoltam a hajába, készen arra, hogy végre megcsókoljam, amikor váratlanul léptek zaja ütötte meg a fülem az ajtó felől. Olyan hirtelen engedtem őt el, hogy a fejét is beleverte a falba.

Zihálva tántorodtam el tőle. Allahra, nem sok hiányzott, hogy elveszítsem az önuralmamat.
- Szerencséd van drágaságom, de legközelebb nem úszod meg. Olyan mélyen, és olyan vadul fogok benned mozogni, hogy sosem akarod majd, hogy vége legyen – fenyegettem meg még egyszer.
Dühtől szikrázó szemei és rózsapiros arca még sosem volt ilyen szép, mint e mondatom után. - Most pedig jó éjt.
- Fordulj fel! - szitkozódott.
- Igen, én is kívánlak – vigyorogtam rá, majd elhagytam a szobát, és becsuktam magam mögött az ajtót.

A fedélzeten kiálltam a hajó szélére, és elbűvölve csodáltam a vízen megcsillanó Holdnak a fényét. Hirtelen gyönyörű és romantikus hangulat kerített a hatalmába.
Szép lány ez a Helena. Csak ne lenne ilyen neveletlen, modortalan fruska.