13. fejezet ~ Bónusz fejezet

Sziasztok!

Ez egy plusz fejezet, ami kivételesen egyik főszereplő szemszögét sem foglalja magában, sőt, nem is szerepelnek benne. Ez a fejezet felfedi azokat a történéseket, amikről Ibrahimnak és Helenának fogalmuk sincsen, mégis a jövőjükre nagy hatással lesznek.

Jó olvasást!

Aznap este Nigar és Helena átbeszélték a történteket. A felügyelőnő cseppet sem volt meglepve, hiszen elég régóta sejtette már, hogy a lány és a pasa éreznek valamit egymás iránt. Helena egészen a kezdetektől elmesélt minden Nigarnak. Veszítenivalója már nem volt, és szerette volna, hogyha a nő is átlátja az ő történetüket, ahelyett, hogy elítélné őket. Nigar kíváncsian hallgatta a szerelmes lányt, mosollyal az arcán.

~*~

Mindeközben a szultán Hürrem asszonyhoz készült, hogy megnézze állapotát, és hogy vele vacsorázhasson.
- Hürremem - lépett be boldogan a lakrészbe. - Hogy vagy ma este?
A vörös hajú nő arca nyomban kivirult a szerelme láttán.
- Most hogy látlak, nagyuram, máris jobban - hajolt meg felé.
A szultán elégedetten elmosolyodott, majd odalépett asszonyához, s csókot lehelt a homlokára.
- Gondoltam, csatlakozok hozzád vacsorára, ha nincs ellenedre.
- Már hogy lenne? - mosolygott Hürrem, kék szemeiben öröm csillogott. Kedvesen megfogta az uralkodó kezét, és lehúzta a díszpárnákra, hogy kényelmesen leüljenek.
- Asszonyom, szükséged van...? - lépett elő hirtelen a kis elkülönített részről a szőke Bahar, de amint megpillantotta, hogy úrnője nincs egyedül, rögtön lehajtott fejjel hajolt meg.
- Elnézést kérek - suttogta. Hürrem megrovón pillantott a lányra, de mielőtt megszidhatta volna, megszólalt a szultán.
- Semmi baj. Bahar, jól mondom? - mosolygott, s fejében máris egy terv szövődött.
A lány nem szólt semmit, csak némán bólintott. Égett az egész arca, fel sem mert nézni.
- Bahar – szólt hozzá Hürrem is, uralkodva enyhe haragján. – Menj le a konyhába, és szólj Seker agának, hogy hozzák fel nekünk a vacsorát.
A kis ciprusi ismét csak bólintott, majd az ajtóhoz hátrált. Kopogott rajta, mire a kinti agák ki is nyitották neki a kaput. Miután távozott, a padisah ismét asszonya felé fordult.
- Hallom, gyengélkedtél napközben. Jobban vagy már?
- Igen, sokkal jobban. Mi sem bizonyítja jobban, hogy már nagyon éhes vagyok - nevetett fel a kismama.
- Ezt örömmel hallom, mivel én is – simogatta meg a nő állát a férfi, majd csókot lehelt a telt ajkakra.
Hürrem örömmel csókolt vissza, miközben megsimogatta szerelme arcát.
- Vacsora után maradnék még egy keveset, ha nem bánod – szólt a padisah a csók után.
- Már hogy bánnám, nagyuram? Ha tehetném, sosem engednélek el magam mellől.
- Ezt örömmel hallom.

Időközben Szümbül aga felhozta a vacsorát, és mézesmázosan jó étvágyat kívánt, majd távozott.
- Jó étvágyat, Hürremem – mosolyodott el a padisah. Állapotos asszonya mohósága az evésben mindig jókedvre derítette.
- Neked is, szultánom - válaszolta a nő, de ekkor már az evőeszközzel kotorta a tányérjára a finom falatokat. - Aztán igyekezz, különben nem hagyok neked semmit.
- Hát akkor nem eszek. Ami fontos most nekem, hogy a herceg is jóllakjon.
Hürrem elmosolyodott.
- Jól van, azért igyekszem kordában tartani fiadat. Egyél csak, szultánom.
- Köszönöm - mosolygott a férfi, s hamarosan mind a ketten nekiláttak a vacsorának.
Az evés után Hürrem elégedetten elnyúlt a szultán karjaiban, és a hasát simogatta.
- Tele vagyunk...
- Ennyi étel után el is hiszem – nevetett fel az uralkodó, majd a ruhán keresztül egy puszit nyomott a nő pocakjára.
- Muszáj ennyit ennem, ha azt szeretnénk, hogy erős és egészséges kishercegünk legyen - kacagott a vörös.
- Igen, tudom - csókolta meg a nőt a padisah, majd ajkai a fehér nyakívre vándoroltak.
Hürrem élvezettel sóhajtott fel, miközben a férfi kezei is simogatni kezdték.
- Megkívántalak asszony – szabadította ki a szultán a nő vállát a ruhából.
- Zene füleimnek - sóhajtotta Hürrem, majd ő is a férfi ruhájáért nyúlt, hogy kihámozza belőle, de ekkor hirtelen megdermedt, majd fájdalmasan felnyögve kapott a hasához.
- Hürrem - ijedt meg a férfi. - Mi a baj?
Az asszony válaszolni akart, de nem tudott, ugyanis újabb fájdalomhullám tört rá, s most már össze is görnyedt.
A szultán nem tétlenkedett, elrendelte a bábaasszony azonnali érkezését.
Az idős nő gyorsan megvizsgálta a kismamát, de szerencsére nem volt komoly baj, csupán néhány igen erős görcsről volt szó. Adott neki egy kanál gyógynövény kivonatot, ami majd feloldja a görcsöket, majd diszkréten a szultánhoz lépett.
- Most már rendben lesz, nagyuram. Viszont pár napig kerülje vele a közelséget... Hadd pihenje ki.
A szultán lemondóan sóhajtott.
- Köszönöm.

~*~

Szulejmán elbúcsúzótt kedvesétől, majd szívében enyhe csalódottsággal távozott. A lakrész melletti folyosóról éppen Bahar kanyarodott ki, és még az utolsó pillanatban fékezett le, mielőtt nekiment volna az uralkodónak.
- Bahar - köszöntötte őt a férfi szélesen mosolyogva.
- Nagyuram - hajolt meg gyorsan a lány. - Lent mondták, hogy Hürrem asszony rosszul lett. Engedelmeddel, megyek is ápolni őt - kerülte volna ki a szultánt, azonban az elé állt.
- Asszonyomnak pihenésre van szüksége, így már alszik is. Nekem azonban... igen is szükségem lenne ápolásra. Asszonyi vigaszra... - csúszott a férfi keze a lány álla alá.
A szőkeség azt sem tudta hirtelen, mit feleljen. Első gondolata az volt, hogy szól Nigar asszonynak, készítsen valakit. Aztán hirtelen megértette. A szultán őt akarja.
A férfi a füléhez hajolt, s beledörmögte:
- Várlak lakrészemben... Aztán ne készülődj sokáig - eresztett meg egy széles vigyort, majd távozott.
A lány hevesen verdeső szívvel tekintett gyorsan körbe, majd elszaladt Nigar asszony lakrészébe, és vadul dörömbölni kezdett az ajtón.
- Allahra, mi az már? – jött ki a kócos nő, aki egy kis pihenőt tartott az este előtt. Bár már Helena szobájában lakott, továbbra is visszatérhetett ebbe a lakrészbe pihenni.
- Segítséget és diszkréciót kérek - hadarta el gyorsan a lány, majd belépett, és zihálva csukta be maga mögött az ajtót. - A szultán kiválasztott éjszakára, de ez nem juthat Hürrem asszony fülébe, úgyhogy kérlek, segíts a legnagyobb titokban elkészülni!
Nigar nagyokat pislogott, mire felfogta, hogy miről is van szó. Amint ez sikerült, rögtön éberré is vált.
- Siessünk hát. Hálásodat pedig titokban tartom, ne aggódj – bólintott.
- Hálám a sírig fog üldözni, Nigar asszony - köszöngette a lány. - A fürdőben már voltam az este folyamán - tájékoztatta.
- Akkor egy gyors átöltözés és illemtanulás vár rád. Öt perc, és készen is leszünk.
- Rendben - bólintott a szőke.
Nigar kiválasztott neki egy szép ruhát, s megmutatta, mit kell tennie, ha belép az uralkodóhoz.
- Ismételd meg, kérlek, s ha jó, máris mehetsz.

Bahar hevesen bólogatott.
Miután a lány megtette, mire megkérték, mélyen Nigar asszony szemébe nézett. A nő mosolyogva bólintott, s útnak engedte őt.
- Ám előtte még egy valami. Miért ver a szíved ily' gyorsan? – tartotta vissza a kis ciprusit a karjánál.
- Izgulok és félek. Ez csak természetes, nem? - kérdezte szapora légvételekkel a lány.
- Első lesz? - kérdezte tőle útközben a nő, ugyanis úgy döntött, hogy elkíséri.
A lány bólintott. Szemei csillogtak a sok érzelemtől.
- És hogyha elrontok valamit?
- Nem igazán lehet elrontani. Csak ne mondj nemet.
A lány ezt belevéste az elméjébe.
- Ne feledd - állította őt meg Nigar asszony, majd a vállainál szembefordította magával. - Udvariasan, diszkréten, odaadóan. Ezeket tartsd szem előtt, és nem lesz gond.
- Köszönöm - mosolygott rá Bahar.
- Menj hát - hessegette őt előre a nő.
A szőke a lakosztály ajtaja elé lépett, az agák pedig egy szó nélkül engedték be. Lehajtott fejjel, nagyot nyelve lépett be, de pár lépés után megállt, megvárva, hogy a szultán felé forduljon.
- Bahar - üdvözölte őt jókedvűen az uralkodó.
- Nagyuram - suttogta a lány, majd óvatosan közelebb lépkedett a férfihoz. Nem nézett rá, csak letérdelt, és kaftánját az ajkaihoz emelte.
- Állj hát fel - húzta fel a lányt a padisah, majd hosszan elgyönyörködött szépségében. Körbejárta, mint a ragadozó a prédáját, beleszagolt az illatos, szőke hajba, kezei végigsimították a törékeny hátat. - Mondd csak... Ártatlan vagy még? – kérdezte, egészen a lány füléhez hajolva.
Bahar elpirult, de olyan mélyen, hogy arcpírja a nyakára és dekoltázsára is leterjedt. Végül félénken bólintott.
- Csodás hír ez számomra, te szép szemű lány – mosolyodott el a szultán, majd gyengéden hajolt le a lány ajkaihoz. Bahar halványan elmosolyodott a megkönnyebbüléstől, majd óvatosan lehunyta pilláit, úgy fogadta a langymeleg csókot. Lágy volt, pillekönnyű. Nem tartott sokáig.
- Csókból is ez volt az első tán? – simogatta meg az arcát a férfi.
- Úgy gondoltam, nem érdemli meg akárki - mosolyodott el bájosan, szégyenlősen a lány.
- Kedvellek téged. Ismételjünk hát - hajolt hozzá a padisah újabb csókért, s közben már kezei a ruha gombjaihoz kalandoztak.
Bahar a karjait a szultán nyaka köré fonta, aki tett két lépést, majd az ágyra döntötte a kis szőkét.
Hamarosan lekerültek a ruhák mind a két félről. A padisah végigsimított a lány csodaszép testén.
- Szinte már tökéletes - mosolygott a férfi, s szemében valamiféle érzelem csillant meg.
- A tiéd, szultánom - sóhajtotta a lány, teste izgalomtól lángolt.

~*~

Együttlétük mindkettejük számára felejthetetlen volt. Bár Baharnak voltak fájdalmai eleinte, azonban a szultán gyengédségével és türelmével hamar véget vetett neki.
A szobát kéjes sóhajok és mély nyögések töltötték be, ahogy a két test újból és újból összesimult.
A kint álló agáknak ez persze meg sem kottyant. Hozzá voltak ők szokva, különbet is hallottak már.
Alig egy negyedóra múlva már pihegve feküdt egymás mellett a pár.
- Oh, szultánom, ez csodás volt – pihegte kimerülten a szőke.
- Nem annyira, mint nekem, te lány - csókolta homlokon szeretőjét az uralkodó.
- Tényleg? - pislogott rá nagy szemekkel a kis ciprusi. Szemében szerelem szikrája csillant fel.
- Arra mérget vehetsz - simogatta az arcát a férfi, majd magához húzta. Szenvedélyesen vette birtokba ajkait, nyelve könnyedén áttörte pecsétjüket.
Forrón, elmélyülten csókolóztak, miközben kezük a másik testén kalandozott. Gyengéden simogatták egymást, lelkükben szétáradt a harmónia.
- Nagyuram... – sóhajtott fel a lány, elszakadva a férfi ajkaitól. – Én azt hiszem... – pirult el mélyen, szemeiben valami megfogalmazhatatlan csillogott. -... beléd szerettem. Ez baj?
- Már hogy lenne ez baj? - simogatta ki arcából a kósza szőke tincseket a férfi. - Ez a leggyönyörűbb érzés a világon - csókolta meg újból, s ahogy kezei a lány csípőjéhez értek, vágya újra fellobbant benne. Azonban tisztában volt vele, hogy amikor elvette a lány ártatlanságát, tett benne egy kis kárt. Baharnak gyógyulnia kell, pár napig nem lehet vele.
A lány mintha megérezte volna, hogy a férfi visszafogja magát, és csípőjével is hozzásimult. A szultán szemöldöke a homloka közepére szaladt meglepetésében, majd elégedetten elmosolyodott.
- Kis türelmetlen. Ennyire örömöt akarsz szerezni nekem?
- Minél többet, minél gyakrabban és minél nagyobbat. A szerelem tüze hajt, s nem ismer megállást.
A szultán mosolya kiszélesedett.
- Milyen kis tünemény vagy - sóhajtott fel, majd megragadta a lány csuklóját, majd egy határozott mozdulattal fölé kerekedett. - Hát akkor itt egy újabb alkalom, hogy még boldogabbá tegyél, kedvesem - hajolt az ajkaira.
- Érezd szerelmemet, szultánom... – csókolta meg őt odaadóan Bahar.

~*~

Hajnaltájt a lány zavartan bújt vissza a ruhájába, háttal állva a szultánnak.

- Csak tán nem zavarban vagy ezek után, Bahar? - kérdezte a szultán, miközben kényelmesen feküdt az ágyában, kék szemeit az öltöző lányon legeltetve.
- Nem tehetek róla, nagyuram. Talán testileg nővé lettem, de a lelkem egy szégyenlős kislányé - sandított hátra piros arccal a lány.
- Nem erőltetek semmit, tedd hát azt, mit jónak érzel - mosolygott a szultán, s szemében ismét megcsillant valami.
A lány körbefűzte díszes övét is a derekán, majd megigazította szőke tincseit. Ideje volt indulnia. Nem lenne szerencsés Hürrem asszonyt ébren találnia visszaérkeztével. Hátrafordult a férfi felé, aki szemrebbenés nélkül őt figyelte. Egy kis büszkeség töltötte el. Jól csinálta. Jobban, mint jól.
- Rólad fogok álmodni, szultánom – lépett az ágyhoz a kis szőke.
- Én pedig az esténkről, Baharom - csókolt kezet neki az uralkodó.
- Így legyen - mosolyodott el a lány, majd meghajolt felé. - Szép álmokat, szívem szultánja - köszönt el, majd elhátrált az ajtó felé. Kikopogott, s az agák készséggel engedték őt ki.
Visszament a hárembe, ahol észrevétlenül osont fel az emeletre. Olyan halkan nyitott be asszonya lakrészébe, amennyire csak bírt. Allah vele volt, ugyanis még az ajtó sem nyikorgott, Hürrem asszony pedig az ágyban aludta az igazak álmát. Bahar halk léptekkel visszament az elkülönített kis helyiségbe, ahol gyorsan átvette a hálóruháját, a másikat pedig elrejtette a többi holmija közé. Hevesen dobogó szívvel, boldogan bújt ágyba, s elalvásig csak a szultánra gondolt.

12. fejezet ~ A jövő nagy kérdései

Ibrahim szemszöge:

Sikeresen beosontam szerelmem szobájába, bár a rejtekajtó előtt megtorpantam. Mivel most már Nigar a szolgálója, ő is bent lehet. A fenébe.
Fülemet a kőfalra tapasztottam, de mivel nem hallottam hangokat, óvatosan beléptem.
Helena háttal állt nekem, éppen az ágyát vetette meg. Hm, igen. Szükség lesz rá.
- Jó estét, kedvesem – karoltam át hátulról a derekát, ő pedig majdnem szívszédülést kapott hirtelen.
- Hogy jutottál be ide? Nem látott meg senki? - kérdezte aggódva.
- Senki, szerelmem, csupán az Úr látta vétkemet - csúszott ki a számon. – Úgy értem Allah.
A barna szemek értetlenül pillantottak rám. Ez váratlanul ért még engem is. Kisgyerekkorom óta nem gondoltam a régi hitemre, megvetem a gyaurokat, de az ő közelében… nem érzem magam hithű muzulmánnak.
- Mi volt ez a nyelvbotlás? - kérdezte gyanakodva. - Csak nem megtért muzulmán vagy?
Nagyot sóhajtottam. Elmondom neki, nincs okom eltitkolni előle a múltamat.
- Görög vagyok, Helenám. Csak úgy, mint te magad – simogattam meg az arcát. – Keresztény voltam, de muszáj volt megtérnem.
A kis drága annyira megdöbbent, hogy nem is igazán tudott erre mit mondani.
- Meglepődtél? – mosolyodtam el.
- Joggal - pillantott fel rám. - Hosszú utat jártál be otthonodtól...
- Te már csak tudod, ugye? - húztam magamhoz, majd nyakának selymes bőrébe pusziltam.
- Igen, de... nézzenek rád. Belőled pasa lett. Belőlem szajha - húzta el a száját. - Legalább neked jól alakult a sorsod.
Elkomorultam.
- Ne merészeld magad szajhának nevezni. Nem vagy az – szorítottam magamhoz erősebben. – Mellesleg hosszú időbe telt, amíg Theoból Ibrahimmá váltam.
Helena elmosolyodott, majd megsimogatta az arcom.
- Theo... Tetszik ez a név.
- Mivel az anyanyelvünkön van... – simultam rá szenvedélytől fűtve a szájára.
Ő persze viszonozta a csókomat rögtön. Karjai átöleltek, majd nyakamra is letért kis ajkaival.
- Úgy szeretlek – sóhajtottam fel.
- Ha tudnád, milyen jó ezt hallani - mosolyodott el, majd kezeivel kioldotta a derekamon lévő övet. - Én is szeretlek.
- Mire készülsz, szépségem? – szélesedett ki a mosolyom, de kezeim már a hálóruhájának gombjaihoz kalandoztak.
- Nem is tudom - töprengett el. - Esetleg megmutatni, mennyire szeretlek.
Majd a kezemért nyúlt, és a mellkasára helyezte. A szíve szinte kitört onnan, úgy vert.
- Érzed? Csak neked dobog.
- Csak nekem? Akkor igazán szerencsés vagyok – döntöttem le az ágyra. – Nigar mikor tér vissza?
- Nemrég ment el ágyba dugni a lányokat, utána még vacsorázik és fürödni is elmegy. Van időnk – simult a számra egy forró csókkal.

~*~

Ismét csodás volt a vele való együttlét. Nem hittem volna, hogy jobb lehet az utolsónál, de mégis. Ahogy ágyában fekszem, feje a mellkasomon pihen, tökéletes harmóniát érzek a lelkemben. Bár mindig vele lehetnék...
- Ibrahim - szólított a drága a nevemen.
Megpusziltam a fejét.
- Mondd.
- Bár minden vágyam, hogy így aludjunk el, kettőnk közül csak én tehetem meg, úgyhogy próbálj ébren maradni - nyomott egy puszit a mellkasomra.
- Ébren maradok kicsim, ne félts.
- Ebből áll most már az életem, hogy érted aggódok - pillantott fel rám szép szemeivel. - Azon gondolkodtam... Mi lenne, ha őszintén elmondanánk a szultánnak?
Nagyot dobbant a szívem.
Őszintén elmondani neki... Nem is tudom. Hiszen testvérének tekint, de mégis... egy kedvencről van szó, aki az övé. Nehéz ügy. Nagyon nehéz.
- Ha szerencsénk van, áldását adja ránk, ha csak jó a kedve, figyelmen kívül hagyja a vallomásomat... Vagy a legrosszabb esetben kivégez minket... Engem legalábbis biztos...
Helena ijedten szorított magához.
- Rendben, hagyjuk az őszinteséget. Bujkálunk, és megpróbálunk óvatosnak lenni.
- Egyébként… érdeklődtem felőled... – húztam el a szám. - Nem lehetnél az enyém, mert nagyon akar téged.
Kedvesem összerándult az ölelésemben.
- Akkor mi legyen...?
- Bujkálás. De holnap még teszek egy próbát. Aludj, Helenám, és álmodj egy szebb világról, ahol büntetlenül egymáséi lehetünk.
- Szeretlek - hajolt fel egy csókért.
- Én is szeretlek – válaszoltam neki görögül.
Mellette maradtam még egy darabig, selymes haját simogattam, amíg álomba nem szenderült. Utána óvatosan felkeltem mellőle, felöltöztem, s az alagúton keresztül távoztam, mielőtt még Nigar asszony rajtakapott volna az asszonya ágyában…

~*~

Másnap ismét a szultánnal reggeliztem.
- Elnyerte a tetszésed a tegnapi lány, nagyuram? – kezdeményeztem beszélgetést.
- Kellemes társaság volt, köszönöm.
- Nagyon szívesen, máskor is. Ám bátorkodnék megkérdezni valamit a lányokkal kapcsolatban... – tereltem a témát ismét a hárem felé.
- Kérdezd hát.
- Mi lenne ha a lányok közül kiderülne valamelyikről, hogy már hált valakivel...?
Bár még a puszta gondolat is iszonyú, hogy Helenám esetleg a szultán ágyába kerül... de hogyha mégis megtörténne, tudnom kell, hogy milyen sors vár rá.
- Előfordul - vont vállat a szultán. - Némelyik úgy került háremembe, hogy már előtte férjnél volt. Ennek nincs jelentősége. Honnan támadnak ilyen gondolataid?
Hogy honnan... ha tudná...
- Csak úgy eszembe jutott, vajon számít-e ez neked, nagyuram. Tegnap ágyasodat választva hallottam, hogy az egyik lány kétségbe esett, mivel idekerülése előtt házas volt, s büntetéstől félt.
A szultán megcsóválta a fejét.
- Mindegyik esetnek megvan a maga szépsége. Hogyha még ártatlan, én vagyok számára az első, hogyha pedig már tapasztalt, tudja, hogyan tegyen kedvemre. Én mindenképpen jól járok.
Szép megfogalmazás... Elmosolyodtam.
- Értem, nagyuram, és elnézést, ha illetlen lettem volna.
- Nem voltál illetlen, Ibrahim. Megértem, hogy kíváncsi vagy.
Jó, ez kezd kellőképpen kínossá válni. Próbáljunk meg inkább kedvesem felől érdeklődni…
- Egyébként időközben rájöttem, miért kedveled annyira Helenát, szultánom. Ő is görög származású, mint jómagam – mosolyodtam el.
A szultán felnevetett.
- Lehet, hogy mondasz valamit. De azért téged másra tartalak.
Példáját követve én is nevettem.
- Tudom, nagyuram – folytattam az evést.
- Mostanában gyakran emlegeted Helenát - jegyezte meg a szultán, mire én kis híján félrenyeltem.
- Igen, mivel tudom, hogy jó beszédtéma… - mentettem ki magma.
- Talán nemsokára már többet is tudok róla mondani - kacsintott rám a padisah.
A hideg végig futott a hátamon. Nem fogom sokáig bírni ezt az egészet. Nem akarom a szultán ágyában tudni a kedvesemet.
„Mi lenne, ha őszintén elmondanánk a szultánnak?” - futott át az agyamon szerelmem gondolata.
- Baj van, Ibrahim? - térített észhez Szulejmán hangja.
Talán ha megpróbálnám… esetleg egy hamis történettel… finoman…
Megvan.
- Nem tudom, bátorkodhatok-e elmondani valamit. Féltem a fejemet – indítottam félénken.

- Most már mondd, ha egyszer belekezdtél - tette le az uralkodó a kanalat, s komoly ábrázattal pillantott rám.
Bevallom, félek, de tudom, hogy csak rosszabb lesz, ha nem cselekszem. Végül is, ugyan mindegy már, nem?
- Azért is emlegetem ily' sűrűn Helenát, mert nem régiben emlékek jöttek fel nekem görög honból. Tudod, nagyuram, emlékezni vélek erre a lányra, még gyerekkoromból.
- De hát őt Rodoszról hoztad, te pedig Pargában nőttél fel. A két hely nem éppen szomszédos egymással.
Rögtön reagáltam.
- Igen, nagyuram, de a családja és ő is Pargában éltek, míg ki nem tört egy felkelés. Még emlékszem, hogy az édesapja kimenekítette a családot, de sosem gondoltam volna, hogy életben maradtak, azt pedig végképp nem, hogy Rodoszig eljutnak.
Szulejmán elismerően bólintott az „apa tettére”. Mekkora egy hazug vagyok.
- És ennyi idő után felismerted a lányt?
Most jön a neheze. Nagyot nyeltem.
- Igen, ugyanis gyermekkoromban szerettem őt, nem tudom őt senkivel összetéveszteni.
Rendben, úgy-ahogy színt vallottam, a tegnap estét Helenával töltöttem, utolsó vacsora megvolt. Felkészültem a kivégzésre.
- Kicsi a világ - mondott végül csak ennyit a szultán. Már éppen fellélegeztem volna, amikor ismét nagyon komoran pillantott rám. - Amíg érzéseidről múlt időben beszélsz, a fejed nem forog veszélyben. Ám ez a lány már az én háremem tagja, és az engedélyem nélkül neked még ránézned sem szabad!
Lehajtottam a fejem. Kicsivel már tovább mentem attól, hogy megbámultam...
- Természetesen, uram. Csupán nem szeretek előtted titkolózni, így bátorkodtam elmondani. Mellesleg biztosíthatlak, hogy ez már mind a múlté. Jelenleg amúgy sincs időm nőkre gondolni. Olyanokra meg főleg nem, akik a te birtokodban vannak.
A fenébe is... Semmi remény. Egyáltalán...
A padisahot látszólag megnyugtatta a válaszom.
- Maradjon is ez így.
- Míg élek, szultánom - hajtottam le a fejem, mivel ülve nem tudok meghajolni.
Szulejmán elmosolyodott.
- Na de elég az asszonyokból. Megírtad a levelet a velencei követnek?
- Megírtam – bólintottam. - Szándékozol átolvasni, mielőtt odaadom ma a követnek, vagy megbízol fogalmazásomban?
- Persze, hogy megbízok, Ibrahim - mosolygott.
- Akkor a levéllel már dolgunk nincs, csupán lepecsételni és átadni a követnek, ha megérkezik.
- Természetesen.
- Reggelink befejeztével már át is hozom neked, nagyuram.
- Rendben, várom.
Bólintottam, majd további jó étvágyat kívánva visszavonultam. Miután a levelet is leszállítottam, folytattam a munkámat.


Helena szemszöge:

Amikor Ibrahim kilopódzott hajnalban, gyorsan visszakaptam magamra a hálóinget, arra az esetre, hogyha reggel ismét Nigar asszony keltene. Ám nem így történt, ugyanis valamiért a megszokottnál korábban ébredtem. Bevetettem az ágyam, majd magamra kaptam a kedvenc lila színű ruhámat, és sétálni indultam. Szümbül agával futottam össze a lenti folyosón.
- Hova-hova asszony? - érdeklődött szigorúan.
- Neked is jó reggelt, Szümbül agám - biccentettem felé, fáradtan elmosolyodva. Nem tudom, mi baja van velem, de már egészen megszoktam a viselkedését. - Nem tudtam tovább aludni, gondoltam, hogy sétálok kicsit.
- Kísérlek – intett maga elé a kezével.
- Talán félsz, hogy elkószálok? - pimaszkodtam.
- Igen, félek – felelte komolyan.
- Bizalmatlan vagy - állapítottam meg. - Miért?
- Nem bízhatok senkiben ez a munkám. Ha bajotok lesz, az én fejem bánja. Menj hát, mintha itt sem lennék.
- Látom, a te életed sem valami könnyű, Szümbül aga - sóhajtottam, majd tovább indultam, mögöttem az eunuchhal. Elgondolkodtam. - Hallottál valamit Bahar felől? Hogy bírja Hürrem asszony basáskodását?
- Szerintem úgy, mint mindenki más. Nehezen, de panasz nélkül.
Szélesen az agára mosolyogtam.
- Allahnak hála, én már kikerültem a keze alól. - Tudatosan mondtam Allahot, ugyanis már elegem van, hogy ferde szemmel néznek rám a hitem miatt. Persze, ettől még nem változik semmi. Ez csak képmutatás.
- Allah csak addig büntet, míg megérdemled. Sétálj csak. Én itt megpihenek – szólt hirtelen, majd leült az ivókút peremére a hárem bejáratánál.
Jaj, Szümbül agám, kicsit sem vagy kiszámítható. Amint jelét adtam az „új hitemnek", rögtön utamra engedtél.
- Rendben. Azt még megkérdezném, hogy mikor lesz a reggeli. Éhen halok – tereltem el a szót, majd korgó gyomromhoz kaptam a kezemmel.
- Korán keltél asszony, még van egy órád. De ha lejössz velem, kaphatsz valamit a konyháról - mosolygott.
- Hálás lennék.
- Gyere hát – pattant fel.

Követtem őt a konyhába, ahol Seker aga már javában sürgölődött.
- Már megint mit keresel itt, Szümbül aga? Nincs több kóstolgatás, megmondtam! Valamit a lányoknak is enniük kell! – bőszült fel nyomban az eunuch láttán.
- Azért vagyok itt, teee...! Adj valamit Helena assszonynak! – védte meg magát felfújt arccal Szümbül.
A szakács rám pillantott, majd elmosolyodott.
- Rögtön, kedves, addig ülj csak le - húzott ki nekem egy széket. Milyen kedves.
- Köszönöm - huppantam le.
- Na és, azt várod tőlem, hogy elhiggyem, hogy te nem fogsz kérni semmiből? - fordult hátra a férfi Szümbülhöz.
- Tudod te, hogy nem bírom megállni. Csak egy apró falatot - mosolygott szélesen az aga.
- Ismerem én ezeket az apró falatokat... - csóválta a fejét a szakács. - Nesze, addig is hallgatsz - nyomott egy kis tálkát a kezébe, majd felém fordult. - Még nem kezdtem neki a reggelinek. Egy kis gyümölcs jó lesz? Szümbül is azt kapott.
- Tökéletes - mosolyogtam, majd amint megkaptam az adagomat, én is enni kezdtem.
- Nos, drága Szümbül agám, legyen ez a mai első és egyben utolsó kuncsorgásod. Ha még egyszer meglátlak itt, kipenderítelek a seprűvel! - tért vissza az eunuch piszkálásához Seker aga. Hát ezek haláliak.
- Jól tudod, hogy meg kell kóstolnom, amit feltálalsz a lányoknak... Amilyen finnyásak, a rossz ízű ételt nem eszik meg. De megígérem, ebédig meg sem látsz - nevetett az aga.
Én is elkuncogtam magam, de ahogy elnéztem a zsivány Szümbült, nevetéssé nőtte ki magát.
- Még az a szerencse, hogy nem látszik meg rajtad a sok nassolás - jegyeztem meg. - Különben már gurulnál.
- Nézzék a szemtelen leányzót! - emelte meg a hangját, mire én összehúztam magam. – Ugyan, csak vicceltem – nevetett fel hirtelen.
Én is újból kuncogásban törtem ki. Jó érezni, hogy már nem annyira ellenszenves velem.
- Tessék asszonyom, még egy kis kóstoló.
Felnéztem a szakácsra, aki egy kis édességet nyújtott felém. Felcsillantak a szemeim.
- Juj, köszönöm szépen! - vettem el tőle a finomságot.
- Nagyon szívesen asszonyom - csókolt nekem kezet.
Szümbül aga figyelmeztetően megköszörülte a torkát, mire én elvigyorodtam.
- Szümbül aga, van számodra egy ajánlatom. Hogyha kimehetek sétálni a kertbe egyedül, megkapod a sütemény felét.
Ahogy kimondtam, az ő ajkaira már ki is ült egy széles mosoly.
- Na eredj, ne is lássalak!

Győzedelmesen elmosolyodva törtem szét az édességet, majd odaléptem hozzá.
- Jó étvágyat - mosolyogtam rá. Seker agához fordulva meghajoltam. - Köszönöm szépen az ételt. Életet mentett.
- Örülök, hogy ízlett, de kérlek, vidd ki innen ezt az éhenkórászt.
- Szerintem ez egy lehetetlen feladat - sóhajtottam. - Bár... lassan keltened kéne a többieket, Szümbül aga.
- Jól van, jól van. Ebéd előtt még úgyis benézek – mosolyodott el ravaszul, majd már ott sem volt.
Jókedvem az egekig ért.
Abban a reményben mentem ki a kertbe, hogy esetleg összetalálkozok a szerelmemmel. Bár őszintén szólva, nem tudom, mit keresne itt kint ezen a hűvös reggelen.

Elég volt ezt végiggondolnom, egy erős férfikéz már meg is ragadott, s behúzott az egyik fa mögé.
A szívem félrevert az ijedtségtől, aztán pedig a személytől, akit hátrafordulva megpillantottam.
- Nem hiszem el. Épp az imént gondoltam rád - ugrottam Ibrahim nyakába. - Jó reggelt, pasám... - pusziltam a nyakába.
- Jó reggelt angyalom, miért vagy ébren? - csókolt meg forrón, majd tenyere közé simította az arcom.
- Nem igazán tudtam aludni nélküled - mosolyogtam rá.
- Pedig meg kell szoknod – sóhajtotta csalódottan. - Beszéltem a szultánnal. Rád néznem sem lenne szabad.
És ennyit a jókedvről. Elfújta a hideg, reggeli szél.
- Kicsit késő már ezen bánkódni - ébresztettem rá. Azok után, ami történt...
- Nem bántam meg semmit, nem is fogok – szögezte le rögtön, amikor megpillantotta az arckifejezésemet. - De jó, ha tudod, minden percben képes vagyok meghalni érted – csókolt homlokon.
- Ahogy én is meghalnék érted. Nem adom fel a reményt, Ibrahim. Találunk majd rá módot, hogy együtt legyünk - hajoltam a szájához, hogy ajkaimon is érezhessem csókjának zamatát.
Sokáig álltunk így, lágyan csókolózva, egymást cirógatva.

Majd amikor mosolyogva elváltunk egymástól, Ibrahim egyszer csak átnézett a vállam felett, s a mosoly lekopott az arcáról.
- Nigar asszony?!
Ijedten pillantottam oldalra.
És valóban. A fák között ott állt Nigar asszony, egy fatörzs mögül bámult minket.
- Jaj ne - suttogtam. Teljesen lefagytam. Még ahhoz is túl szerencsétlen voltam, hogy ellépjek a pasától.
- Nigar asszony, gyere ide! - szólt rá a nőre Ibrahim, aki megriadva indult el sebesen az ellenkező irányba.
- Most mi lesz? – rémüldöztem még mindig teljes döbbenetben. A pasa ellépett tőlem, és a felügyelőnő után vetette magát.
- Mit láttál Nigar? – rántotta magához a vállánál fogva.
- Pasám, én... - hátrált el tőle a nő, mire Ibrahim megragadta a torkát, és egy közeli fához vágta.
- Ibrahim! - szaladtam oda hozzá. - Elég, ne bántsd!
- Mondd, mit láttál? - kérdezte továbbra is dühösen.
- Láttalak titeket... - nyöszörögte. - De Allahra mondom, nem árulom el senkinek!
- Nem is, ha itt helyben megfojtalak! – szorította meg erősebben a nyakát a férfi.
- Ibrahim! - ragadtam meg a kezét. - Engedd el. Én hiszek neki.
A pasám szúrós tekintettel pillantott rám.
- Ha titkunkat kifecseged, előbb fojtalak meg, mint meghalnék – sziszegte fenyegetően közel hajolva, majd elengedte szolgálómat.
Nigar köhögve csuklott össze a fa mentén, s könnyes szemekkel nézett fel ránk. Összeszorult a szívem. Csak rosszkor volt rossz helyen... Most már viszont kezében van az életünk.
Leguggoltam hozzá, és a vállára tettem a kezét, majd felnéztem Ibrahimra.
- Most jobb, ha mész. Majd én beszélek vele.
Ibrahim komoly tekintettel nézett ránk.
- Rendben, elmegyek. De jól jegyezd meg Nigar: Egy szó, és halott vagy – fenyegette meg, majd dühösen elviharzott.

- Jól vagy? - fordultam vissza a még mindig köhögő nő felé.
- Persze - kapott a torkához. - Ne hibáztasd. Joggal nem bízik senkiben.
Bűntudat kerített a hatalmába. Miattam lett megfenyegetve szegény...
- Sajnálom - segítettem őt fel. - Úgy sajnálom. Tudom, mit gondolsz most rólam.
- Akire mérges vagyok az egyedül a pasa – rázta a fejét. – De rá sem lehetek igazából. Ebben a palotában senki nem bízik senkiben. Én is folyton nyomon követem az agák tevékenységét, Szümbül aga is folyton engem... A szultán ellenőriz mindenkit. Egyetlen bizalmi kapcsolat itt csak a szultán és Ibrahim között van. És gondolom köztetek, ha már így...
- Ez bonyolult – vágtam a szavába. Most mit mondhatnék? Örülhetek, hogyha tényleg betartja a szavát, és nem szól senkinek! - Próbáltunk távol maradni egymástól, de nem ment. Az Úr nevére mondom, megpróbáltuk.
- Tudom, milyen a szerelem, nem kell mentegetőznöd – igazította meg gyűrött ruháját.
Megdöbbentem. Na jó, az enyhe kifejezés.
- Ennyi? Meg sem feddsz? Semmi „te az uralkodóé vagy" szentbeszéd?
- Tudod jól magadról, és ezek után is félrelépsz, minek mondjam? Süket fülekre találna úgy is, és nem akarom elvenni a jókedved.
Én ezt nem értem.
- K-köszönöm... - dadogtam. Mert hát hálás vagyok én, csak nem értem. - De miért vagy ilyen elnéző? Miért nem jelented? - Megráztam a fejem. - A pasa fenyegetésén kívül.
- Mert mi hasznom lenne belőle? Szabadságot nem kaphatok érte, Ibrahimot lefejeznék, téged meg... Tudja Allah, mit tenne veled a szultán mérgében... Hiszen bármit megtehet...
Biztató.
- Márpedig én megkedveltelek téged, s nem akarok neked rosszat. Azonban ha én tanúja voltam ennek a kis légyottnak, más is lehetett volna! A szerelem ne tegyen óvatlanná titeket! – figyelmeztetett.
- Még egyszer köszönöm, és ne haragudj! - Majd hirtelen felindulásból megöleltem. - Igazából már szerettem volna neked beszélni erről, mert olyan nehéz volt magamban tartani, de féltem...
- Érthető, hogy félsz, főleg, hogy nem miden szerelem helyénvaló a palotában... - sóhajtotta.
Kicsit mintha tapasztalatból beszélne, de nem fogom firtatni. Nem azután, hogy megígérte, titkunkat megőrzi.

Félelemtől szűkült össze a gyomrom.
A szerelmünk eddig sem volt biztonságban, s noha én szeretnék hinni Nigar asszonyban – jobban mint bármiben -, az aggodalmam a kedvesem iránt nagyobb, mint a hitem. Talán szövetségesre lelek Nigarban, aki fedezi a hátam a vele megosztott fegyveremmel, a titokkal. Csupán reménykedhetek benne, hogy nem döf vele hátba.

Uram, kérlek, ne hagyj el! Tudom, eddig is csupán a te védelmedre támaszkodtam, de szükségem van Rád. Jobban, mint valaha.