3. fejezet ~ Választás

Helena szemszöge:

Nem tudom, hogyan sikerült visszaaludnom a tegnap éjszaka után. Még a takaró alatt is folyamatosan remegtem. Hiába, ez nem az a fajta reszketés volt, amit meleggel el lehetett volna űzni. Még álmomban is Ibrahim érintései kísértettek. Erőszakos és utálatos volt, mégis olyan határozott, ellentmondást nem tűrő, ahogy még senki nem bánt velem azelőtt. És ez megrémít, de... valamilyen más hatással is van rám. Vagy csak a félelemnek lenne betudható, hogy valahányszor megborzongok, ha az eszembe jut? Őszintén nem tudom.

Reggel az őrök ébresztettek minket, elvágták a köteleket és reggelit hoztak. Undorító volt, de megettem. Nem volt bennem erő a jelenetrendezésre. Hát sikerült volna betörniük?
Azt a mocsok Ibrahimot nem ette le hozzánk a fene egész nap, aminek kifejezetten örültem. A lányokkal elütöttük az időt: beszélgettünk (bár én főleg csak Baharral, aki ismét letolt az engedetlenségem miatt), imádkoztunk, néha unalomból énekelgettünk is. Este ismét lejöttek hozzánk az őrök, és hoztak vacsorát, majd azzal végezve jött a gyűlölt rituálé, a kötözősdi.
És én hagytam. Tényleg betörtek.
- Ugye, hogy könnyebb így? – mosolygott rám a ciprusi kis szőke. Megvontam a vállamat, nem feleltem. Körbepillantottam, de még senki nem tért aludni, mindenki beszélgetett. Hirtelen ötlettől vezérelve közelebb ültem Baharhoz.
- Mondd csak... – kezdtem. – Téged fenyegetett meg valaha Ibrahim?
- Mármint mivel?
Hogy megerőszakol. Nem, ezt nem mondhatom. Szegény eléggé megijedne...
- Bármivel, azt hiszem.
Bahar megrázta a fejét.
- Nem mondanám. Persze, arra figyelmeztetett minket, hogy büntetés vagy kínzás jár az engedetlenségért, de az mindnyájunkra vonatkozott. Miért kérdezed? Téged megfenyegetett?
- Nem érdekes – vontam vállat.
- Ez nem ér. Én tisztességgel válaszoltam neked.
- Tudom – feleltem. – Ne haragudj. Jó éjszakát – fordultam el tőle, majd vízszintesbe helyezkedtem a padlón.
- Érdekes egy lány vagy te – zárta le ennyivel Bahar, majd mellém feküdt.
Fáradt voltam, viszont féltem lehunyni a szememet. Mi lesz, ha ma éjjel is eljön? És ha ezúttal be is váltja, amit ígért? A vállára dob, ahogy szokta, majd bevisz a kabinjába és...? Védekezni sem tudnék!
Áh, elég! Azt nem teheti! Nem teheti, ugye...?

~*~

Másnap ismét az őrök ébresztettek minket. A nap ugyanúgy telt el, Ibrahim-mentesen. A következő is, bár nem teljesen, hiszen naplemente táján kikötöttünk.
Éppen végeztünk a vacsorával, amikor pár eunuch kíséretében belépett rémálmaim főszereplője is. Szokás szerint kötelekkel jöttek, mint lefekvés előtt. Nagyot nyeltem, ahogy Ibrahim egyenesen felém kezdett lépkedni, a szemei szinte lángoltak. Olyan hevesen kezdett verni a szívem, hogy már az agyam helyén is azt éreztem.
Mögém lépett a férfi, megcsapott kesernyés illata. Egy szó nélkül fontam össze a hátam mögött a kezem, csak hogy minél kevesebbet érjen hozzám. Így is szinte égetett az érintése.
- Betörtelek - suttogta a fülembe elégedetten, majd elsimította a hajamat az egyik oldalról, és amikor senki sem figyelt, belecsókolt a nyakamba. Kikerekedett a szemem, összerándult a gyomrom, és a térdeim is remegni kezdtek. - Ne aggódj. Ha háremhölgy leszel, amit persze meg sem érdemelsz, rendes kosztod és bánásmódod lesz...
- És megszabadulok tőled – pillantottam rá hátra. Elöntött a biztonság. Ott már nem bánthat engem.
A hirtelen jött bátorság hatására szembefordultam vele, és egyenesen a szemébe néztem.
- Amit eddig megtehettél volna, arra most már sosem lesz lehetőséged – suttogtam.
- Szerencséd, kiscsillag. De akkor is megszerezlek, ha illedelmetlen leszel – lehelte a fülembe. Tetőtől talpig kivert a jéghideg veríték.
- Akkor azt hiszem, ezentúl jó magaviseletű lány leszek – vontam fel pajkosan a szemöldökömet.
Sosem kapsz meg.
- Rendben, lányok, sorba állni! – parancsolt ránk az eunuch. – Uram, innentől átvesszük – hajolt meg Ibrahim felé, aki nagy nehezen elszakította tőlem a tekintetét.
- Figyeljetek rájuk – zárta le ennyivel, majd kisétált a kabinból. Még pár pillanatig távolodó alakját néztem, majd az őrök utasításai szerint beálltam a sorba. Pont Bahar mögé kerültem.
- Miről beszélgettetek ennyit? – kérdezte kíváncsian.
- Nincs susmus! – fenyegetett minket a mutatóujja rázásával az eunuch. Bocsánatkérően megvontam a vállam, üzenve, hogy nem tudok beszélni. A lány megforgatta a szemét, majd előre fordult.

A palota hatalmas volt. Még életemben nem láttam ennél nagyobb és szebb épületet. Sajnos nem igazán tudtam megnézni belülről, hiszen rögtön a hárem részbe vezettek minket. Ott szintén sorba álltunk, amíg meg nem jelent két nő és egy férfi. Az egyik nő idős volt, a szeme alatt hatalmas fekete karikákkal, míg a másik alig lehetett a legtöbbünktől pár évvel idősebb. Ő kimondottan szép volt, eltekintve a szigorú arckifejezésétől.
- Amelyikre rámutatok, vigyétek a fürdőbe. A többieket pedig kísérjétek a cselédek lakrészébe – vezényelt a vénasszony, majd alaposan megvizsgált és megfogdosott mindnyájunkat. Nagy önuralom kellett hozzá, hogy hagyjam magam.
- Ezt is a fürdőbe – ragadott karon, majd a fiatal nő vett át tőle. Elvezetett minket a hárem fürdőházába. Hát, ilyet sem láttam még. Az egész márványból volt kirakva, valamint két helyiségre volt osztva. Az elsőben a ruháinktól kellett megszabadulnunk, de helyettük kaptunk egy mosdóruhát, amit magunk köré tekertünk, a lábunkra pedig fatalpú papucsokat adtak.
- Rendben, lányok. A falak mentén több mosdótálat is találtok, jó forró vízzel. Mindjárt jön egy pár szolga, és hoznak nektek különféle olajokat a hajatokra és a bőrötökre egyaránt. Ha gondoljátok, segíthettek is egymásnak mosakodni – azzal összecsapta a tenyerét a fiatal nő. – Egy-kettő, nem érünk rá egész nap!
Le is huppantam gyorsan az egyik kis medencéhez, amiben elmerítettem a peremén heverő fatálat. Élvezettel csorgattam magamra a jólesően meleg vizet, majd miután megkaptuk az olajokat, rendesen leápoltam magam. Bahar felajánlotta, hogy megmossa a hajam, ezután pedig én is segítettem neki. Amikor készen lettünk, visszatért a fiatal nő egy újonnan érkező, kicsit idősebb hölggyel.
- Lányok, ő itt a bábaasszony. Megvizsgál titeket alaposan, ne ellenkezzetek vele!
- Köszönöm, Nigar asszony – felelte a bába, mi pedig újból sorba álltunk. Először azt kérte tőlünk, hogy nyissuk szét a mosdóruhánkat, aztán később leültetett minket, és ugyanezt kérte tőlünk, hogy tegyük meg... a lábunkkal.

Na, itt elpattant bennem valami.

- Még mit nem! – hördültem fel.
- Muszáj – lépett elém a Nigar nevű nő. – És ha van valami nyavalyád? Úgy nem lehetsz a szultán háremének a tagja.
- Na de akkor is... – apelláltam, ám ő lenyomott a padkára a bába elé.
- Legyen eszed, és ne ellenkezz! Sokkal hamarabb túl leszel így rajta... Arról nem is beszélve, hogy csak most az egyszer kell megtenned.
Dúlt bennem a felháborodottság, amit mindez idáig sikerült elnyomnom, de Nigar asszony nyugodt hangja valahogy engem is lenyugtatott. És bár égett a képem, megtettem, amit kért...

~*~

Eltelt egy pár nap. Bár a családom és az otthonom iszonyatosan hiányzott, azért rájöttem, hogy ha viselkedek, akkor jól bánnak velem. A lányok viszonylag kedvesek voltak, bár én csak Baharral barátkoztam.
A háremnek több szintje is volt. Ahol mi aludtunk, egy nyitott tér volt, egy nagy kapuval a palota udvara felé, a másik oldalt pedig a fürdőházba lehetett eljutni. A második szinten az úgynevezett kedvencek laktak, na meg a hárem felügyelői, köztük Nigar asszony és a főeunuch, Szümbül aga.
A napok nem teltek unalmasan; tanítottak minket. Főként a török nyelvre, úgyhogy nekem könnyű dolgom volt, hiszen kiskorom óta beszélem édesanyám jóvoltából. Az írás egy kicsit nehezebb, hiszen azt nem nagyon tanultam, de kezdek ráérezni az ízére. A szabadidőnkben varrhattunk vagy beszélgethettünk.
- Ugye, hogy kár volt az a sok ellenkezés? – kérdezte Bahar az egyik szabad óránkban. Felpillantottam rá. Eddig is szépnek tartottam, de most, hogy mindennap a fürdőbe jártunk, különböző kencéket és tisztességes ruhát kaptunk, rájöttem, hogy ez a lány egyenesen gyönyörű.
- Még nem mondok semmit. Van egy olyan érzésem, hogy ez csak a háremi élet napos oldala...

~*~

Leszállt az este is, és én összeszedtem a kis motyómat, hogy induljak a fürdőbe, amikor Nigar asszony toppant be a kapun.
- Lányok, híreim vannak. A szultán látni kívánja az újonnan érkezett háremhölgyeket, úgyhogy akik Rodoszról jöttek, indítsanak készülődni! – harsogta. – Szórakoztatni mentek.
Hogy... hová?!
- Tudtok táncolni, ugye, szépségeim? – lépdelt le Szümbül aga a lépcsőn. – Kecses mozgások, csípőriszálás, csuklómozgás... – És ahogy ezeket mondta, maga is táncra perdült. A szám elé kellett kapjam a motyómat, hogy meg ne lássa a vigyorgásom. Eszméletlen ez az ürge.
- Szerintem értik – intette le őt Nigar asszony. – Szóval mozgás, egy-kettő!
Görcs állt a gyomromba, ami az egész készülődés alatt jelen volt. Táncolnunk kell neki... Milyen megalázó. Megpróbálok majd a háttérben maradni, hogy még véletlenül se vessen rám szemet...



Ibrahim szemszöge:

A palotában teltek-múltak a napok, én pedig egyre többet töprengtem a történteken. Napközben többször is azon kaptam magam, hogy a kis vadócra gondolok, és azon merengek, milyen lehet a sorsa a háremben. Vajon hogy tűri az utasításokat? Végleg betört?

Egyik este, miután végeztem a teendőimmel, a szultán bejelentette, hogy meg óhajtja nézni a rodoszi lányokat. Igazán jó kedvében volt, tekintve, hogy ezt is hozzátette:
- Tarts velem, barátom. Nézzük őket együtt. Szólj Szümbülnek, hogy a tanácsterembe hozza őket.
A döbbenetem nyilvánvaló volt.
- Elfogadhatom ezt, méltóságos uram? - hajoltam meg felé mélyen.
- Hogyne fogadhatnád. Egyedül nem akkora élvezet nézni őket – vigyorodott el. - Ráadásul fennáll a valószínűsége, hogy közülük lesz kiválasztva ma esti ágyasom. Ki segítene ebben dönteni, ha nem te? - paskolta meg a vállam.
Egy ilyen ajánlatot nem fogok visszautasítani...
- Ezer örömmel, nagyuram.

~*~

Még pár ügyet elintéztünk, majd a tanácsterem felé vittek minket a lépteink. A zenészek már elhelyezkedtek, és valami azt súgta, hogy a lányok is ott vártak már az ajtó előtt.
A szultán elfoglalta helyét a székében, én pedig diszkréten mellé álltam.
- Jöjjenek - intett az uralkodó a benti ajtónállónak, aki kinyitotta az ajtót. Két csapat lány is beözönlött, ezek szerint két tánc is lesz. Az egyik csoport leült a kihelyezett párnákra, míg a másiknak a tagjai felálltak az elrendezésük szerint. A tekintetemmel a kis vadócot kerestem, és kis keresgélés után meg is találtam. Hátul állt, rózsaszín ruhában, arcát áttetsző selyemkendővel elfedve.
Gyönyörűen nézett ki, nem tudtam betelni a látvánnyal. A zene hamarosan felcsendült, a lányok pedig táncba kezdtek, de Helena nem igazán akarta érvényesíteni magát. Szinte mindig takarásba bújt. Ez pedig egyértelműen zavart, hiszen alaposan szemügyre akartam venni, ha már akkora kegy ért, hogy itt lehetek.
Sunyi vigyor kúszott a képemre, és a padisah füléhez hajoltam.
- Engedelmével, Szultánom, a hátsó kis rózsaszínt előrébb lehetne inteni – javasoltam. - Így nem tudja jól megnézni őt.
A szultán bekapott egy falat gyümölcsöt, majd hümmögve elmerengett.
- Igazad van – felelte végül.
Azzal felemelte a kezét, és elhallgatott a zene, a lányok megálltak a mozdulataikban. Szulejmán felállt a székéből, és szinte érezni lehetett a levegőben a feszültséget. Hátrasétált Helenához, aki hirtelen azt sem tudta, hogy mit tegyen, de még időben észbe kapott, és meghajolt előtte. A szultán az álla alá fontja az ujjait, és megemelte a fejét, majd a füléhez hajolt. A nyakamat kellett nyújtanom, hogy lássak valamit. Féltékenység öntött el, amiért hozzáértek a kiszemeltemhez.
Amikor az uralkodó elhajolt tőle, megfogta a karját, és előre vezette, majd visszaült mellém a székbe, s intett a kezével, hogy folytatódhat a műsor.
Amint ismét táncba kezdett a sok szép hölgyemény, a lelkemben feltámadt vihar is lecsendesült, és arcomon növekvő vigyorral figyeltem Helena testét, csípőjének buja körözgetéseit.
- Nálam ő a befutó – jegyeztem meg a tánc vége felé.
A szultán ismét csak hümmögött egy darabig, majd végigfuttatta a tekintetét a többi lányon.
- Ismét csak igazad van. Jó az ízlésed, Ibrahim - kortyolt bele a serbetébe. Amikor a zenének vége lett, a lányok lehuppantak a földre, az uralkodó pedig előcsúsztatta zsebéből a híres lila kendőjét. Még egyszer végigpásztázta a lányokat, majd eldobta...
... egyenesen Helena elé.
A lelkemet ismeretlen, sötét érzés nyelte el. A kis vadóc értetlenül pillantott fel, de a szultán mohó tekintetét nem igazán bírta állni, így lesütötte szép szemeit, és óvatosan felvette maga mellől a kendőt.
- Ez igazán szórakoztató volt – csapott a combjára az uralkodó, majd felemelkedett a székéből. – A többieket majd egy másik alkalommal megnézem, most visszavonulok. Szólj Szümbül agának.
- Nagyuram – hajoltam meg felé, majd amikor távozott a helyiségből, az aga felé léptem.
- Szümbül! – szólítottam meg. – A szultán azt üzeni, hogy a többi lányt majd máskor nézi meg. Akit kiválasztott, meg készítsétek fel – sandítottam oldalra a táncosokhoz.
Helena szinte átdöfött a tekintetével. Szümbül hajlongani kezdett.
- Igenis, uram... - Majd a lányhoz lépett, hogy elvigye, ő azonban indulatosan tett felém egy lépést.
- Miért kellett ezt? - tolultak könnyek a szemébe. - Most boldog vagy?
Hogyne, nem látszik?
Gúnyos grimaszba torzult az arcom, majd közelebb léptem hozzá.
- Boldogabb már csak akkor lennék, ha az én ágyamban lennél ma - suttogtam. - És már nem hatnak meg a könnyeid. Nem érdemled meg, hogy meghassannak...
Szümbül mögé lépett, és megfogta a karját. Őt ez azonban nem zavarta abban, hogy tovább szájaljon velem.
- Mást sem hallottam eddig tőled, csak hogy mit érdemlek és mit nem. Mégis mit tudsz te rólam?! - kiabált rám.
- Te! Hogy merészelsz így beszélni a nagyúrral? Majd adok én neked, nemhogy némán örülnél a helyzetednek! - ráncigálta el őt Szümbül.
- Gyűlöllek! - üvöltött át a lány a terem túloldalából.
Nem feleltem erre semmit, csak fogtam magam, és tovább álltam.
A lakrészemben megírtam egy pár levelet, majd még benéztem az uralkodóhoz, hátha szüksége van-e valamire. Már az éjszakára készült.
A folyosóra kilépve Nigart pillantottam meg a túloldalon.
- Nigar asszony! – kiáltottam felé, mire ő megtorpant, és meghajolt. Sebes léptekkel közelítettem meg.
- Parancsolj velem, uram.
- Ha lehetséges, akkor azt a ruténiai ágyast, Alexandrát... Vagy hogy is hívatja magát...
- Hürrem – válaszolta a nő.
- Igen, azt. Tartsátok távol az uralkodó lakrészétől. Nem akarok még egy balhét felőle. Nem ma éjszaka.
- Igenis - hajtott fejet.

~*~

Körülbelül fél óra múlva már végig is vitték Helenát az "Aranyúton". Én a szultán lakosztálya előtt vártam rá.
- Jó szórakozást, Helena - hajoltam meg előtte, a gúny és az irónia kedvéért.
- Te kis... - tett felém egy fenyegető lépést, de Szümbül rögtön visszarántotta.
- Nana! Ne kelljen még egyszer elmondanom! - feddte meg a lányt, majd tovább lökdöste szerencsétlent a szultán ajtajáig. Figyeltem, ahogy az aga bekopog, az őrök kinyitják az ajtót, és Helena szinte lassított mozdulatokkal befárad. Amilyen kis neveletlen és lobbanékony, nem csodálkoznék, ha ebből tragédia sülne ki...

Nagyot sóhajtottam, majd visszaindultam a lakrészem felé, ám alig tettem pár lépést, amikor indulatos trappolás ütötte meg a fülemet. Na nem, ezt nem akarom elhinni.
- Alexandra! - fordultam meg. Persze, hogy ő volt. - Nem mész be oda! – közöltem vele a tényt.
- Már miért nem? – vetette felém foghegyről. – Tudd meg, hogy én oda megyek, ahová akarok, Pargalı!
Kezdett eldurranni az agyam. Elegem van belőle, hogy ez a kis cseléd királynőnek érzi itt magát, csak mert a szultán rendre az ágyába hívja őt éjszakánként. Szívesen közlöm vele, hogy ma más a helyzet.
- Ide hívás nélkül nem jöhetsz, megértetted? – léptem felé fenyegetően. – Az uralkodó különben is elfoglalt. Most más vendégeskedik nála...
Ezen szavaimra szinte belilult a feje. Gondolatban elvigyorodtam.
- Hogy... micsoda?! - kapta fel a vizet. - Azonnal engedj be! - vetette magát az ajtó felé. Na, csak a holttestemen keresztül.
Menetközben elkaptam a csuklóját, és visszarántottam magam elé.
- Ha én egyszer azt mondom, hogy nem mész be oda, akkor te megfordulsz és eltűnsz! – sziszegtem dühösen az arcába. – Érthetően fogalmaztam?
- Pargali, azonnal engedj el! - dühödött be még jobban. - Be kell mennem!
Komolyan meg fogom ütni.

Már éppen fontolóra vettem, hogy komolyabb erőszakhoz folyamodok, amikor váratlanul befordult a folyosóra Szümbül aga.
- Uram... - kezdte volna, majd amikor meglátta, mit tartok a kezem között, elsápadt. - Talán... rosszkor jöttem?
A legjobbkor...
- Mi történt? - kérdeztem rá sem nézve.
- Van egy kis gond. Velem kéne jönnöd...
Mesés, tényleg. Alexandrára pillantottam.
- Ha bemész, én magam fojtalak meg! – löktem el magamtól, majd az egyik őr lelkére kötöttem, hogy vigye őt vissza a hárembe. Végül Szümbül felé fordultam, és elmosolyodtam. - Mehetünk.

2. fejezet ~ A fogság

Helena szemszöge:

Értetlenül vontam fel a szemöldököm a név hallatára.
- Ibra... mi?
- Ib-ra-him – tagolta a szőkeség. – És most, hogy Szulejmán szultán lett az uralkodó, csak idő kérdése, hogy valami komoly címet ajándékozzon neki. Én nem haragítanám magamra.
Dacosan vontam megvontam a vállam.
- Úgysem leszek sokáig a foglyuk. Majd kitalálok valamit – motyogtam, minden hitemet belevetve ebbe az egy mondatba.
- Sok sikert hozzá – válaszolta a lányka. Először azt hittem, hogy gúnyolódik, és mérgesen pillantottam rá, de aztán megláttam, hogy mosolyog, így az én arcvonásaim is megenyhültek.
- És... téged honnan szereztek, ha megkérdezhetem? – érdeklődtem óvatosan.
- Ciprusról. Útba esett nekik Rodosz felé. – Ahogy ezt mondta, fájdalom csillant meg a szemeiben. – Már két hete a foglyuk vagyok.
- És általában jól bánnak veletek?
- Nem panaszkodom – kanalazta ki az utolsó csepp levest a tányérjából. – Mivel a szultán tulajdonai vagyunk, nem bántanak minket. – Itt elhallgatott, habozott. – Neked sem kéne provokálnod őket. Főleg nem Ibrahimot.
Istenem, ez a név. Nem bírom megjegyezni.
- Amikor rád förmedt, még helyetted is megijedtem – húzta magát össze az emlék hatására a szőkeség.
- A tenyeréhez képest a szavainak nincs ereje.
A kék szemek döbbenten kerekedtek el.
- A továbbiakban ne hergeld. A saját érdekedben! – figyelmeztetett újra. Elraktároztam magamban a szavait, de különösebben nem hatottak rám. Túl sok bennem a düh és a büszkeség, amik megakadályoznak abban, hogy engedelmes legyek.
- Hogy hívnak? – kérdeztem.
- Bahar – felelte mosolyogva. – Téged?
- Heléna.
Abban a szent pillanatban, hogy kimondtam a nevem, az őrök ránk parancsoltak, hogy fejezzük be az evést, és összeszedték a tányérjainkat. Az enyém tele volt, hiszen azon az egy kanál levesen kívül, amit Ibrahim belém erőszakolt, egy falatot sem ettem.

- Rendben lányok, takarodó! – harsogta az egyik katona, mire valamennyi hölgyemény egy-egy támasztóoszlophoz kúszott. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy hagyták, hogy a kezüket összekötözzék az oszlopok háta mögött.
- Hé, te! Te sem vagy kivétel – lépett elém egy korosodó őr. – Nyomás!
Még mit nem. Felháborodva pillantottam rá.
- Engem nem fogtok megkötözni, mint holmi kutyát!
- Még szájalsz, te némber? – ragadott meg. – Majd adok én neked!
- Eressz el! – kezdtem eszement vergődésbe, de pechemre még ketten is odafutottak hozzánk, és szétfeszítették a kezeimet. – Hagyjatok békén, ti nyomorultak! Engedjetek!
- Maradj nyugton! – förmedt rám az egyikük, miközben a másik kettő megkötözött. Olyan szorosan kötötték meg a kötelet, hogy a durva anyag felsértette a bőrömet, amin a ficánkolásom sem segített.
- Heléna, hagyd abba! Csak rosszabb lesz – szólt Bahar.
- Hallgass rá, galambom. Létezik ennél rosszabb bánásmód is – vigyorodott el az első őr, majd a többieket összegyűjtve távoztak a sátorból. Ismét égni kezdett a szemem sarka, és ahogy jobban a bőrömbe vájódott a kötél, le is csordultak az arcomon a könnyeim.
Édes Istenem, add, hogy a családom épségben megússza ezt az ostromot...

~*~

Ezek után valahogy sikerült álomba szenderülnöm. Nem tudom, mennyi idő telt el a „takarodó” óta, nekem óráknak tűnt, de a valóságban lehet, hogy nem volt több pár percnél.
A szétnyíló sátorra és a besütő holdvilágra ébredtem. Laposakat pislogtam, amíg a szemem hozzá nem szokott a félhomályhoz. Körülnéztem. A körülöttem megkötözött lányok mind aludtak, így valószínűleg az első gondolatom volt a helyes, és valóban sok idő telt már el a kötözés óta.
Ismét a sátor elejébe pillantottam. Ibrahim jött vissza.
Fájdalom dübögött végig a karjaimban, a kötéltől teljesen elzsibbadtam, nem éreztem az ujjaimat. A csuklóm ragadt az alvadt vértől. Halkan felnyögtem az égető érzésre.
Ibrahim felém fordult, majd ellépett a sátor elejétől, és leguggolt elém. A levegő fojtogatóan sűrű lett hirtelen.
- Túl szoros a kötél? – kérdezte halkan, nehogy a többiek felébredjenek. Ch, kárörvendesz?
- Mert talán ha azt mondom, hogy igen, meglazítod? - pillantottam rá sértve.
- Eszembe jutott, de ha hisztizel, nem teszem meg – emelkedett fel. A büszkeségem nyomban el is illant, mint virágillat a szélben. Túl fáradt voltam a vitához.
- Várj! – szóltam utána. – Kérlek. Nagyon fáj...
Könyörgésemre a férfi elmosolyodott. Inkább önelégülten, mintsem kedvesen, de a mosolyától nagyot dobbant a szívem. Mögém lépett, és meglazította az istenverte kötelet. Nem tapasztaltam még ennél nagyobb megkönnyebbülést az életben. A dermedt kézfejeimbe ismét jutott vér, és a fájdalom is egy csapásra megenyhült.
- Köszönöm – sóhajtottam fel.
- Éhes vagy? – hajolt vissza hozzám.
Döbbenten néztem a férfi gesztenyebarna szemeibe. A szempilláimon még remegtek a könnycseppek. Lesütöttem a pillantásomat, majd óvatosan bólintottam.
- És szomjas is.
Ibrahim felsóhajtott.
- Gyere velem. Adok enni és inni, de ha szökni próbálsz, megkínozlak – fenyegetett.
Bólintottam, miközben felszisszenve kaptam magamhoz vérző, bedagadt csuklóimat. Felkeltem a földről, és egy szó nélkül követtem őt. Az éjszaka hűvös levegője még sosem volt ilyen édes. Mindenhol a szabadság illatát éreztem, és bevallom, megkísértett a gondolat, hogy elszaladjak, de tudtam, hogy nem jutnék messzire, és büntetést kapnék.
Elértünk egy másik sátorhoz. Valószínűleg az övé volt. Megszeppenve lépkedtem be a férfi tekintélyt parancsoló alakja után.
- Ülj le – utasított, én pedig lekuporodtam a szőnyegre. Ő az asztalához lépett, matatott valamit, majd visszatért egy kis darab fáslival. – Mutasd a kezed.

Döbbenten hagytam, hogy bekösse a sebes csuklómat. Ahol az ujjai hozzám értek, zsizsegni kezdett a bőröm. A keze kellemes meleg volt, amin szintúgy meglepődtem, mint ezen a hirtelen jómodorán. Mire készül?
Miután végzett a kötözéssel, kimért nekem egy kis adag vizet és ételt, majd ő maga is enni kezdett.
- Köszönöm - suttogtam, mielőtt hozzáláttam. Szóval még ő is most jutott el odáig, hogy vacsorázzon. Természetesen az ő étke különb és bőséges volt, és víz helyett bort ivott. Csendben ettünk, nem szóltunk a másikhoz, és igyekeztem nem ránézni. Én hamarabb végeztem, hiszen jóval kevesebb étel jutott nekem. Feszélyezve éreztem magam, így beszédbe elegyedtem vele. - Miért segítettél? – érdeklődtem.
- Mert nem érdemled meg a szenvedést – felelte tömören. Felkaptam a fejem. Ez tényleg ugyanaz az ember, aki megütött? – Kérsz még enni vagy inni?
Túl nagy nekem ez a változás. Csapda lenne? Rá akar szedni?
Végül megráztam a fejem. Olyan ideg van bennem, nem tudnék még egy falatot letuszkolni a torkomon.
- Biztos? Mert tényleg szívesen. Most először és utoljára tettem fel a kérdést – komolyodott el.
- Nem kérek, köszönöm - pillantottam rá "Engem nem teszel lóvá!" tekintettel.
Ő még vizslatott egy pár percig, majd beleegyezőn bólintott.
- Hát jó – tette karba a kezét. – Hogy hívnak? – kérdezte váratlanul. Értetlenül vontam fel a szemöldököm. Miért érdekli?
- Helena... – feleltem. Ismét csak bólintott.
- Az én nevem Ibrahim.
- Tudom – vágtam rá rögtön. – Ezt tanultam meg a leghamarabb.
A férfi szemöldöke meglepetésében a homloka közepére szaladt.
- Nocsak.
Na jó, ezt nem bírom tovább. Ez az egész kedvesség bűzlik, ostobának érzem magam tőle, és különben is dühös vagyok!
- Bizonyára szeretnél már megszabadulni tőlem, és aludni térni – pattantam fel. – Visszakísérsz?
Eh, ez a kérdés érdekesen vette ki magát. Mintha egy úrnő kérdezte volna a szolgáját, én pedig fogoly lennék itt. De hát kétlem, hogy egyedül visszaengedne, márpedig én nem maradok itt egy perccel sem tovább!
- Rendben van – állt fel ő is, majd megfogta a karom, így vezetett vissza. Fáradtan huppantam le a kis oszlopom elé, ő pedig visszakötözött, elviselhető erősséggel.
- Jó éjt – köszönt el, majd távozott. Álmosan döntöttem a fejem a pillérnek. Legalább nem éhesen kell elaludnom...


Ibrahim szemszöge:

Ibrahim vagyok Pargából. Manolis és Velencei Szófia gyermekeként jöttem a világra, hol alig tíz évesen már szolgaságra jutottam. Így nevemet és annak valós jelentését nagyon hamar el kellett felejtenem. De ez a felejtés tán’ ajándék is... Ajándék, mely könnyít az ember szívén és sorsán.

Ibrahim vagyok, Szulejmán szultán legjobb barátja és legfőbb bizalmasa, kiben olyannyira megbízik, hogy a rodoszi vár támadásának stratégiáját is én dolgozhattam ki, s a sereget magam vezethettem.
A várat alig egy nap alatt sikerült bevennünk. A görögök megadták magukat. Sokan ezt gyávaságként könyvelnék el, pedig nem más ez, mint ésszerű döntés. A seregük feleakkora volt, mint a miénk, és már a csata kezdeténél nagy hátrányt szenvedtek az elszigeteltségük miatt.
A várnép behódolt, így sok rabszolgával térhetünk vissza a Topkapı palotába. A nagyrészük fiatal nő, akikből háremhölgy lesz.

~*~

Az ostrom utáni reggelen első utam a foglyul ejtett lányok sátra felé vezetett, hogy ellenőrizhessem, minden rendben van-e. Volt köztük történetesen egy kimondottan vadóc példány, akit én magam fogtam el. Két kistestvérével próbált meg kimenekülni a várból, amikor rájuk találtam. Ő pedig, hogy az öccseit megvédje, önfeláldozóan nekem rontott egy karddal.
A kicsiket futni hagytam, ugyanis a látványuk, ahogy kéz a kézben szaladtak, az elevenembe vágott. Az otthonomban nekem is volt egy ikertestvérem, tőle is elszakítottak...
Amikor beléptem a sátorba, az eddig fecsegő lányok nyomban elcsendesedtek, ijedten pislogtak rám. Szemem előtt összemosódtak az arcok, csak egyet kerestem közöttük. A kis bátort. Helenát.
Hamar meg is találtam, szélen gubbasztott az oszlopa mellett. Odaléptem hozzá.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle. Nem tudom, miért törődök vele, de valamiért érdekel a hogyléte. Tegnap este nagyon kis sebezhető volt.
A barna szempár hidegen pillantott rám.
- Mint látod, még élek.
Nagy levegőt vettem, és bent tartottam. Idegesítő... Próbálok vele kedves lenni, és ezt kapom cserébe.
Elfordultam tőle, és a többi lányra tekintettem.
- Nemsokára reggeliztek, és megyünk az új otthonotokba – közöltem velük.
- Hajóval? - kérdezte az egyik.
- Hacsak nem kívánod átúszni a tengert, igen - feleltem hidegen.
- Ennyi volt? - Helena hangjára lettem figyelmes. - Egy nap alatt be is vettétek a várat?
- Megadták magukat... Csak elhoztunk pár lányt, behódoltak és ennyi – vigyorogtam rá.
A lány lehajtotta a fejét, nyilván megalázó volt hallania, hogy a népe ilyen könnyen elbukott. Én is többet vártam tőlük.
Odaléptem a többiekhez, és egyenként eloldoztam őket az éjszakai béklyóból. Amikor a kis vadmacskához értem, az hirtelen szembefordult velem, így nagyon közel került hozzám az arca.
- Hagyd csak így. Ha eloldozol, butaságot fogok csinálni. Jobb tudni, hogy van valami, ami megállít.
Óh, kiscsillag. A pimaszságod még a végén felébreszt bennem valamit, ami nem fog tetszeni neked.
- Én is örülnék, ha letepernél, és az én ágyasom lennél, de sajnos ez lehetetlen – suttogtam közel hajolva hozzá, egészen az ajkaira. - De ha tovább szemtelenkedsz, átmegyek rajtad. De nem úgy, ahogy neked jó, hanem úgy, ahogy nekem. Durván és vadul - suttogtam. Szavaimra rózsás pír lepte el az egész arcát, majd elfordította a fejét. Időközben a többi őr is belépett, meghozva a lányok étkét. Elvettem egy tálat az egyiktől, majd visszafordultam Helena felé. - Most pedig egyél, mert többet nem leszek hozzád kedves. Nem érdemled meg - vágtam le elé a tányért.
Megkerültem őt, majd egy határozott mozdulattal téptem le róla a kötelet. A tegnap estéhez hasonlóan megdörzsölgette a csuklóját, majd engedelmesen a tányérjához nyúlt. Na azért.
- Jó étvágyat - suttogtam a fülébe, majd felegyenesedtem, és visszaléptem a sátor elejébe az őrökhöz. - Ha végeztek az evéssel, kössétek össze őket, úgy ahogy szoktuk. Ő - mutattam Helenára. - Ő legyen legelöl, és nagyon tartsátok szemmel. Viszont a kötelén lazítsatok, mert ha a szultán meglátja, hogyan bántunk a leendő háremhölgyével, bajunk lehet – figyelmeztettem őket.
- Igenis - hajtottak fejet az agák. Helena rám pillantott, szinte felnyársalt a tekintetével. Utálsz, mi? Jobb is.
- Nemsokára megérkezik egy szállítóhajó a kikötőbe. Vezessétek őket oda, onnantól az eunuchok átveszik majd. Utána a többi zsákmányt is tegyétek fel rá.

~*~

A sátramba visszatérve rendeztem a gondolataimat, majd papírra is vetettem őket a szultánnak.
„Nagyuram, hamarosan útra kelünk. Lesz még egy megállónk, de igyekszünk vissza. A görögök nagyon hamar megadták magukat. Többet vártam, de így még jobb. Rengeteg csodás hölgy van velünk, és remélem Ön is szemet vet egyre" – írtam a papírra szép betűkkel.
Miután befejeztem a levelet, odaadtam az egyik küldöncnek, aki továbbította is.
Hm, elszaladt az idő a papírmunkával, a lányokat már minden bizonnyal elvitték a kikötőbe. Jobb lesz, ha rájuk nézek, különben egy bizonyos vadmacska gondot fog okozni...
Feltettem a turbánom, majd elindultam a dokk felé. Már messziről hallottam a kiabálást.
- Engedjetek el! Engem nem fogtok innen elvinni, inkább a halál! - Csak a legjobbak. Lemondóan sóhajtottam. Már egész közel értem, amikor Helena valahogy kibogozta magát a köteléből, és behúzott az egyik őrnek, majd elszaladt. Ó, hogy Allah verjen meg, te némber!
Mivel nem voltam tőlük messze, ő pedig az én irányomba szaladt, gyorsan elkaptam.
- Mit ígértem neked aranyom? - szorítottam magamhoz erősen. Kezeit és a lábait is lefogtam, mielőtt ellenem is merényletet követett volna el. - Vagy felhívásnak vetted a fenyegetőzésemet?
A szorításomra fájdalmasan felnyögött. Remek, hangod már van az új munkádhoz.
- Engedj el... - suttogta elgyengülve.
- Engem ez nem hat meg - leheltem a fülébe.
- Tényleg? És ez?

Püff.

Megfejelt. A pofám leszakad. Valószínűleg neki jobban fájt, mint nekem, de azt elérte, hogy kizökkentsen, és elengedjem. Igen, ez jó volt, de még mindig én vagyok a gyorsabb. Megragadtam, és a vállamra kaptam a törékeny testet, mint a várban.
- Tudjátok mit? Ne kíméljétek - vágtam le hirtelen a földre. - Nem érdemli meg - hunyorítottam rá.
A lány fájdalommal és gyűlölettel nézett rám, miközben felrángatták őt az őrök.
- Dögölj meg, Pargalı Ibrahim! - kiáltotta felém dühösen. Ökölbe szorult a kezem.
Ezt nem fogom annyiban hagyni. Rámosolyogtam, és alig vártam, hogy beesteledjen.

~*~

Hamar beköszöntött az éjszaka. Amikor már mindenki aludt a hajón, halkan benyitottam a lányok kabinjába, és Helena felé lépkedtem.
Ártatlan vagy, mikor alszol - gondoltam magamban.
- Hé! – taszítottam rajta egyet a lábammal. Ő méltatlanul felmorgott, majd nagyokat pislogva tekintett fel rám. Kellett neki pár másodperc, hogy megszokja a szeme a sötétet, és rájöjjön, hogy én vagyok az. Amint ez bekövetkezett, olyan éber tekintettel pattant ülőhelyzetbe, mint aki sosem aludt.
- Mit akarsz? - hunyorított rám. A kezeit ismételten jó szorosan kötözték meg a háta mögött.
- Mondd csak, cicuskám – guggoltam le hozzá, s kezeim a combjára siklottak, mire a kis teste összerándult. - Miért vagy ilyen ellenszenves? Elhiszem, hogy gyűlölsz minket, mert elraboltunk a családodtól, de az vigasztalhatna, hogy mindenkit élve hagytunk, és én is kedves voltam itt veled... – Legalábbis eleinte.
A barna szemek rémülten csillantak fel. Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna.
- Először is... Honnan tudhattam volna, hogy kiket öltök meg, és hagytok életben? - Felhúzta a térdeit az állához, hogy leessen róla a kezem. Okos. - Másodszor pedig ne számíts tőlem sok bűbájra, hisz’ mégiscsak erőszakkal visztek el...
- Másképp jöttél volna? – kérdeztem, majd bevillant valami, s megragadtam a térdét. Szétterpesztettem a lábát, mire ő rémülten hőkölt fel, és hátrébb kúszott volna, de a háta beleütközött a kabin falába. Elvigyorodtam.
Nincs mese, így kell őt megfélemlítenem. És hát ne tagadjuk, nagyon tetszik nekem. Egy igazi kis szépség, barna haj és sötét szemek, halvány bőr és rózsaszín ajkak. Nagy kár, hogy háremhölgy lesz belőle.
- Ha bántasz... sikítani fogok... - fenyegetett meg édesen.
- Szeretem, ha sikongatnak alattam a nők – vágtam rá, majd egy határozott mozdulattal megmarkoltam a melleit. Hm, milyen finom puhák.
A barna szemek döbbenten és felháborodottan kerekedtek el.
- Hogy merészeled?! - förmedt rám a kelleténél hangosabban, így a mutatóujjam gyorsan az ajka elé illesztettem.
- Halkabban. Fölzavarod a többieket.
Indulatosan összevonta a szemöldökét a mondatomra, majd befordult a fal felé, csak a fejével tekintett rám hátra.
- Nem szégyelled magad? Te magad mondtad, hogy az uralkodód tulajdona vagyok. Talán nem tudod, hogy bűn hozzáérni ahhoz, ami az övé?
Nézzenek csak oda.
- Nagy lett a szád, szajha. Ha megfektetlek, már nem leszel az övé.
- Nem leszek én senkié - sziszegte felém indulatosan. - Inkább megölöm magam!
- Az a te istened szemében bűn, nemde? Nem félsz a pokoltól? – incselkedtem vele tovább, miközben újból közelebb hajoltam hozzá.
- Inkább a pokol, mint a szultánod... – suttogta gyűlölettel.
- Pedig szerintem inkább a szultán, mint én - leheltem az ajkaira, majd újból a combjaira simítottam a tenyeremet. - Remegsz, és ezt jól teszed. Ha én teszlek magamévá elsőnek... Akkor fogod a halálod kívánni, de nagyon.
Hirtelen nagy levegőt vett, mint aki sikítani készül, de aztán mégsem tette meg. Nagyon helyes, akkor már komolyan erőszakot alkalmaztam volna.
- Jár a szád, de a szavaid mögött nincs erő. Nem tennéd meg – mondta hirtelen. Óh, provokálsz, kiscsillag?
- Tényleg úgy gondolod? – Kezem felsimította a szoknyáját, s ujjaimat felfuttattam lábszárának forró bőrén.
Újból remegni kezdett, jobban, mint valaha. Félt, de a szemtelenségével próbálta ezt leplezni... Majd hirtelen előre hajolt, s a homlokunk összekoccant.
- Úgy... - lehelte az ajkaimra. Na, ennyi. Tényleg megteszem.
Belemarkoltam a hajába, készen arra, hogy végre megcsókoljam, amikor váratlanul léptek zaja ütötte meg a fülem az ajtó felől. Olyan hirtelen engedtem őt el, hogy a fejét is beleverte a falba.

Zihálva tántorodtam el tőle. Allahra, nem sok hiányzott, hogy elveszítsem az önuralmamat.
- Szerencséd van drágaságom, de legközelebb nem úszod meg. Olyan mélyen, és olyan vadul fogok benned mozogni, hogy sosem akarod majd, hogy vége legyen – fenyegettem meg még egyszer.
Dühtől szikrázó szemei és rózsapiros arca még sosem volt ilyen szép, mint e mondatom után. - Most pedig jó éjt.
- Fordulj fel! - szitkozódott.
- Igen, én is kívánlak – vigyorogtam rá, majd elhagytam a szobát, és becsuktam magam mögött az ajtót.

A fedélzeten kiálltam a hajó szélére, és elbűvölve csodáltam a vízen megcsillanó Holdnak a fényét. Hirtelen gyönyörű és romantikus hangulat kerített a hatalmába.
Szép lány ez a Helena. Csak ne lenne ilyen neveletlen, modortalan fruska.

1. fejezet ~ A kezdet

Sziasztok!

Az első fejezet végig Helena szemszögéből lesz, hogy jobban megismerkedjünk múltjával, jellemével és érzéseivel.

Még egyszer leszögeznénk, hogy a blogunk nem történelemkönyv, nem ez áll a középpontban, úgyhogy az esetleges bakikat nézzétek el!

Jó olvasást kívánunk! =)

Helena szemszöge:

(Rodosz - 1522)

Mély álmomból édesanyám rázogatására riadtam fel. Teljes kómában voltam, azzal sem voltam tisztában, hogy hol vagyok. Tekintetem a várszobám ablakára vándorolt, ahonnan nemhogy napsugár, de még a hajnal halovány fénye is alig sütött be.
- Mi a baj, anyám? – dörzsölgettem álmosan a szememet. Drága szülőm az ágyam mellett tornyosult, az arcán szigorú kifejezéssel. Ennek ellenére sötét szemeiben félelem villogott.
- Apád most jött vissza a felderítésről. A törökök egyre közelednek, pár óra múlva itt lesznek.
Ezekre a szavakra rögtön kiment az álom a szememből.
- Tessék? – kérdeztem rémülten. Alig pár hónapja foglalták el Lindosz várát. Arra számítottunk, hogy még egy ideig nyaldossák a sebeiket, mielőtt tovább nyomulnak a szigeten.
- Ne értetlenkedj, inkább kelj fel gyorsan! Ez a pár óra minden, amink csak van. Pakold össze a legszükségesebbeket, és szedd össze az öcséidet! – rántotta le rólam a takarót. – Menekülünk.

Több sem kellett.

Sosem tapasztalt sebességgel ugrottam ki az ágyból, és kezdtem el szedelőzködni. Anyám magamra hagyott, hogy ő is összeszedhesse a holmiját. Én pedig a pakolás közepette a gondolataim örvényébe zuhantam.
Édesanyám maga is török, még lány korában rabolta el őt az igazi apám, és hurcolta magával ide, Rodoszra. Az apámat sosem ismertem. Elesett egy csatában, amikor anyám még várandós volt velem. A nagybátyám vette őt a gondjaiba, olyannyira, hogy a születésem után még két fiúgyermeket is csinált neki. És bár én lány vagyok, ez sosem akadályozta meg abban, hogy szeressen, úgyhogy apámként tekintek rá. A sors iróniája, hogy anyám népe támad most a várunkra.
Miután összepakoltam a cuccaimat, átrobotoltam az öcséimhez, akikre anyám már szintén ráparancsolhatott, mert már felöltözve, készen állva találtam rájuk.
- Arion, Andor! Gyertek velem gyorsan! – nyújtottam feléjük a kezem. A hatéves kis ikrek egymásra pillantottak, majd odaszaladtak hozzám, és belém csimpaszkodtak.
- Ugye nem lesz bajunk? – bújt hozzám Andor.
- Semmi bajotok nem lesz, megígérem – nyomtam egy-egy puszit a sötét kis hajukra, majd letettem őket, és megfogtam a kezüket. – Most pedig siessünk! A vár végénél van egy alagút támadás idejére. Ott fogunk kimenekülni.
Szinte alig fejeztem be a mondatot, amikor hatalmas dördülések hangzottak fel kintről, az egész vár beleremegett. Felsikkantva estem a földre az ikrekkel együtt, akik rémülten bújtak hozzám.
Mi a fene ez? Ágyúk? Az nem lehet... Máris itt vannak? Na és az a pár óra? Még fél sem telt el!
- Ssss, semmi baj – állítottam talpra a fiúkat. Próbáltam leplezni a félelmemet. – Nincsen semmi baj, minden rendben lesz. Csak egy kicsit sietnünk kell, ez minden.
A lelkem összes erejére szükség volt, hogy rájuk tudjak mosolyogni. Megragadtam a kis kezüket, és kiszaladtam velük a folyosóra. A vár távolabbi részeiből már csatazaj hallatszott: férfiüvöltések, csikorgó kardok, halálhörgések. Istenem, csak ezt éljük túl – fohászkodtam némán.
- Anyáékkal mi lesz? – kérdezte kétségbeesetten Arion a futás közben.
- Ők már biztosan kint várnak minket. – Remélem. – Siessünk!

Tovább szaladtunk. Már csak pár kanyar hiányzott a célunk eléréséhez, amikor lábak dobogását hallottam meg mögülünk. Rémülten kaptam hátra a fejemet, és a következő pillanatban már egy katonával néztem farkasszemet. A gond az volt, hogy a pajzsán félholdas címer tündökölt.
- Nővérem! – sipították ijedten a kicsik, mielőtt a lábamba csimpaszkodtak volna. Égni kezdett a szemem, a gerincemen félelem borzongott végig. A férfi tett felénk egy lépést. Már ez is túl sok volt.
- Fiúk, fussatok! Meneküljetek! – kiáltottam el magam, majd nagy nehezen leszedtem őket magamról, és rohanni kezdtem utánuk. A török pedig utánunk vetette magát.
Az agyam valósággal zakatolt. Mihez kezdjek? Mindnyájunkat meg fog ölni, ha nem tartja fel valami... Vagy valaki.
Igen.
Erre a gondolatra lelassult a testem. Néztem a távolba rohanó öccseimet, még egyszer utánuk kiáltottam, hogy rohanjanak és ne álljanak meg, majd az egyik díszpáncélból kirántottam egy kardot, és megfordultam. Remegtem.
A katona utolért, én pedig harciasan pillantottam rá, miközben majd’ meghaltam a félelemtől. Belenéztem a barna szemekbe. Az utolsó szempár, amit látok. Vigasztalásomra szóljon, hogy szépek.
Felemeltem a kardot, és gyorsan elmormoltam egy imát azért, hogy a testvéreim kijussanak. Aztán nekirontottam a férfinak. Aki... egy kecses mozdulattal állt arrébb, minek következtében én a falnak rohantam. De még éltem.
- Komolyan megtámadtál? – kacagott fel az oszmán. Kislány korom óta tanulok törökül, minden szavát értettem. – Gyerünk, velem jössz! – verte ki a kezemből a kardot egy egyszerű mozdulattal, majd maga után ráncigált. Nem értettem. Arra számítottam, hogy helyben megöl.
- Eressz el! – kezdtem vergődni. – Engedj el, te mocskos muzulmán kutya!
- Kutya? – mordult rám; felvonta szemöldökét, miközben tovább rángatott.
- Nem megyek veled sehová! – kapálóztam. Édes Istenem, remélem az ikrek kijutottak. – Hallod? Eressz! – ellenkeztem tovább, majd jobb védekezési módot nem találva felpofoztam.
Hiba volt.
A férfi az arcához kapott, majd rám emelte dühtől szikrázó tekintetét, és most ő pofozott fel, de olyan erővel, hogy a falnak vágódtam.
- Még kezet mersz rám emelni, te gyaur szajha? – dörrent rám. Bekönnyezett a szemem a megaláztatástól. Miért nem öl meg egyszerűen?
Szipogva kaptam az arcomhoz, a férfi pedig felrántott a földről, majd egy gyors mozdulattal a vállára dobott, mint egy zsákot.
- Meg sem érdemled, hogy a szultán háremébe kerülj. Szolgaként kéne megdöglened - mormolta idegesen. A hallottakra teljesen ledermedtem.
A szultán... mijébe? Nem, nem! Oda nem!

- Akkor tehetsz nekem egy szívességet! - csaptam a vállára. - Ölj meg inkább, de belőlem nem csináltok szajhát! - kiabáltam.
- Ez nem így megy, aranyom. Majd a szultán eldönti, hogy mit kezd veled. Mától az ő tulajdona vagy.
Egy nagy fenét, én nem vagyok senkié!
Megalázó szavaira eleredtek a könnyeim, amik rápotyogtak a páncéljára. Félelem és düh kavargott bennem, amik lassan, de nagyon lassan - ahogy a kapu felé közeledtünk - kezdtek belenyugvássá válni. Ugyanis akármilyen hihetetlennek is hangzik, de a dolognak volt egy jó oldala: amíg a török velem volt elfoglalva, az öcséim addig hússzor kiértek a várból. Megölni pedig nem fog. Talán... talán még jól is jártam. De akkor miért sírok?

- És... most hová viszel? - szipogtam, talán egy kicsivel nyugodtabb lelkiállapotban.
- A többi lányhoz - válaszolta tömören. Döbbenten felnyögtem. Többet is elkaptak?

Ami a törököt illeti, csak cipelt és cipelt, és én még hagytam is neki. Mégis mit tehetnék? Félek tőle. Csupán egy pofont adott, de azóta sem érzem a fél arcomat.

Kiértünk a várból, melytől nem messze vertek tábort az oszmánok. Hatalmas sátrak, amerre csak a szem ellát. Az egyikbe belépve szabályszerűen lehajított a válláról, én pedig a földön puffantam. A helyiségben még legalább egy tucat nő volt fogva tartva rajtam kívül.
- Tegyétek helyre, lányok - vetette oda nekik a katona, majd nemes egyszerűséggel távozott a sátorból. Sajogó arcomat a tenyerembe temetve néztem végig a többi rémült nőszemélyen. Kisírt szemek, megtört tekintetek mindenkin. Vagyunk egy páran.

- Most mi lesz? - kérdezte hüppögve az egyik.

- Megyünk a szultán háremébe - vágta rá egy másik. - Megyünk szajháknak.

- De legalább élni fogunk - jött egy optimista hozzászólás. Élet? Mégis milyen élet az ott? Egyáltalán nem biztos, hogy bármelyikünk is eljut a szultán hálószobájáig - nem mintha ez lenne minden vágyam. Márpedig akkor ott fogunk elhervadni. Bezárva, az uralkodó tulajdonaként.

Na nem.

- Hát én inkább meghalok, mintsem erre a sorsa jussak! - pattantam föl hirtelen, majd nekiiramodtam a sátor elejébe. Két lépést is alig tettem a külvilágba, amikor az egyik őr visszarántott, és nemes egyszerűséggel az előző katonához hasonlóan bedobott a sátorba.

- Jó ég, mit képzeltél? - nyalábolt fel az egyik lány, a kis optimista. Szőke haja göndör fürtökben hullott alá egészen a derekáig, a szemei akár az azúr. Vajon őt honnan hozták? Biztosan nem görög. Nem, ezzel a világos hajjal és bőrszínnel? Lehetetlen.

- Belőlem nem lesz háremhölgy! - feleltem dacosan. - Engem nem fognak bemocskolni...

~*~

"Engem nem fognak bemocskolni" - órák teltek el ezen kijelentés óta. Amikor legközelebb szétnyílt a piros, díszes sátor, visszatért az elrablóm. Csak egy pillanatra láttam mögötte a tájat, de az égbolt sötétjéből egy pillanat alatt leszűrtem, hogy egész álló nap itt ültünk. Étlen-szomjan.

- Vacsora - jelentette ki, majd őt követően még belépett egy pár őr, tányérokkal a kezükben. Én azonban tudomást sem vettem róluk, végig csak az elrablómat pásztáztam a szemeimmel. Ha a pillantással ölni lehetne, már vérben feküdne a mocsok...

Eljátszottam ezzel a gondolattal, miközben végignéztem ezen a gazemberen. Már nem páncélban volt, hanem egy krémszínű kaftánban. Elnéztem a barna szempárt, a rövid sötét hajat és a szépen ápolt szakállat. Az arca nem volt túlzottan markáns, férfias, sokkal inkább kisfiús, habár hogy őszinte legyek, az arcszőrzete és szemének hideg villanásai egyértelművé tették, hogy ő bizony egy igazi férfi. A pillantásom mindenre kitért: a kis anyajegyre az arca jobb oldalán, kissé hegyes orrára és a telt ajkaira. Egész kellemes látványt nyújtana, ha éppenséggel nem akarna a szultánja háremébe erőszakolni.

Rám villantak a barna íriszek, belőlem pedig kiszorult a levegő. Elkaptam a tekintetem, és az előttem heverő ételt kezdtem vizslatni, de még hosszú másodpercekig magamon éreztem a pillantását, amely valószínűleg olyan alapos volt, mint az enyém. Bizseregni kezdett az arcomnak az a része, ahol megütött.

- Egyetek - parancsolt ránk mereven, ami elég bátorságot adott ahhoz, hogy ismét felpillantsak rá. Még mindig engem figyelt. Forró düh áramlott szét a gyomromban.

- Én nem eszek ebből a mocskos oszmán ételből... - jelentettem ki.
A barna szempár összeszűkült, a tulajdonosuk pedig leguggolt elém.
- Vagy ez, vagy semmi.
- Én is így gondoltam. Inkább az éhhalál. Te úgysem vagy hajlandó megölni - szájaltam.
- Na ide figyelj, vagy eszel, vagy lenyomok valamit a torkodon! - hajolt közelebb hozzám, fenyegetőn.
Erre a megjegyzésére már csak egy hunyorgással válaszoltam, majd jelentőségteljesen karba tettem a kezem. Nála pedig betelt a pohár.
Megragadta a hajamat, és annál fogva rántotta hátra a fejemet, majd mire felfogtam, hogy mi is történik, már a számba is nyomott egy kanál levest. Rám tört a fuldoklás, úgyhogy gyorsan lenyeltem az ízetlen folyadékot, a katona kezét pedig köhögve ütöttem el magamtól, hogy levegőhöz juthassak.
- Valahogy így. Hajlandó vagy most már enni? - hajolt hozzám egész közel. A szemei szinte szikrákat szórtak rám. Viszonoztam a támadást.
- Menj a... - Mielőtt még végigmondhattam volna, az ujjaival korántsem kedvesen összezárta az ajkaimat.
- Jól figyelj rám, te némber. Velem nem érdemes ujjat húzni. Igaz, hogy nem ölhetlek meg, de tudok neked szenvedést okozni. Az uralkodó legfőbb bizalmasa vagyok, és Allahra mondom, ha befeketítelek nála, nem lesz jó sorod.
"Dögölj meg!" - morogtam, bár érteni nem érthette, hiszen még mindig nem engedett beszélni.
- Hogy mondtad? - hajolt még közelebb, véleményem szerint közelebb, mint ahogy egy jövőbeli háremhölgyhöz hajolni szabadna. Ujjai lassan elemelkedtek a számtól, adott nekem még egy esélyt, hogy tisztelettel beszéljek vele. Borzasztó nehéz volt lenyelni a büszkeségemet.
- Megértettem, uram.
Elfordítottam tőle a fejemet, de perifériámmal azért láttam, hogy elégedett mosoly ült ki a szájára. Mocsok.
- Helyes. - Azzal végre eltávolodott tőlem, és felegyenesedett. Olyan csend volt a sátorban, hogy egy tűt le lehetett volna ejteni. Mindenki minket figyelt, én pedig ismét könnyezni kezdtem. Az elrablóm a többi őrhöz fordult. - Ha végeztek az evéssel, kötözzétek meg őket. Semmi szükség rá, hogy szökéssel vagy - itt rám nézett - más egyébbel próbálkozzanak.
Az őrök részéről hajlongás volt a válasz, ő pedig - jól végezvén a dolgát - távozott.
A néma csend lassan feloszladozott, ahogy a lányok enni kezdtek; kanalak ütődtek neki a tányérnak, szürcsölések hallatszódtak.
- Te eszednél vagy? - bökött oldalba a nemgörög szőke lány. - Tudod te, hogy ki ő?
- Nem, és nem is érdekel.
- Ő Szulejmán szultán legjobb barátja és legfőbb bizalmasa. Pargalı Ibrahim.