1. fejezet ~ A kezdet

Sziasztok!

Az első fejezet végig Helena szemszögéből lesz, hogy jobban megismerkedjünk múltjával, jellemével és érzéseivel.

Még egyszer leszögeznénk, hogy a blogunk nem történelemkönyv, nem ez áll a középpontban, úgyhogy az esetleges bakikat nézzétek el!

Jó olvasást kívánunk! =)

Helena szemszöge:

(Rodosz - 1522)

Mély álmomból édesanyám rázogatására riadtam fel. Teljes kómában voltam, azzal sem voltam tisztában, hogy hol vagyok. Tekintetem a várszobám ablakára vándorolt, ahonnan nemhogy napsugár, de még a hajnal halovány fénye is alig sütött be.
- Mi a baj, anyám? – dörzsölgettem álmosan a szememet. Drága szülőm az ágyam mellett tornyosult, az arcán szigorú kifejezéssel. Ennek ellenére sötét szemeiben félelem villogott.
- Apád most jött vissza a felderítésről. A törökök egyre közelednek, pár óra múlva itt lesznek.
Ezekre a szavakra rögtön kiment az álom a szememből.
- Tessék? – kérdeztem rémülten. Alig pár hónapja foglalták el Lindosz várát. Arra számítottunk, hogy még egy ideig nyaldossák a sebeiket, mielőtt tovább nyomulnak a szigeten.
- Ne értetlenkedj, inkább kelj fel gyorsan! Ez a pár óra minden, amink csak van. Pakold össze a legszükségesebbeket, és szedd össze az öcséidet! – rántotta le rólam a takarót. – Menekülünk.

Több sem kellett.

Sosem tapasztalt sebességgel ugrottam ki az ágyból, és kezdtem el szedelőzködni. Anyám magamra hagyott, hogy ő is összeszedhesse a holmiját. Én pedig a pakolás közepette a gondolataim örvényébe zuhantam.
Édesanyám maga is török, még lány korában rabolta el őt az igazi apám, és hurcolta magával ide, Rodoszra. Az apámat sosem ismertem. Elesett egy csatában, amikor anyám még várandós volt velem. A nagybátyám vette őt a gondjaiba, olyannyira, hogy a születésem után még két fiúgyermeket is csinált neki. És bár én lány vagyok, ez sosem akadályozta meg abban, hogy szeressen, úgyhogy apámként tekintek rá. A sors iróniája, hogy anyám népe támad most a várunkra.
Miután összepakoltam a cuccaimat, átrobotoltam az öcséimhez, akikre anyám már szintén ráparancsolhatott, mert már felöltözve, készen állva találtam rájuk.
- Arion, Andor! Gyertek velem gyorsan! – nyújtottam feléjük a kezem. A hatéves kis ikrek egymásra pillantottak, majd odaszaladtak hozzám, és belém csimpaszkodtak.
- Ugye nem lesz bajunk? – bújt hozzám Andor.
- Semmi bajotok nem lesz, megígérem – nyomtam egy-egy puszit a sötét kis hajukra, majd letettem őket, és megfogtam a kezüket. – Most pedig siessünk! A vár végénél van egy alagút támadás idejére. Ott fogunk kimenekülni.
Szinte alig fejeztem be a mondatot, amikor hatalmas dördülések hangzottak fel kintről, az egész vár beleremegett. Felsikkantva estem a földre az ikrekkel együtt, akik rémülten bújtak hozzám.
Mi a fene ez? Ágyúk? Az nem lehet... Máris itt vannak? Na és az a pár óra? Még fél sem telt el!
- Ssss, semmi baj – állítottam talpra a fiúkat. Próbáltam leplezni a félelmemet. – Nincsen semmi baj, minden rendben lesz. Csak egy kicsit sietnünk kell, ez minden.
A lelkem összes erejére szükség volt, hogy rájuk tudjak mosolyogni. Megragadtam a kis kezüket, és kiszaladtam velük a folyosóra. A vár távolabbi részeiből már csatazaj hallatszott: férfiüvöltések, csikorgó kardok, halálhörgések. Istenem, csak ezt éljük túl – fohászkodtam némán.
- Anyáékkal mi lesz? – kérdezte kétségbeesetten Arion a futás közben.
- Ők már biztosan kint várnak minket. – Remélem. – Siessünk!

Tovább szaladtunk. Már csak pár kanyar hiányzott a célunk eléréséhez, amikor lábak dobogását hallottam meg mögülünk. Rémülten kaptam hátra a fejemet, és a következő pillanatban már egy katonával néztem farkasszemet. A gond az volt, hogy a pajzsán félholdas címer tündökölt.
- Nővérem! – sipították ijedten a kicsik, mielőtt a lábamba csimpaszkodtak volna. Égni kezdett a szemem, a gerincemen félelem borzongott végig. A férfi tett felénk egy lépést. Már ez is túl sok volt.
- Fiúk, fussatok! Meneküljetek! – kiáltottam el magam, majd nagy nehezen leszedtem őket magamról, és rohanni kezdtem utánuk. A török pedig utánunk vetette magát.
Az agyam valósággal zakatolt. Mihez kezdjek? Mindnyájunkat meg fog ölni, ha nem tartja fel valami... Vagy valaki.
Igen.
Erre a gondolatra lelassult a testem. Néztem a távolba rohanó öccseimet, még egyszer utánuk kiáltottam, hogy rohanjanak és ne álljanak meg, majd az egyik díszpáncélból kirántottam egy kardot, és megfordultam. Remegtem.
A katona utolért, én pedig harciasan pillantottam rá, miközben majd’ meghaltam a félelemtől. Belenéztem a barna szemekbe. Az utolsó szempár, amit látok. Vigasztalásomra szóljon, hogy szépek.
Felemeltem a kardot, és gyorsan elmormoltam egy imát azért, hogy a testvéreim kijussanak. Aztán nekirontottam a férfinak. Aki... egy kecses mozdulattal állt arrébb, minek következtében én a falnak rohantam. De még éltem.
- Komolyan megtámadtál? – kacagott fel az oszmán. Kislány korom óta tanulok törökül, minden szavát értettem. – Gyerünk, velem jössz! – verte ki a kezemből a kardot egy egyszerű mozdulattal, majd maga után ráncigált. Nem értettem. Arra számítottam, hogy helyben megöl.
- Eressz el! – kezdtem vergődni. – Engedj el, te mocskos muzulmán kutya!
- Kutya? – mordult rám; felvonta szemöldökét, miközben tovább rángatott.
- Nem megyek veled sehová! – kapálóztam. Édes Istenem, remélem az ikrek kijutottak. – Hallod? Eressz! – ellenkeztem tovább, majd jobb védekezési módot nem találva felpofoztam.
Hiba volt.
A férfi az arcához kapott, majd rám emelte dühtől szikrázó tekintetét, és most ő pofozott fel, de olyan erővel, hogy a falnak vágódtam.
- Még kezet mersz rám emelni, te gyaur szajha? – dörrent rám. Bekönnyezett a szemem a megaláztatástól. Miért nem öl meg egyszerűen?
Szipogva kaptam az arcomhoz, a férfi pedig felrántott a földről, majd egy gyors mozdulattal a vállára dobott, mint egy zsákot.
- Meg sem érdemled, hogy a szultán háremébe kerülj. Szolgaként kéne megdöglened - mormolta idegesen. A hallottakra teljesen ledermedtem.
A szultán... mijébe? Nem, nem! Oda nem!

- Akkor tehetsz nekem egy szívességet! - csaptam a vállára. - Ölj meg inkább, de belőlem nem csináltok szajhát! - kiabáltam.
- Ez nem így megy, aranyom. Majd a szultán eldönti, hogy mit kezd veled. Mától az ő tulajdona vagy.
Egy nagy fenét, én nem vagyok senkié!
Megalázó szavaira eleredtek a könnyeim, amik rápotyogtak a páncéljára. Félelem és düh kavargott bennem, amik lassan, de nagyon lassan - ahogy a kapu felé közeledtünk - kezdtek belenyugvássá válni. Ugyanis akármilyen hihetetlennek is hangzik, de a dolognak volt egy jó oldala: amíg a török velem volt elfoglalva, az öcséim addig hússzor kiértek a várból. Megölni pedig nem fog. Talán... talán még jól is jártam. De akkor miért sírok?

- És... most hová viszel? - szipogtam, talán egy kicsivel nyugodtabb lelkiállapotban.
- A többi lányhoz - válaszolta tömören. Döbbenten felnyögtem. Többet is elkaptak?

Ami a törököt illeti, csak cipelt és cipelt, és én még hagytam is neki. Mégis mit tehetnék? Félek tőle. Csupán egy pofont adott, de azóta sem érzem a fél arcomat.

Kiértünk a várból, melytől nem messze vertek tábort az oszmánok. Hatalmas sátrak, amerre csak a szem ellát. Az egyikbe belépve szabályszerűen lehajított a válláról, én pedig a földön puffantam. A helyiségben még legalább egy tucat nő volt fogva tartva rajtam kívül.
- Tegyétek helyre, lányok - vetette oda nekik a katona, majd nemes egyszerűséggel távozott a sátorból. Sajogó arcomat a tenyerembe temetve néztem végig a többi rémült nőszemélyen. Kisírt szemek, megtört tekintetek mindenkin. Vagyunk egy páran.

- Most mi lesz? - kérdezte hüppögve az egyik.

- Megyünk a szultán háremébe - vágta rá egy másik. - Megyünk szajháknak.

- De legalább élni fogunk - jött egy optimista hozzászólás. Élet? Mégis milyen élet az ott? Egyáltalán nem biztos, hogy bármelyikünk is eljut a szultán hálószobájáig - nem mintha ez lenne minden vágyam. Márpedig akkor ott fogunk elhervadni. Bezárva, az uralkodó tulajdonaként.

Na nem.

- Hát én inkább meghalok, mintsem erre a sorsa jussak! - pattantam föl hirtelen, majd nekiiramodtam a sátor elejébe. Két lépést is alig tettem a külvilágba, amikor az egyik őr visszarántott, és nemes egyszerűséggel az előző katonához hasonlóan bedobott a sátorba.

- Jó ég, mit képzeltél? - nyalábolt fel az egyik lány, a kis optimista. Szőke haja göndör fürtökben hullott alá egészen a derekáig, a szemei akár az azúr. Vajon őt honnan hozták? Biztosan nem görög. Nem, ezzel a világos hajjal és bőrszínnel? Lehetetlen.

- Belőlem nem lesz háremhölgy! - feleltem dacosan. - Engem nem fognak bemocskolni...

~*~

"Engem nem fognak bemocskolni" - órák teltek el ezen kijelentés óta. Amikor legközelebb szétnyílt a piros, díszes sátor, visszatért az elrablóm. Csak egy pillanatra láttam mögötte a tájat, de az égbolt sötétjéből egy pillanat alatt leszűrtem, hogy egész álló nap itt ültünk. Étlen-szomjan.

- Vacsora - jelentette ki, majd őt követően még belépett egy pár őr, tányérokkal a kezükben. Én azonban tudomást sem vettem róluk, végig csak az elrablómat pásztáztam a szemeimmel. Ha a pillantással ölni lehetne, már vérben feküdne a mocsok...

Eljátszottam ezzel a gondolattal, miközben végignéztem ezen a gazemberen. Már nem páncélban volt, hanem egy krémszínű kaftánban. Elnéztem a barna szempárt, a rövid sötét hajat és a szépen ápolt szakállat. Az arca nem volt túlzottan markáns, férfias, sokkal inkább kisfiús, habár hogy őszinte legyek, az arcszőrzete és szemének hideg villanásai egyértelművé tették, hogy ő bizony egy igazi férfi. A pillantásom mindenre kitért: a kis anyajegyre az arca jobb oldalán, kissé hegyes orrára és a telt ajkaira. Egész kellemes látványt nyújtana, ha éppenséggel nem akarna a szultánja háremébe erőszakolni.

Rám villantak a barna íriszek, belőlem pedig kiszorult a levegő. Elkaptam a tekintetem, és az előttem heverő ételt kezdtem vizslatni, de még hosszú másodpercekig magamon éreztem a pillantását, amely valószínűleg olyan alapos volt, mint az enyém. Bizseregni kezdett az arcomnak az a része, ahol megütött.

- Egyetek - parancsolt ránk mereven, ami elég bátorságot adott ahhoz, hogy ismét felpillantsak rá. Még mindig engem figyelt. Forró düh áramlott szét a gyomromban.

- Én nem eszek ebből a mocskos oszmán ételből... - jelentettem ki.
A barna szempár összeszűkült, a tulajdonosuk pedig leguggolt elém.
- Vagy ez, vagy semmi.
- Én is így gondoltam. Inkább az éhhalál. Te úgysem vagy hajlandó megölni - szájaltam.
- Na ide figyelj, vagy eszel, vagy lenyomok valamit a torkodon! - hajolt közelebb hozzám, fenyegetőn.
Erre a megjegyzésére már csak egy hunyorgással válaszoltam, majd jelentőségteljesen karba tettem a kezem. Nála pedig betelt a pohár.
Megragadta a hajamat, és annál fogva rántotta hátra a fejemet, majd mire felfogtam, hogy mi is történik, már a számba is nyomott egy kanál levest. Rám tört a fuldoklás, úgyhogy gyorsan lenyeltem az ízetlen folyadékot, a katona kezét pedig köhögve ütöttem el magamtól, hogy levegőhöz juthassak.
- Valahogy így. Hajlandó vagy most már enni? - hajolt hozzám egész közel. A szemei szinte szikrákat szórtak rám. Viszonoztam a támadást.
- Menj a... - Mielőtt még végigmondhattam volna, az ujjaival korántsem kedvesen összezárta az ajkaimat.
- Jól figyelj rám, te némber. Velem nem érdemes ujjat húzni. Igaz, hogy nem ölhetlek meg, de tudok neked szenvedést okozni. Az uralkodó legfőbb bizalmasa vagyok, és Allahra mondom, ha befeketítelek nála, nem lesz jó sorod.
"Dögölj meg!" - morogtam, bár érteni nem érthette, hiszen még mindig nem engedett beszélni.
- Hogy mondtad? - hajolt még közelebb, véleményem szerint közelebb, mint ahogy egy jövőbeli háremhölgyhöz hajolni szabadna. Ujjai lassan elemelkedtek a számtól, adott nekem még egy esélyt, hogy tisztelettel beszéljek vele. Borzasztó nehéz volt lenyelni a büszkeségemet.
- Megértettem, uram.
Elfordítottam tőle a fejemet, de perifériámmal azért láttam, hogy elégedett mosoly ült ki a szájára. Mocsok.
- Helyes. - Azzal végre eltávolodott tőlem, és felegyenesedett. Olyan csend volt a sátorban, hogy egy tűt le lehetett volna ejteni. Mindenki minket figyelt, én pedig ismét könnyezni kezdtem. Az elrablóm a többi őrhöz fordult. - Ha végeztek az evéssel, kötözzétek meg őket. Semmi szükség rá, hogy szökéssel vagy - itt rám nézett - más egyébbel próbálkozzanak.
Az őrök részéről hajlongás volt a válasz, ő pedig - jól végezvén a dolgát - távozott.
A néma csend lassan feloszladozott, ahogy a lányok enni kezdtek; kanalak ütődtek neki a tányérnak, szürcsölések hallatszódtak.
- Te eszednél vagy? - bökött oldalba a nemgörög szőke lány. - Tudod te, hogy ki ő?
- Nem, és nem is érdekel.
- Ő Szulejmán szultán legjobb barátja és legfőbb bizalmasa. Pargalı Ibrahim.